Kettőnk élete

“…Tiszta inget kértem. Ilyenkor mindig veszekedés szokott lenni. Egy másikat is kértem, semmi más okból, csupán azért, hogy kipróbáljam, valóban csodát tettél-e. A második inget is megkaptam minden ellenvetés nélkül.

Reggelihez ültünk. Én nagyon kedves voltam Henrietthez. A csodához méltó akartam lenni, nehogy türelmetlenségem által tönkretegyem. Henriett mert a csészémbe. Ezt nem tette menyegzőnk óta, én ezért cserébe megkentem a kenyerét.

Mikor a templomba indultunk, arra az útra akartam térni, amelyen ő szeretett menni, de ő megmaradt amellett, hogy azon menjünk, amelyiken én szeretek menni. Így az egész nap harmonikusan, kedvesen telt el. Egyetlen szeretetlen szó sem hangzott el. A csodáért könyörgő imám meghallgatásra talált. Te egy új feleséggel áldottál meg.

Sohasem veszekedtünk ezután. Egyikőnk sem ragaszkodott a maga igazához, mert miután ő mindig engedett, én sem akartam visszamaradni. Igyekeztem szeméből minden kívánságát kiolvasni, s így maradt mind a mai napig.

Az emberek azt mondják, manapság nem történnek csodák. Itt, szemem előtt történt meg. Ezért hálát adok Neked, jó Istenem, s ha nemsokára színed előtt állok … ”

A levél nem volt befejezve, de én felismertem édesapám írását. Édesanyámhoz vittem a levelet, aki nagyon gyászolta édesapámat. Alig olvasta végig, könnyeinek szabad folyást engedett. Vállamra hajtotta fejét, és azt mondta:

“Akkor tényleg csoda történt. Csak eddig mindig azt hittem, hogy az én imámat hallgatta meg a jó Isten. Mert azon az éjszakán kértem Istent, tegyen csodát, változtassa meg a férjemet, aki veszekedős és mindig a maga igazát keresi. Reggel, amikor felébredtem, megpróbáltam egy barátságos szóval kipróbálni, vajon meghallgatta-e Isten az imádságomat. Mikor édesapád szeretettel, veszekedés nélkül felelt, felismertem a csodát, és egész életemben azon igyekeztem, hogy meg ne zavarjam.”

(forrás ismeretlen)