Keresztre feszítve született

L. E. Maxwell, részlet Born crucified c. könyvéből

A francia prédikátor, Lacordaire volt az, aki azt mondta, hogy a gyülekezet „keresztre feszítve született”. Ezzel arra utalt, hogy amikor Krisztus a Golgotán életét adta, akkor az isteni Fej minden tagja meghalt az utolsó Ádámban és Ővele együtt.

[…] Az amerikai polgárháború idején George Wyattot sorshúzás útján behívták a frontra. Felesége és hat gyermeke volt. Egy Richard Pratt nevű fiatalember felajánlotta, hogy elmegy helyette. Kérelmét elfogadták, és csatlakozott a hadsereghez, George Wyatt nevét és számát viselve. Nem sokkal később Pratt elesett a harcban.

A hatóságok később ismét megpróbálták behívni George Wyattet a katonai szolgálatra. Ő tiltakozott, azzal érvelve, hogy Pratt személyében ő már meghalt. Ragaszkodott ahhoz, hogy a hatóságok ellenőrizzék saját nyilvántartásaikat arról, hogy ő a helyettesével azonosulva meghalt. Wyattot így mentesítették a törvényi követelmények és a további katonai szolgálat alól. Meghalt a helyettesének személyében.

Íme, röviden összefoglalva az azonosulás igazsága. Isten megváltásának útja a halálon keresztül vezet – azáltal, hogy azonosulunk Helyettesünkkel az Ő halálában és feltámadásában.

[…] Ez nem pusztán gépies dolog, nem csupán jogi felvetés. Valóban és élettel teli módon egyesülök Krisztussal. De – mint minden más bibliai igazság – ez is megköveteli a szívből jövő beleegyezésemet. Az, hogy Krisztus valóban „bennem él”, dicsőséges igazság. De ez egy olyan igazság, amely megköveteli a legőszintébb „Ámen”-emet. Hogy felismerhessem az Ő bennem való lakozását, arra vagyok utasítva, hogy tekintsem magam halottnak a bűnre nézve, de élőnek Istennek Krisztus Jézusban. Ez nem színlelés, vagy ahogy valaki mondta: „Megpróbálod elhitetni magaddal, ami nem úgy van.”

Önmagunk halottnak tekintése – ahhoz, hogy valódi legyen – magában foglalja az önmagunk megtagadását. Krisztus halálának erejében el kell utasítanom a régi életemet. A Golgota eseményeire és a Krisztussal való, az Ő halálában megnyilvánuló egységemre alapozva nem engedhetem, hogy az én uralkodjon rajtam. Döntést kell hoznom: az énem utálatos szörnyetege fog uralkodni rajtam, vagy Krisztus. Annak az életnek, hogy „Krisztus él bennem”, a legmélyén ott kell, hogy legyen egy boldog „de nem én”.

Hogyan részesülhetnék Krisztus halálának áldásaiban, miközben még mindig a saját akaratomat akarom érvényesíteni? Az énemet le kell taszítanom a trónról. Az új élet ígérete valóban az enyém, de csak azzal a feltétellel, hogy levetkőzöm a régit. Ha Krisztus elmerült az önmaga megürítése és az önmegtagadás mélységében, akkor nekem is el kell merítenem a régi, önző életemet, összhangban az Ő gyalázatos távozásával. Hadd tegyem azt, amit Samuel Rutherford: „fogjam meg a tollat, és kapja meg az Úr Jézus keresztje az alázatos és határozott Ámenemet.”

Amikor így elkezdjük megtagadni önmagunkat, rájövünk, hogy ez általában úgy valósul meg, hogy alávetjük magunkat valakinek a családban vagy a munkahelyen. A hazai missziók jók; a külföldi missziók még jobbak; de önmagunk alárendelése itthon és külföldön a legjobb mind közül. Vannak olyan asszonyok, akik azzal aratnak gyakorlati győzelmet, hogy otthon alárendelik magukat egy férj nem könnyű vérmérsékletének; és vannak olyan férfiak, akik azzal aratnak győzelmet, hogy elfogadják egy éles nyelvű feleség szidalmazásait; mások pedig azzal, hogy elfogadják a látszólagos hátrányos helyzetet vagy testi gyengeséget. Gyakran csak ilyen gyakorlati engedelmesség közben tudunk hinni a győzelemben. Mindegyik esetben megtagadjuk az énünket. […]