Együtt egészségben és betegségben

Robertson McQuilken a Columbia Bibliaiskola és Szeminárium elnöke volt. Nagy örömmel tanított fiatal embereket arra, hogyan legyenek az Úr Jézus engedelmes szolgái. E cél eléréséért fáradhatatlanul dolgozott. Vezetése alatt az iskola kitűnő szellemi és tudományos intézmény hírében állt.

Aztán úgy tűnt, kicsúszik lába alól a talaj. Akkor kezdődött, amikor felesége, Muriel ugyanazt a történetet mesélte el újra és újra. Azután elveszítette olvasási képességét és művészi ügyességét. Abba kellett hagynia minden nyilvános szolgálatot. Robertson számára gyötrelmes volt látni, amint felesége fokozatosan kezd leépülni. Végül, amikor egy orvos megkérte az asszonyt, hogy nevezze meg a négy evangéliumot, és ő nem tudta, a diagnózis egyértelművé vált: Alzheimer-kórban szenvedett.

Sok éven át volt Robertson hű társa. Nélküle nem tudta volna folytatni a szolgálatot, ami oly gyümölcsöző volt. Mit tegyen? Fogadjon fel ápolókat, akik vigyáznának a feleségére, hogy folytathassa munkáját az iskolá-
ban és a szemináriumban? Vagy mondjon le, hogy visszaadhasson neki valamit abból a gondoskodásból, amivel Muriel oly sokáig elhalmozta őt?

Munkatársai számára egyértelműnek tűnt a döntés. Sok barátja szívesen helyettesítette volna, elárasztva Murielt keresztyéni szeretettel és gyengédséggel. Ők szabaddá tennék, hogy folytathassa vezetői munkáját a Columbiában.

De nem fogadta-e meg annak idején, hogy feleségével marad egészségben és betegségben, amíg a halál el nem választja őket? Most pedig felesége beteg, méghozzá visszafordíthatatlanul. Természetesen Isten csodát művelhetne Murielben, vagy ha nem benne, akkor Robertsonban. Mit tegyen hát? Megtartsa-e fogadalmát?

Igen, megtartotta a fogadalmát. A keresztyén közösség megdöbbenésére lemondott az iskola és a szeminárium elnöki tisztségéről, hogy ápolhassa feleségét szellemi és fizikai leépülése során. „Amikor eljött az ideje, szilárd elhatározásra jutottam. Nem kellett már megfontolnom, a becsületemről volt szó. Ez nem valami nyomasztó kötelesség volt, amibe bölcsen belenyugodtam. Végül is a feleségem csaknem négy évtizeden át gondomat viselte bámulatos odaadással; most rajtam a sor. És micsoda társ volt! Ha negyven évig ápolnám, akkor sem tudnám törleszteni az adósságomat.”

Robertson tizenhét éven át kísérte Murielt a teljes amnézia felé tartó útján. Ezt írta: „Éjfél van, legalábbis számára, és néha kíváncsi vagyok, mikor fog megvirradni. Még a félelmetes Alzheimer-kór sem támad ilyen korán és gyötör valakit ilyen sokáig. Mégis, csendes világában Muriel olyan elégedett, olyan szeretetre méltó. Ha Jézus hazavinné, mennyire hiányozna szelíd, édes jelenléte.

Igen, előfordul, hogy ingerült vagyok, de nem gyakran. Nincs értelme bosszankodni. Ezenkívül talán az Úr válaszolt ifjúkori imámra, hogy lágyítsa meg a szívemet.

Egyszer viszont teljesen elveszítettem a türelmemet. Abban az időben, amikor Muriel még tudott állni és járni, és még nem pelenkáztuk, néha történtek balesetek. Ott térdeltem mellette, és próbáltam feltakarítani, amint ott állt a WC mellett, zavarodottan. Könnyebb lett volna, ha nem akart volna segíteni. Hirtelen ráütöttem a lábára, hogy maradjon helyben, mintha bármit is használt volna. Nem volt erős ütés, de ő megijedt. Én is megijedtem. Házasságunk negyvennégy éve alatt sohasem értem hozzá dühösen vagy szemrehányóan. Soha. Még csak késztetést sem éreztem rá. És most megtettem, amikor leginkább szüksége volt rám.

Sírva kértem a bocsánatát, bár nem értette a szavakat, és beszélni sem tudott. Így hát az Úrhoz fordultam, hogy elmondjam neki, mennyire sajnálom. Napokig tartott, míg túltettem magam rajta. Talán Isten összegyűjtötte ezeket a könnyeket, hogy elolthassa azt a tüzet, amely egy napon meggyulladhatott volna.”

Tehát Robertson McQuilken huszonkét év után lemondott a Bibliaiskola és Szeminárium elnökségéről, hogy gondozhassa feleségét, amint az amnézia homályába merült.

A történet megjelent a Christianity Today című keresztény magazinban. Az olvasók szégyenkezés nélkül a könnyeikkel küszködtek. A történet arra ösztönzött egy házaspárt, akik ismerték az Urat, hogy megújítsák házastársi fogadalmukat. Mások kezdték jobban megbecsülni a házastársi viszony szentségét. Megint mások rájöttek, hogy Robertson McQuilken életében az Úr Jézust látták meg.

Forrás: William MacDonald, Rendkívüli életek2005 Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió

Hozzászólások

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .