Krisztus személyes példája és tanítása

G. H. Lang, részlet Anthony Norris Groves Saint and Pioneer című könyvéből:

Krisztus emberi személye és karaktere legvilágosabban és legteljesebben az evangéliumokban van bemutatva, és ezen a témán elmélkedve Groves 1833-ban ezt írta:

“Ma reggel kétszer-háromszor elolvastam a Máté 5. fejezetét, és valóban, minél többet olvasom, annál inkább érzem a mi mérhetetlen alacsonyságunkat, nemcsak az elérésben, hanem a célkitűzésben is: még csak nem is törekszünk azokra a nagy és dicsőséges dolgokra, amelyek oly világosan meg vannak ígérve a hit számára, és amelyek azért vannak ránk helyezve, hogy tökéletesek legyünk, mint ahogyan a mi mennyei Atyánk tökéletes. Ebben a fejezetben az alázatosságnak olyan mélysége, az önmegtagadásnak olyan valósága, a türelemnek olyan mértéke van, hogy a szegény gyenge szív megdöbbenve áll előtte, és milyen nehéz bemutatni az általa parancsolt szeretetet.”

Ebből világosan kitűnik, hogy Groves a lehető legtávolabb állt attól a tanítástól, amelyet már akkor is szorgalmasan terjesztettek és amelyhez ragaszkodtak, tudniillik, hogy az evangéliumok elsősorban “zsidó” jellegűek, és nem a keresztényeknek szólnak; hogy a Hegyi beszéd az Antikrisztus korában élő állítólagos zsidó maradék életgyakorlatára vonatkozik, akik majd hisznek Jézusban mint Messiásukban; vagy alternatívaként, az ezeréves királyság törvényeit adja meg – egyszóval, semmiképpen nem keresztények számára szóló előírás. Az evangéliumoknak e fenti nézete hozzátartozik annak a prófétai értelmezésnek az egész rendszeréhez, amellyel kapcsolatban – a keresztényi szeretet hiánya és a szellemi intolerancia miatt – fennálló nézeteltérések már akkor a Testvérek széthullását készítették elő […].

Az evangéliumoknak a keresztény jellemre és magatartásra való alkalmazásának kérdése a legmélyebb gyakorlati jelentőséggel bír. Az Úr azt mondta az apostoloknak, hogy példát adott nekik, hogy azt tegyék egymással, amit Ő tett velük (Jn 18,15), és Péternek, aki ezeket a szavakat hallotta, meggyőződése volt, hogy Krisztus példát hagyott nekünk, hogy kövessük az Ő nyomdokait (1Pét 2,21) […] Ugyanez jellemzi Pál írásait is, mert azt mondja Pál a megtért pogányoknak, “Emlékezzetek a mi Urunk Jézus szavaira” (ApCsel 20,35), rámutatva arra, hogy mindaz, amit Ő mondott, számunkra magatartási útmutatóként szolgál.

[…] Mivel Groves nagy becsben tartotta az evangéliumokat, és folyamatosan elmélkedett rajtuk, a valódi Krisztust tudta a lélek elé állítani; így lehetővé válik bennünk a Szellemnek az a munkája, hogy az Úr képmására átváltozzunk úgy, mint ahogy a tükör felveszi a nap dicsőségét, ha annak fénye ráragyog (2Kor 3,18). Groves így szemlélte az Úr szépségét, és mind szívében, mind életmódjában arra vágyott, hogy hasonló legyen Őhozzá. Kitűnő dolog dédelgetni a reményt, hogy majdan külsőleg is olyanok leszünk, mint Ő a dicsőségben; de ez a csodálatos és felülmúlhatatlan remény szilárd alapot igényel. Milyen jogom van ahhoz, hogy magamra vonatkoztassam, és ilyen csodálatos reménységet tápláljak? A gyakorlati válasz az, hogy “Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kol 1,27). Ami pedig Pálnak a galáciabeli gyermekeit illeti, tíz évvel a megtérésük után mélyen el volt keseredve miattuk, mert Krisztus nem formálódott ki bennük (Gal 4,19). Egy dolog, hogy üdvözítő hittel hittem, hogy Krisztus meghalt értem, de más dolog, hogy belsőleg úgy fogadtam be Őt, hogy az Ő erkölcsi jelleme, az Ő tulajdonságai, szeretete, ereje kiformálódik a szívemben… És Groves, miután látta az evangéliumokban Urának ezt az erkölcsi nagyszerűségét, nagyon vágyott arra, hogy részesüljön belőle, valóságosan és erőben. Ezt így fejezi ki:

“Valóban, vágyom a Krisztushoz való teljes hasonlóságra, mert egyedül ez elégítheti ki Istent; mert egyedül Őbenne van az Atya gyönyörűsége; Ő mutatja be azt, ami Isten, és amit Isten szeret.”

Az erre irányuló őszinte vágy általános hiányát fájlalta, mondván:

“Azt hiszem, egyetértetek velem abban, hogy a személyes hitélet általában nagyon alacsony szinten van közöttünk; az a mély szentség, Krisztusnak az a követése az Ő gyönyörű és tökéletes jellemének minden szépségében és tisztaságában.”

Számára ez kielégíthetetlen vágy volt, és a következő szakasz leírja azt az elválaszthatatlan kapcsolatot, amelyet a Krisztussal való belső közösség és a Neki való külső szolgálat között látott:

“Ma este olyan kellemesen érzem, hogy szívem felolvad a Megváltó szeretetének dicsőséges látomása alatt. Ez megkeseríti a szívem legkisebb bűnét is, és lelkem a Vele való korlátlan egyesülés után sóvárog, minden lelkiállapotában és minden munkájában. […] a testnek minden tevékenysége és a szolgálat tervei másodlagosak Jézus mély ismeretéhez és a benne való élethez viszonyítva. […] ennek a szolgálatnak az Ő akaratának szeretetéből és az akaratában való gyönyörködésből kell fakadnia, és abból a sóvárgásból, hogy teljesen Őhozzá legyek hasonlatos, minden dologban, aki az Atya dicsőségének fénye volt, és az Ő lényének képmása.”

Ha ez a cél – az Úr Jézushoz való teljes hasonlóság – lett volna az akkori kor más vezető testvéreinek is egy olyan szenvedélye, mint A. N. Grovesnak, akkor nem ismerték volna azokat a keserű, szerencsétlen konfliktusokat, amelyek rövidesen megbénították a tanúbizonyságukat. […] A jelenbeli megigazulást és a jövőbeli megváltást felülmúlhatatlan tisztasággal és teljességgel tanították a testvérek között, de a szív szentsége viszonylag kevéssé hangsúlyozott téma volt. Ez azonnal orvosolható, amint a tanítók “az Úrral való korlátlan egyesülés után vágyakoznak” minden lelkiállapotukban és minden munkájukban; és ezt követi majd az Ő személyes vonzerejének közelebbi és határozottabb szemlélete; amit nagyban segíteni fog az, ha szívből elfogadjuk az Ő szavait és cselekedeteit úgy, mint amelyek közvetlenül ránk vonatkoznak, ahelyett, hogy félretennénk őket, azt állítva, hogy “zsidó” jellegűek.

Ezen az úton Groves, a Krisztussal való szívközösség által, elnyerte Krisztus lakozását a szívében, és mélyen megtapasztalta azt, ami valóban mindenki számára nyitott, de kevesek számára elérhető, mégpedig annak a rendkívül nagy és értékes ígéretnek a beteljesedését is, hogy: “Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok, és megnyugvást találtok lelketeknek” (Mt 11,29). Számára az emberek által megvetett és elutasított emberként az Úr Jézussal egy igában lenni csak azt bizonyította, hogy az igát könnyen magára ölti, és így a nehéz terhet könnyűvé és hordozhatóvá teszi. Pál is így tapasztalta ezt az ő idejében. Hosszan tartó és a természet számára elviselhetetlen próbatételeiről azt állította, hogy “könnyű és pillanatnyi” (2Kor 4,17). […] És az Istenben való jelenlegi öröm – ha korlátozott is – az eljövendő tökéletes közösségnek az előíze […]

Forrás: G. H. Lang: Anthony Norris Groves Saint and Pioneer, 1939

Ki volt Anthony Norris Groves?

Anthony Norris Groves (1795-1853), “a hitből való misszió atyja”. Londonban fogorvosnak tanul, megtérése után elhatározza, hogy misszionárius lesz. Eleinte jövedelme tizedét adja le, majd egy negyedét, végül az egészet. 1827-ben dublini tartózkodása idején megismerkedik olyan keresztyénekkel, akik minden egyházi szervezeten kívül jönnek össze imádkozásra és a Biblia tanulmányozására, ami akkoriban teljesen új kezdeményezésnek számított. Valószínűleg ő volt az első, aki javasolta, hogy felszentelt lelkész jelenléte nélkül vegyenek úrvacsorát. 1829-1833 között a perzsiai Bagdadban misszionárius, ahol pestisben elveszíti szeretett feleségét. 1833-tól kiterjedt utazásra vállalkozik Indiában és meglátogat számos missziós állomást. Élete és szolgálata mély hatással volt a Kína Belföldi Misszió alapítóira (Hudson Taylorra), az Észak-Afrikai Misszióra, és különösképpen saját sógorára, Müller Györgyre – és sokan másokra (C.T. Studd, Jim Elliot, Amy Carmichael, Watchman Nee, G. H. Lang).

Életrajza magyarul megjelent az Evangéliumi Kiadónál: A. N. Groves – Aki először Isten országát kereste