Andrew Klavan

Akit megtalált Isten – Andrew Klavan (1954 – ) amerikai regényíró bizonyságtétele

A héber iskolában minden tantárgyból a legrosszabb jegyeket kaptam, az apám mindig azt mondta, ‘abból nem tudnak megbuktatni, hogy zsidó vagy’, pedig majdnem sikerült megbuknom. Amikor a bár micvám volt,  már annyira elidegenedtem ettől az egész hagyománytól, hogy egyáltalán nem akartam megtenni – semmit sem jelentett a számomra. De megadtam magam, muszáj volt megtennem. Kényszerítettek a bár micvára, és olyanokat kellett mondanom, amikben nem hittem. Rögtönöztem a hébert, mert alig tanultam meg a Tórának azt a részét, amit fel kellett olvasnom. Kitaláltam héber szavakat, csakhogy minél előbb túl legyek rajta!

Akkoriban, amikor egy fiúnak bár micvája volt, az emberek elhalmozták ajándékokkal. Kötvényeket, pénzt, több ezer dollár értékű ékszert kaptam, és mindezt beletettem egy bőr dobozba, amit szintén akkor kaptam. Életemben akkor volt először vagyonom – hiszen 13 éves voltam, és nagyon örültem neki. Ezt a kincses dobozt egy kis szekrényben tartottam a szobámban, és időnként elővettem, és nézegettem ezt a sok ékszert. Sohasem hordtam ékszert, de akkor csak bámultam ezt a kincset, amit felhalmoztam. De az elkövetkező kb. 6 hónapban, a gazdagság feletti örömöm kezdett elpárologni belőlem. Azt kezdtem érezni, hogy amit tettem, az igazi képmutatás volt. Ez mind csalással szerzett vagyon! Lefizettek – hagytam, hogy pénzt adjanak azért, hogy olyat mondjak, amiben nem hittem. Ösztönösen éreztem, hogy van Isten, de utáltam a képmutatást. Nagyon nem tetszett, hogy valamibe bele erőltettek, hogy lefizettek. És kezdtem rájönni, hogy bizonyára az zavar, hogy különösen is Istennel kapcsolatban hazudok.

Egy éjjel, megvártam, amíg mindenki elaludt, elővettem ezt a dobozt, tele több ezer dollár értékű ékszerrel, kisurrantam, és beletömtem a szemeteskukába, mert annyira rosszul éreztem magam miatta. Amikor csak beszélek róla, a karomon érzem a törött tojáshéjakat és a kávézaccot, ahogy jó mélyre lenyomtam a dobozt, mert féltem, nehogy valaki megtalálja, mielőtt elviszik a szemetet. Reggel jöttek a szemétszállítók, és elvitték, benne az ékszerekkel, és végleg a szemétbe került. Úgy gondoltam, a vallásos életem itt véget ért.

Szerettem a történeteket. Amióta emlékszem, író akartam lenni. Szerettem a kemény-legény sztorikat, mert nem jöttem ki az apámmal. Szükségem volt egy férfi példaképre, ezért Hemingway történeteket olvastam, és a keménykötésű detektív sztorikat, Raymond Chandlertől, vagy a Máltai Sólymot Dashiell Hammettől, ezekről a szívós detektívekről. És gondoltam, ezek azok az emberek, amilyen én is szeretnék lenni. Ezek az emberek egy romlott világban járnak, de belül magukban hordozzák a becsületességet.

Ahogy az irodalmat tanulmányoztam, rájöttem, hogy Jézus áll az egész nyugati irodalom középpontjában. Többet akartam megtudni. Bementem a szobámba, becsuktam az ajtót, és elkezdtem olvasni a Lukács evangéliumát. Az egyik furcsa dolog az evangéliummal kapcsolatban az, hogy az emberekben olyan elgondolás él Jézusról, hogy ő „a kedves, szelíd, szende.” Ha az evangéliumokban találtok egy olyan helyet, ahol létezik a kedves, szelíd, szende Jézus, akkor fizetek érte, hogy lássam, mert Jézus egy szilárd ember. Belesétál ezekbe a halálosan veszélyes helyzetekbe, még akkor is, amikor halállal fenyegetik, és kimondja azt, amit ki kell mondania. Ez számomra, különösen ebben a hazugságokkal teli világban, nagyon fontos. Ő bárki számára nagyszerű példakép.

Az apám szeretett mindent megakadályozni, amit csináltam. Ha hallotta, hogy gépelek az írógépen, akkor berontott a szobámba és megzavart az összpontosításban. Tehát míg olvastam, kopogás nélkül benyitott, kivágta az ajtót, és azon kapott, hogy olvasom a Lukács evangéliumát. Egy pillanatra gondoljuk meg, 15 éves vagyok. Rám nyithatott volna úgy, hogy egy lánnyal talál az ágyban – ilyet is csináltam – de most azon kapott, hogy olvasom a Lukács evangéliumát, és nagyon dühös lett. Apránként jött ki belőle a dühöngés, mert próbálta nem kiengedni, de mint forró kátrány kezdett belőle kibugyborékolni, és nem tudta abbahagyni, elkezdett átkozódni. Trágárul beszélt, és csak folyt belőle. Leültünk vacsorázni, de ő csak folytatta, és jött belőle. Próbáltam megmagyarázni neki, „nem vallási okból olvasom, csak az irodalom miatt, hogy megtudjam, miről írnak ezek az emberek.” Rám szegezte az ujját, és azt mondta, „Ha valaha is áttérsz, kitagadlak! Kitagadlak!”

Egyetlen ambícióm volt – regényíró akartam lenni. Ez az, amit akartam. Jelentkeztem a Berkeley Egyetemre Kaliforniában, mert ez elég messze volt a New York-i otthonomtól, és elkezdődött az első, rettenetes, rettenetes depresszióm. Úgy tudnám leírni, hogy egyszer csak a semmiből előbukkan egy csáp, a nyakam köré tekeredik és fojtogatni kezd a szomorúság. Búskomor lettem. Belül annyira össze voltam zavarodva és törve, nem értettem, hogyan kommunikáljak másokkal, hogyan írjak történeteket. Tudtam, hogy tehetségem van az íráshoz, de nem tudtam olyan történeteket írni, ami az embereknek tetszett volna, mert az elmém össze volt zavarodva. Tele voltam dühvel, és nem tudtam a gondolataim ura lenni. Kívülről nem látszott rajtam, nem úgy néztem ki, mint akinek elment az esze. Aki rám nézett, azt gondolhatta, stabil és sikeres embert lát. De nem voltam az, belül össze voltam törve. Nem tudtam róla, hogy kezdek megőrülni. Nem ismertem fel, hogy kezd elmenni az eszem, mert az az idill élt bennem, hogy aki értelmiségi, az boldogtalan, aki intellektuális, az szembenéz a dolgokkal, kimondja az igazságot, szembenéz az élettel. És az élet értelmetlen, az élet az halál, és mivel látja ezeket a dolgokat, ő a fájdalmak embere, ezért azt gondoltam, én tipikus értelmiségi vagyok. Tudjátok, mint a dalban: “Menő boldogtalannak lenni, amikor fiatal és értelmiségi vagy.” Ezt gondoltam én is magamról. Olyan nagy volt a fájdalmam, és tényleg elkezdtem Istenhez kiáltani, egyfajta beteges, babonás módon. Emlékszem, kipróbáltam ezeket a spirituális kísérleteket, hogy kitisztuljon a fejem.

Körülbelül 26 éves koromban kiadtam egy regényt, de nem vette meg senki, elhalt. Olyan szomorú voltam miatta, hogy nem is éreztem a bánatot. Kezdtem tönkremenni. Ugyanebben az időben a feleségem várandós lett. Próbálok írni, egy kis pénzt összeszedni, de lassan kezdünk csődbe menni. És lassan kezdek megőrülni, kezdek megőrülni. A könyveim olvashatatlanok. Mindig is büszke voltam a tiszta, világos amerikai prózára, és hirtelen, elkezdtem írni ezeket a nyakatekert mondatokat, amiket senki sem értett. Nem tudtam eladni a könyveimet, és ügynököt sem találtam. Semmit sem tudtam tenni – cselekvésképtelen voltam. Annyira úrrá lett rajtam a depresszió.

A hálószobámban voltam, a feleségem kint volt, néha a díványon aludt, hogy én dolgozhassak a hálószobában, mert ott volt az íróasztalom. A kislányunk pedig a gyerekszobában volt. Iszogattam, nem nagyon, de akkor ittam egy whiskyt, cigarettáztam, és közben arra gondoltam, hogy végzek magammal. Voltak már öngyilkossági gondolataim, de ez most más volt. Ez most komoly volt. Ott ültem és azon gondolkoztam, hogy nem tudom, hogyan kell élni. Nem tudom, hogyan kell élni.

A rádióban épp egy baseball meccset közvetítettek. A Mets csapata játszott. Szólt a rádió a háttérben. Nem figyeltem oda, csak ültem, és arra gondoltam, hogy levetem magam a háztetőről. Mert egy 8-10 emeletes épületben laktunk. Arra gondoltam, felmegyek oda, és mindenki boldogabb lesz. Jobb lesz a feleségemnek, jobb lesz a kislányomnak… Nem tudom, hogy kell élni.

A baseball csapatban volt egy játékos, Gary Carter, akit nagyon kedveltem. Gary Carter hívő keresztény volt. Amikor egy játszma után megkérdezték tőle, hogy érezted magad, amikor sikerült egy hosszút ütni, mindig azt válaszolta, “Hála Jézusnak, nagyon örülök ennek az ütésnek.” Olyankor mindig azt mondtam, ó, Gary, hagyd már! Borsódzott tőle a hátam, mintha egy hernyó mászott volna végig a hátamon. “Jézus, Jézus, Jézus” A meccs után, ahogy ott ültem, és az öngyilkosságon gondolkoztam, ital az egyik kezemben, cigaretta a másikban. Carter nyerte meg a játszmát, visszaütött egy lepattanó labdát, és olyan gyorsan futott, hogy ő előbb ért az első bázisba, mint a labda. Ez bámulatos volt, mivel Carter térdei tönkrementek, mert elkapó játékos volt és mindig guggolnia kellett, mindkét térde tönkrement. A játszma után a riporter odajött hozzá, “Hogy tudtál olyan gyorsan futni, amikor olyan rossz a térded?” Ha Carter akkor azt válaszolta volna, “Jézus, Jézus, Jézus”, nem hallottam volna meg. Egyáltalán nem voltam kész rá. Istent teljesen félre tettem, kizártam az életemből. De nem ezt válaszolta. Azt mondta, “Néha muszáj úgy játszani, hogy közben fáj.”

Ezt meghallottam. Emlékszem, arra gondoltam, “ezt tudom csinálni.” Keménykötésű vagyok. Mindig is szívós voltam. Tudok szenvedve játszani. Megkaptam a választ. Hogyan kell élni? Néha muszáj úgy játszani, hogy közben fáj. Mostanában nagyon sokat gondolok erre. Ez a keresztény labdajátékos, akinek egyértelműen Isten adta ezeket a szavakat a szájába a számomra, nem használta Isten nevét, mert meg sem hallottam volna Isten nevét. Az az Isten, aki a világmindenség Királya, félre áll, kilép a képből, azért, hogy elérjen engem. Ez olyan alázat, amit nem sokaknál látni. Az volt az utolsó alkalom, hogy az öngyilkosságra gondoltam.

Olvastam egy könyvet, egy tengeri kalandról. Patrick O’Briantől, nagyszerű író, nagyszerű könyv. A fejezet végén, Mattran, a főhős, mondott egy rövid imát, majd elaludt. Arra gondoltam, ha ő tudott imádkozni, mivel ő egy igazi intellektuális karakter volt, nagyon kedveltem, mert tudtam magam azonosítani ezzel a szereplővel, és ha ő tudott imádkozni, akkor én is tudok. És itt voltam én, akinek a karrierje jól haladt, egy olyan nőt vettem el, akiért rajongtam, két szeretni való gyermekkel, és nagyon örültem, hogy túljutottam ezen a fájdalmas, érzelmi összeomláson, és minden megváltozott az életemben. Elmondtam egy kétszavas imát: “Köszönöm, Istenem” és elaludtam.

Másnap, amikor felébredtem, minden megváltozott. Hirtelen több élet volt bennem, egyszeriben mindent világosabban láttam. Gyerekkorom óta próbáltam világosan látni a dolgokat. Emlékszem, gyerekként arra gondoltam, nem tudok túljutni az ábrándjaimon, nem tudok túllépni a gondolataimon, és hirtelen, ott volt! Meglett! Minden gyönyörű volt. Láttam a feleségem arcát, láttam a kávét a csészében. Kimentem Londonba, szerintem a világ egyik legszebb városa, és láttam a várost, és minden világos lett. Rájöttem, ez annak a kétszavas imának köszönhető. A két szóból álló imának. Számomra ez egy intellektuális tapasztalat volt, de Isten számára ez volt az a mentőkötél, a Vele összekötő kapocs, amit Ő keresett. Amit én mint író egész életemben kerestem, az egy konkrét kapcsolódás az élethez. Nem tudunk közvetlenül kapcsolódni az élethez, amíg nincs meg a közvetlen kapcsolatunk Istennel. Mert Isten maga az élet forrása. Nemcsak az élet forrása a kezdettől, a teremtéstől, hanem Ő az élet forrása MOST, ebben a pillanatban is.

Nem tudjuk Istent megismerni, Ő túl nagy az értelmünk számára, de Krisztuson keresztül megismerhetjük, aki olyan emberré lett, mint mi. Tudtam kapcsolódni a világhoz, bővelkedő életem lett, aszerint a nagyszerű ígéret szerint: “Azt akarom, hogy bővelkedő életetek legyen.”

Az apám attól félt, ha megragadom Krisztust, akkor elhagyom a judaizmust. Különös, de igazán sohasem álltam kapcsolatban a judaizmusommal, míg meg nem találtam Jézust. Amikor megtaláltam Jézust, akkor gondoltam először arra, hogy ó, ezt jelenti tehát mindaz, ami a Bibliában van! Ezért voltak tehát azok a hagyományok, ezért voltak azok az igeszakaszok. Korábban ezek semmit sem jelentettek a számomra. A kulturális judaizmusommal mindig is kapcsolatban álltam, mindig tudtam, hogy zsidó vagyok, ezzel ki voltam békülve, de sohasem értettem a vallási vonatkozását, csak miután Jézus az életembe lépett.

Ez abszolút igaz. Míg be nem merítkeztem, nem is voltam zsidó. Ez egy jelentős, figyelemre méltó történés volt. Nem is igazán tudom, hogyan közöljem azt, ahogyan most az egész életem értelmet nyert. Tudjátok, mihez hasonló? A különbség aközött, amikor viharos tengeren hajózol és teljes sötétség vesz körül, és aközött, amikor viharos tengeren sötétben hajózol ugyan, de látod a Sarkcsillagot, és tudod, merre kell haladnod. És hirtelen, a sötétség már nem zavar, mert pontosan tudod, merre tartasz, mert ott a Csillag, hogy vezessen téged.

Ez az én bizonyságtételem.

Legismertebb regényei: True Crime (1995), Don’t Say a Word (1991), Empire of Lies (2008), Another Kingdom (2019)

Önéletrajzi írása: The Great Good Thing: A Secular Jew Comes to Faith in Christ (2016)