Öröm – az érettség jele

DeVern Fromke

Részlet az Ultimate Intention c. könyvéből

„Közben le ne vegyük a szemünket Jézusról, aki hitünk elkezdője és befejezője! Ő azért az örömért, amely várt rá, elszenvedte még a kereszten való kivégzést is, és nem törődött a szégyennel, amelyet ez jelentett. Most pedig elfoglalta a helyét Isten trónjának jobb oldalán” (Héberek 12,2).

Több kifejezés is megragadja itt a figyelmünket. Aki a kereszt útját lehetetlennek, megvalósíthatatlannak találja, nézzen most Jézusra! Gondoljuk végig először „az örömöt, amely várt rá”, és meg fogjuk érteni, hogyan „szenvedte el ezért a keresztet”: úgy, hogy tekintetét nem az útra, hanem a célra függesztette. Ha a cél elég fontos a számunkra, akkor az oda vezető út másodlagossá válik, bármilyen legyen is. Jézus azért volt képes elszenvedni a keresztet, mert úgy élt, hogy közben végig a jövőbe tekintett, várva a dicsőséges örömöt, melyet Atyjának szerezhet, s az öröm teljességét, melyben majd testvéreivel együtt osztozhat.

A múlt – öröm az emlékezésben

A Krisztusban hívőnek van ugyan múltja, de örvendezik, mert az már tényleg csak a múlt. Az egyik szembeszökő jellegzetessége azoknak, akik megszabadultak a gyötrő lelkiismerettől és a bűn rabszolgaságából az, hogy mernek a múltról beszélni. Senki sem szeret arról beszélni, ami még mindig fogva tartja őt. Nincs öröm abban, ha úgy gondoljuk, rajtunk múlik, hogy a végén üdvözülünk-e vagy sem. De amikor megismerjük Isten kegyelmét, megismerjük a bűnbocsánat örömét is.

Számos igeszakaszt találhatunk, mely megmutatja, hogy a megváltás az örvendezés kiváltságával jár. „Élvezzük az Istennel való békességünket” (Róma 5,1 – Moffatt, angolból). Vannak, akiknek békességük van ugyan Istennel, de még soha nem léptek be ennek örömébe – mert még mindig izzadsággal fáradoznak, úgy, mintha minden tőlük függene. Egy másik szakasz így szól: „Élvezzük a megváltásunkat” (Ef 1,7 – Moffatt, angolból). Megváltottnak lenni, és azt nem élvezni, önmagában is ellentmondásnak tűnik. Továbbá, „mindketten egy Szellemben élvezhetjük a szabad bejárást az Atyához” (Ef 2,18 – Moffatt, angolból). Valaki, aki ezt megértette, így fogalmazott: „A legnagyobb örömöm abban van, ami jóval túlhaladja az örömöt, de amelynek az öröm szerves része: hogy szabad utam van az Atyához.”

A jelen – öröm a részvételben

Minden hívő életében eljön az a pont, amikor elhagyja a sóhajtozást, és örvendezni kezd – ha nem, az azt jelenti, hogy útközben valahol elakadt. Észrevehetjük, hogy a sóhajtozás megmarad azokban, akiket nem ragadott meg Isten legfőbb céljának megértése. Ha egy hívő nem látja az előtte lévő örömöt a jövőben, akkor a jelenben sem talál örömöt, hogy része legyen benne. Nem is annyira a bűn vagy a személyes győzelem miatti sóhajtozásról van itt szó, hanem a cselekvésben való sóhajtozásról – mély, belső sóhajtozásról, mert a szív még nagyobb gyümölcstermésre vágyik. El kell kerülnünk ezt a csapdát; nem szabad, hogy amit végzünk, az a mi munkánk legyen, hanem csakis az Övé. Mert ha a mi munkánkról van szó, és ez a munka elégedetté tesz bennünket, az azt jelenti: nem tanultuk meg, hogy Őneki kell a cselekedeteink forrásává és örömévé válnia.

Pál panaszkodhatott volna, mert egyedül Timóteus volt csak hozzá hasonló gondolkodású, aki ugyanúgy az evangélium ügyének élt – mégis, a tőle való elpártolások közepette is folyamatosan örvendezett. Azt mondja: „Megtanultam, hogy minden körülmények között elégedett legyek. Mind szűkös, mind bőséges körülmények között tudok élni. (…) Megtanultam, hogyan nézzek szembe bármikor, bármilyen helyzettel, mert mindenre van erőm Krisztus által, aki megerősít!” (Fil 4,11-13 – EFO). Nem csoda tehát, hogy még Pál börtöncellából írt levelének is az öröm a központi témája.

Meg tudjuk érteni, hogy Rendell Harris miért mondja: „Isten népének ereje az örömben rejlik; ez a legfőbb jellemzőjük.”

Ha hagyjuk, hogy a depresszió szelleme megülepedjen bennünk, akkor az el fogja szívni az erőnket, akkor is, ha semmit sem teszünk. Mennyire szeretem ezeket a sorokat, melyeket valamikor Kínában vetettek papírra! Senki előtt sem lehet kétséges, hogy ez a misszionáriusfeleség Istenhez emelkedett fel, és a nézőpontja összehangolódott az Övével. Így az örökkévalóságban járt, és annak levegőjét szívta be.

Ó, Uram, én tehozzád tartozom,

Lépteiddel lépek, dalodat dúdolom,

Örömöm túlárad, átcsap a partokon.

Mióta együtt futok a pályán Veled,

S minden hang felvette ugyanazt a hangnemet,

Csodálatos szimfóniának hallom az életet.

A jövő – öröm a várakozásban

Amikor János azt mondja, „azért írjuk ezt, hogy az örömötök teljes legyen”, annak öröméről beszél, hogy fölismerte: Isten néhány tervét rajta keresztül fogja feltárni. Nem azt szerette volna, hogy érte történjen valami, hanem, hogy általa. Ez a különbség a múlékony boldogság és a tartós öröm között.

Pál azt írja, „de ha kiontatom is italáldozatként hitetek áldozatában és szolgálatában, örülök, együtt örülök mindnyájatokkal” (Fil 2,17 – Károli rev. 2011) – annak örül, hogy Isten mit végez el őrajta keresztül. És hozzáteszi: „Ugyanígy ti is örüljetek, örüljetek velem együtt”.

Mennyire különbözik ez azok tanúságtételétől, akik imákat kérnek, hogy hűségesek maradhassanak a futás közben! A keserű, mogorva ember, aki folyton panaszkodik keresztény létének bajai miatt, azt mutatja, hogy valami nincs rendben belül. Telve van belső konfliktusokkal és az élettel szembeni hibás hozzáállással. Mert az öröm a belső harmónia eredménye.

Amikor belül nem dúl polgárháború; amikor minden irányítás egy kézben van, és minden dolog egyazon cél felé irányul, akkor annak természetes velejárója az öröm. Nem kell külön törekedni rá, természetéből adódóan megjelenik. És ott lesz állandóan, mert az ilyen öröm nem olyan, hogy csak jön és megy – azok a feltételek ugyanis, melyekből fakad, az életünk szerves részét képezik. Nem nekünk van örömünk – az öröm ragadott meg minket!

A teljes cikk letölthető: DeVern Fromke, Öröm – az érettség jele (pdf)