Részletek G. H. LANG A Szent Szellem jogai Isten házában című értekezéséből
Eredeti bejegyzés: A Szent Szellem jogai Isten házában (Hitünk célja blogbejegyzése)
[…] Sok évvel ezelőtt egy nőtestvér másokkal együtt az evangélium ügyében munkálkodott egy másik országban. Rátermettségében és őszinte buzgóságában azzal szerzett magának kényelmetlenséget, hogy mindenkit megpróbált kiigazítani a munkájában. Elküldtem neki D. M. Panton Krisztus ítélőszéke (Judgment Seat of Christ) c. írását. Ebben van ugyan néhány olyan dolog, melyet én nem írok alá, azonban hangsúlyozza azokat a komoly és lelkiismerethez szóló figyelmeztetéseket, melyeket az Ige ezzel az eseménnyel kapcsolatban közöl. Nőtestvérünk azt írta, hogy amikor megtudta belőle, hogy az Úr megfelelően foglalkozni fog majd minden rossz, helytelen dologgal, többé nem érezte szükségét, hogy mindenkit ítélgessen és folyton kijavítson. Ez a hölgy huszonöt további éven keresztül bizonyult értékes segítségnek azon a területen.
Huszonnyolc évvel ezelőtt egy utazás során találkoztam egy nőtestvérrel, aki az evangélium terjesztésének szánta életét, és a kellő ajándéka is megvolt hozzá. Elmagyaráztam neki azokat az igeszakaszokat, amelyek arról szólnak, hogy Isten gyermeke elveszítheti azt, hogy Krisztussal együtt legyen az ezeréves királyságban, ha a világ, illetve a hústest szerint jár. Amikor tizennyolc hónappal később találkoztam vele abban az országban, éppen hazaindult, hogy tisztázzák a dolgokat azzal világias gondolkodású igeszolgálóval, akivel eljegyezték egymást. Kész volt szakítani vele, ha a férfi nem akarja tanítványként a teljes szívét az Úrnak szánni. Nem akarta, a lány pedig meghozta az áldozatot, amire eltökélte magát. Saját bevallása szerint ez a ráébredés és a megoldás is közvetlen következménye volt annak, amit beszélgetésünk során megértett. Nem akarta kockára tenni azt a legjobbat, amit Isten kínált neki a Krisztussal való közösségben, hanem eltökélte, hogy a teljes jutalmat akarja megkapni. Az elkövetkező húsz évben, egészen a haláláig ennek a célnak feszült neki.
1923-ban utam egy távoli helyre vezetett Európában, ahol olyan komoly széthúzás uralkodott a gyülekezetben, hogy a testvérek hat hónapon keresztül tartózkodtak az úrvacsorától, amit igen bölcsen tettek. Csak egy estét töltöttem náluk, és Krisztus ítélőszékének szigorú oldalát hangsúlyoztam; pontosan ugyanazokat a dolgokat mondtam el nekik, amit ebben az országban a testvérek oly gyakran kifogásolnak. A vezető testvér, egy kemény, határozott férfi, azt mondta magában (amint arról legközelebbi látogatásomkor értesültem): „Ha így állnak a dolgok, rendeznünk kell ezt a helyzetet.” Megvolt az az örömöm, hogy láthattam ennek beteljesülését, és az asztalt újra megterítették, körülötte a megenyhült, kibékült vendégek, az Úr pedig ott volt közöttük, igazságban.
Ilyen mély és tartós eredményeket láttam; és még mindig nem találkoztam egyetlen hívővel sem, aki arról tett volna bizonyságot, hogy egészen addig istenfélő módon járt, amíg ezt a nézetet el nem fogadta, és utána, ennek következtében elfordult az istenfélelemtől és a tisztaságtól. Ezeket a példákat pedig azért hozom, hogy feltegyem a kérdést, amelyet a felelősséget hordozó testvéreknek meg kell válaszolniuk: hogy milyen alapot tudnak mutatni az Igében arra, hogy elhallgattassák egy olyan tanítás nyilvános hirdetését, mely tagadhatatlanul a helyes és egészséges erkölcsiségre sarkall. Engem nem érdekelnek a különféle értelmezési iskolák; egyetlen szót nem írnék vagy mondanék az érdekükben. Azonban az Úr visszajövetelének igazságát az Ige úgy hozza elénk, hogy összeköti a gyakorlatban megnyilvánuló szentségre szóló paranccsal: „Ezért akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta”; „minthogy ezeket várjátok, igyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben” (1Jn 3,3; 2Pt 3,14 – ÚF). Egyik nézet sem, amelyik nem követeli meg, és nem hozza létre a szentséget, nincs összhangban ezzel; viszont minden tanítást, melynek a látható iránya ennek előmozdítása, legalább meg kellene hallgatni.
[…] a legjobb módja a tévedések kiigazításának, és a több világosság elnyerésének, ha bátorítjuk az erről szóló szabad eszmecserét. Ezekben a kezdeti időkben továbbra is szabadság uralkodott a Testvérek között a különféle témákról szóló diskurzusban és igemagyarázatokban, és értékes előrehaladásra tettek szert az ismeretben. A bibliatanulmányozás nagy úttörői és vezetői kerültek ki közülük. Sajnos azonban eljött az említett időszak, amikor már nem kerestek többé, hanem a dogmatikába zsugorodtak, mindenki a maga értelmezési sémájáért kardoskodva – és a fejlődés leállt. Ugyanannyira szomorú, mint igaz, hogy az ezt követő körülbelül hetven vagy több év során a Testvérek már semmilyen lényeges dolgot nem szolgáltattak a prófétikus igék megértéséhez.
„Ha valaki képtelenné válik arra, hogy egy tanítást elengedjen, azt jelenti, hogy képtelenné vált a tanulásra is; és amikor nem vagyunk taníthatók többé, akkor akármilyen élő és megelevenítő ismeretünk volt is addig, azt is elveszítjük (…). Akkor a miénk igazán egy hitbeli meggyőződés valamit illetően, ha izzadsággal szereztük meg. A könnyen kapott következtetéseknek, melyeket készpénznek vettünk, hogy elkerüljük a gondolkodás munkáját és felelősségét, akár igazak, akár nem, nincs erejük az életünkben. (The Way, the Truth, the Life – Az út, az igazság, az élet, bevezetés.)
Vajon ez az utolsó mondat nem azt jelzi-e, ami a jövőbeli eseményekre vonatkozó igék értelmezésével kapcsolatban mostanáig széleskörűen történt, hogy könnyedén elfogadtuk a készen elénk tálalt és régóta ismételt eszméket, anélkül, hogy egyénileg is türelmesen megvizsgáltuk volna ezek természetét, és ami igazán lényeges, a következményeit, valamint azt, hogy Isten Igéje alátámasztja-e ezeket?
A gondolkodásunknak ezt a könnyelmű és káros szokását leginkább azzal lehetne megtörni, ha azok, akik komolyan tanulmányozzák ezeket a témákat, szabadon kicserélhetnék gondolataikat egymással; mert az új, friss ötletek, elgondolások bemutatása, akkor is, ha megfelelő vizsgálat után nem bizonyulnak helyesnek, mindig ösztönzőleg hat általában is a keresésre, és elősegíti az aktív gondolkodást a stagnálás helyett.
[…] A világ teljesen fölbolydult a háború után, és ez nagyban fölgyorsította a jövővel kapcsolatos igazság keresésének szellemét és vele az elterjedt sémával kapcsolatos kételyeket. A hívők ugyanis a világ eseményeinek egyetemes kiterjedésű, vad forgószelében találták magukat, és ezért nem kívántak valódi bizonyítékot, és nem is vonták kétségbe, hogy az Isten gyülekezete különösen is tárgya Isten kegyelmének, hogy teljesen összeegyeztethetetlen és lehetetlen lenne, ha át kellene mennie a nagy nyomorúságon; egyszerűen muszáj, hogy minden egyes tagjával együtt a mennybe ragadtasson még annak az időszaknak a megkezdése előtt. Azonban a saját szemünkkel láttuk, hogy egyedül Oroszországban hívők százezreit érte súlyos üldözés, egészen akár a halálig; más, hozzánk közelebbi országokban pedig folyamatosan erősödik az üldözés szelleme. Hogy ez nem az a bizonyos nagy nyomorúság, az világos; de hogy ilyen szörnyű dolgok következhettek a szentekre, ráadásul ilyen iszonyú mértékben, az a gondolkodó emberekben komoly kételyeket vet föl az említett tanítás helyességével kapcsolatban. Hiszen, ha a gyülekezet a mostani időben is szenved, miért lenne összeegyeztethetetlen, ha mások meg az Antikrisztus alatt fognak majd szenvedni?
[…] Isten Igéje kimeríthetetlen, nem lenne szabad ezért úgy kezelnünk, mintha kimerítettük volna, hanem buzgón törnünk kell előre a keresésben, tekintet nélkül arra, hogy közben milyen vélekedéseket kell újraértékelnünk.
A felelős testvérek részéről arra van szükség minden gyülekezetben, hogy az egész ügyet az Úr előtt mérlegeljék, majd kijelentsék, hogy az ő helyi köreikben valódi szabadság lesz a Szentírás minden józan magyarázata számára, mely megmarad az alapvető igazságon belül, és ugyanilyen mértékű szabadság lesz a kegyelem más emberei számára, hogy Igére alapozott ellenvetésüket kifejtsék; valamint, hogy pártatlanul, bárkivel szemben, kinek szolgálata kártékony akár szellemben, akár a témája miatt, tartozzon bármely irányzathoz, korlátozást fognak alkalmazni.
Az Ige komoly keretek közé szorítja a vének jogait az igeszolgálat akadályozására. Az 1Tim 1,35 szerint azokkal kell valamit kezdeni, akik nem azt adják a szenteknek, ami növelné a hitet, hanem akik inkább meséknek és végtelen nemzetségtáblázatoknak adnak hitelt, olyan témáknak, melyek pusztán megoldhatatlan és haszontalan kérdéseket vetnek föl. Azonban, épp ellenkezőleg, senkinek nincs joga visszautasítani azt, ami a szeretetet, a jó lelkiismeretet és a hitet hirdeti, mert pontosan ez az igeszolgálat célja.
[…] Mindez sokakat olyan világi módszerekhez vezetett, melyek nem találhatók meg az Igében; elkezdték megszervezni az igeszolgálatot, s közben azt a tanúbizonyságot is tönkretették, hogy a világ a keresztények összejövetelét látva megtudhassa, hogy „az Isten valóban közöttetek van” (1Kor 14,15), aki valóságosan igazgatja és erővel felruházza az Ő saját házát. Isten Szellemének ilyetén korlátozásából elkerülhetetlenül következik, hogy a gyülekezetek szellemileg elszegényednek, akkor is, ha gyakran gratulálnak maguknak, hogy gazdagok, pusztán mert elégedettek azzal a szolgálattal, amit kapnak, mivel ez a saját választásuk szerint való. Igaz az, hogy Isten vonakodva, lassan, fokozatosan vonul vissza templomából (Ezékiel 9,3; 11,22-23), és hogy addig, amíg időzik, dicsőségéből látható valamennyi, áldásából is megtapasztalható valamennyi; de ha a dicsőség fogyóban van, bizonyosak lehetünk benne, hogy igen hamar éjszaka lesz; ha a Szellemet folyamatosan megszomorítják, akkor végül ki fogják oltani; és végül (Jel 3,20) az Úr az előtte bezárt ajtón KÍVÜL lesz, és azok zárták ki, akik egyébként azt hangoztatják, hogy „az Úr népe vagyunk”.
[…] Még vannak, akik emlékeznek, hogy a nyugodt időszakban milyen egyszerű volt a „nehéz időkről”, az „utolsó napokról” és a „nagy nyomorúságról” beszélni, és a tanítók könnyen biztosították a saját és hallgatóik lelkét, hogy de emiatt a legkevésbé sem kell aggódni, mert az egész gyülekezet bizonyosan elragadtatik a mennybe, még mielőtt azok a szörnyű napok beköszöntenének. Ez a magabiztos kilátás azonban nem lobbantja lángra a szívet, és nem erősíti meg a lelket, hogy kész legyen a hűséges kitartásra és a szenvedésre a világméretű felbolydulás időszakában. Most, amikor a nemzetek tele vannak nyugtalansággal, és egymással szembeni gyanakvással, amikor a legtöbb országban szigorúan kötelező a katonai szolgálat, amikor a kormányok egyre inkább először csak szabályozzák, azután elnyomják a tiszta kereszténységet, akkor valami sokkal erőteljesebb és mélyebbre ható szíverősítőre van szükség.
Isten gyülekezetének égető szüksége van most arra, hogy legyenek olyan férfiak, akik félelem nélkül képesek bemutatni, amit Isten Igéje a jövőről tanít, hogy ez az élet vezérfonala lehessen a nehézségek és bajok, zűrzavar és veszedelem között; akik meg tudják mutatni, hogyan nyerjünk erőt arra, hogy hűségesek és szentek legyünk, és hogy mi lesz ennek a mennyei jutalma; és akik elénk tudják tárni azt is, milyen szomorú és fájdalmas következményekkel kell a hívőnek szembenéznie, ha hűtlenné válik Krisztushoz és az Ő állhatatosságának Igéjéhez. Ez azonban az igazság Igéjének alapos vizsgálatát igényli, az előre kialakított magyarázati sémák egyoldalúságától és béklyóitól szabadon. Buzgó odaadásra és bátorságra, a szentek épülése érdekében pedig a szólás szabadságára van szükség, hogy nyilvánosan lehessen hirdetni az igazság keresésének eredményeit. Ez a védőbeszéd tehát az Isten által biztosított szabadságért íródik.
Teljes cikk: A Szent Szellem jogai Isten házában (PDF)
"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap" 