A kovásztalan kenyerek ünnepe – új kezdet

T. Austin-Sparks

Eredeti bejegyzés: A kovásztalan kenyerek ünnepe

(…) Ez egy feltételezés, hogy az Úréi vagyunk, és minden rendben van; és a Sátán nagyon szereti a feltételezéseket, ha az emberek ilyeneket gyártanak, mert a feltételezés az a talaj, melyen megtévesztő ténykedése leggyümölcsözőbb lehet. Mire gondolok? Hogy bármelyikünk, úgy jövünk az Isten dolgaihoz, hogy a természetes akaratunk nincs megtörve, a természetes gondolkodásunk nincs alávetve, a természetes ambícióinkat nem feszítettük meg, az mind termékeny talaj a megtévesztésre. A Sátán nagyot arathat ott, ahol így mennek a dolgok. Valahol, titokban, mélyen az alatt, hogy talán egyáltalán tudatában lennénk, húzódik egy ambíció, vágy a szolgálatra, igehirdetésre, hogy tegyünk valamit, hogy legyünk valakik, hogy meglássunk valamit – a régi természet kovászának erjedése még mindig működik, és Isten dolgaiba hoztuk át. Az eredmény? Hogy a következmények nagyon nagy része (ha nem az egésze) nem Istentől fog származni; annak a valaminek lesz a története, aminek a mozgatóereje tőlünk származik az Úr nevében; olyan életé, melynek forrása belőlünk fakad, akkor is, ha az Úrért van mindez. Kovász van benne, a természetes erő, a természetes gondolkodás, a dolgok természetes megítélése, a természetes érvelés, a természetes akarat, a természetes ambíciók, a természetes érzelmek. Isten azonban azt mondja, hogy minden, ami Tőle származik, a nullánál kezdődik, ott, ahol mi semmit sem tudunk csinálni vagy létrehozni.

A megölt bárány azt mondja el jelképesen, hogy azon az oldalon minden elvégeztetett. Bűnné tétetett, átokká és le lett rá sújtva – a kereszt Isten nulladik órája a régi teremtés számára. Onnantól kezdve csakis, ami közvetlenül, egyenesen Istentől jön, az szellemi történés, isteni történet bennünk. Csakis ez az, ami számít, csakis ez az, ami ismeri az Urat, csakis ez az, ami visszavisz minket az Úrhoz, csakis ez az, ami véghez viszi az Úr szándékait. Semmi sem fakad mibelőlünk.

A kovásztalan kenyerek ünnepét nagyon komoly dolog hét napon keresztül folytatni. Azt jelenti: Istenben nincs helye ennek a természeti életnek! Hiszen megromlott, a büszkeség erjedő forrongása van benne. Valahol minden dolog mögött a büszkeség húzódik meg. Ez az a méreg, amely az emberi nemzetségbe áradt a kígyótól, aki azt mondta, „majd én!”. Fel fogom emelni a trónusomat! Egyenlő leszek a Felségessel! Én! Én! – ez a kovász. A kovász az „én” ilyen vagy olyan formában. Nem azt mondom, Szeretteim, hogy minden formájában fel tudjuk deríteni, hanem azt kell felismernünk, hogy itt van, és egyikünk sem mondhatja egy pillanatra sem, hogy velem ez nem így van. Mindnyájunknak Isten álláspontját kell elfogadnunk saját magunkkal kapcsolatban, és semelyikünknek sem szabad igazolást keresnünk magunknak Isten jelenlétében. Amit mondanunk kell, az az, hogy Isten ítélete igaz ítélet, és hogy természet szerint bennem van az „én-élet” mélyreható mérge. Itt van, akár élő vagyok neki mindig, akár nem. Itt van, akár nagyon odaszántnak érzem magamat az Úrért, akár nem. Itt van bennünk.

Olyan valóságosan, mint ahogyan a vér folyik az ereinkben, az emberi létünk vére, ugyanebben a vérben a bukott természet magja is benne van, és az a bukott természet az alapelvét tekintve az „én”, az „én” célja pedig mindig az, hogy Isten dolgait magához ragadja. Ezt soha ne felejtsük el! Ez a lényege, magához ragadni az Isten dolgait. A Sátán azt mondta: „Az égbe megyek föl, Isten csillagai fölé helyezem trónomat, (…) hasonló leszek a Magasságoshoz” (Ézs 14,13-14). Magamhoz ragadom, ami Istené!

Ez volt Jákób szörnyű, szörnyű nagy tévedése. Igen, Jákóbé lett volna az elsőszülöttségi jog, de Istentől! Jákóbnak volt fogalma az isteni dolgok értékéről. Neki volt némi rálátása Isten dolgainak jelentőségére, míg a bátyjának nem, de Jákób nem volt kész hinni és bízni abban, hogy Isten biztosítani fogja a számára azokat az isteni dolgokat. Jákób, felismerve az Isten dolgainak jelentőségét, az én-élet kovászának forrásgőzében úgy érezte, hogy cselekednie kell, hogy rátehesse a kezét ezekre a dolgokra.

Lehet, hogy nagyon is helyes a felfogásunk az Isten dolgainak értékéről, de a saját kezünkbe venni ezeket már teljesen más dolog; hogy legyen áldás a saját magunk számára, hogy legyen hatalom, amit használhatunk, hogy legyen pozíciónk, mellyel befolyásolhatunk, s mindezek által esetleg eljuthassunk valahova – ez a kovász. Isten nem tarthatott így Jákóbbal. Húsz év kemény fegyelmezés kellett azután, hogy Jákób a kezét az Isten dolgaira tette, míg végre élvezhette is azokat; nagyon, nagyon mély történet ez. És ez legtöbbünknek is a története. Itt kezdődik a történet, a kovásztalan kenyerek ünnepével; az én életének, az „én” elvének megtagadásával a halálig.

Izraelben ennek nagyon alaposnak kellett lennie. Gyertyával kellett átkutatni a házat, hogy rátaláljanak a legutolsó, elrejtett kovászmorzsára is, és még az utána következő szertartásban is, mielőtt fel merték volna ajánlani az áldozatot, a keresés-kutatás után ki kellett jelenteniük: „Átkutattuk a házat a kovász után, megtettük, amit a Törvény megkövetel tőlünk, de ha mégis maradt valami elrejtve, amit nem találtunk meg, esküvel megtagadjuk!” Tehát nagyon alaposnak kellett lennie.

A megemlékezés ünnepe

Ahogyan az Úr mondta, emlékeztetőül lesz ez mindörökké nemzedékről nemzedékre. És valahányszor a pészach (Páska) eljött, évről évre, megelőzte a kovásztalan kenyerek ünnepe, és bele is foglaltatott a pészachba. Mi volt akkor tehát a jelentősége? Emlékeztetőként szolgált arra a nagyszerű elkülönítésre, a gonosztól való elkülönítésre. És amikor az asztal köré gyűltek megülni az ünnepet, évről évre elmondták a történetet, hogy az Úr mit tett az egyiptomiakkal, hogyan szabadította ki őket Egyiptomból, és az Úr azt mondja, ezt így kell tegyétek nemzedékről nemzedékre mindörökké.

Tehát, hogyha az úrvacsora a pészachnak felel meg a szellemi alapelvek szerint, nem látjátok, Szeretteim, hogy minden alkalommal, amikor az Úr asztalához jövünk, mi is ezt a történetet mondjuk el? Pontosan ez Pál apostol szavainak értelme az 1Korinthus 11-ben: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isztok e pohárból, az Úr halálát hirdessétek (…)” – mondjátok el, jelentsétek ki. Cselekedettel mondjuk el a történetet, megjelenítjük a történetet.

Az Úr a szellemi történetünk kezdetét a kovásztalan kenyerek ünnepével jelölte meg. Kihozott bennünket Egyiptomból. Mit jelent Egyiptom? Egyiptom a hústest erejét és dicsőségét jelképezi; és hogyan kellett Istennek Egyiptomot kilúgoznia Mózes csontjaiból! Az egyiptomiak minden bölcsességében járatos volt, de a pusztaságban töltött negyven hosszú év alatt Egyiptom össze lett törve Mózesben. Egyiptom erejével indult neki, Egyiptom bölcsességével, Isten dolgait Egyiptom erőforrásaival, a pozíciójával, a képességeivel kísérelte meg véghez vinni – és Isten azt mondta, nem! A kovásztalan kenyerek ünnepe jön negyven éven keresztül, és nulláról indulunk! Annak az embernek, akit Isten eszközéül akar használni mások mennyei terepre való kivezetéséhez, nevelésen kell átesnie. Meg kell találnia a mennyei talajt és minden földi alaptól meg kell üresednie, minden természetes alaptól. Az Úr teljesen egyértelműen megkülönbözteti ezt a kettőt.

Tudom, hogy közületek néhányan arra gondolnak, hogy és mi hol vagyunk? Keresztények vagyunk régóta, egyes esetekben nagyon régóta. Hol vagyunk? Mi a helyzetünk? Szeretteim, szembe kell néznünk Isten tényeivel. Nem azt mondom, hogy nem vagyunk keresztények, hogy nem tartozunk az Úrhoz, hanem azt mondom, hogy nyíltan szembe kell néznünk vele, hogy mi Isten álláspontja, és soha nem túl késő ezt megtenni. Isten mindannyiunkban azt munkálja folyamatosan, hogy visszahozzon bennünket. Ó, ha láttuk volna az egészet az elején… – de ha láttuk is volna, nem tudom, hogy elfogadtuk volna-e. Nem tudom, hogy nem szükséges-e számunkra, hogy átmenjünk bizonyos dolgokon ahhoz, hogy új világosságot nyerjünk. Soha nem gyúl bennünk igazán világosság attól, ha valaki elmondja az igazságot. Csak akkor válunk élővé bizonyos dolgok számára, amikor valami történt bennünk, és ehhez idő kell.

De bárhogyan is, itt vagyunk, és bármit is mondunk erről, ez Isten álláspontja, és őszintén és komolyan kérdezlek benneteket, hogy megvolt-e az életetekben a kovásztalan kenyerek ünnepe, ismeritek-e valóságosan a pészach ünnepének megülését az életetek történetében? Ha nem, joggal kérdőjeleztek meg egy csomó dolgot. Néhányan közülünk ismerjük azt a választóvonalat, amit ez az életünkbe hozott. Éveken keresztül végeztük a nagyon energikus, aktív, lelkes és fárasztó keresztény munkát, igehirdetést és miegyebet; de jaj, micsoda szégyennel és megbánással nézünk vissza azokra az évekre, hogy mindaz a lelkesedés és befektetett energia, milyen keveset, milyen nagyon keveset ért, ha összehasonlítjuk azzal, ami valóban az Úrtól indul ki – és sok kérdést kell föltennünk azokról az évekről. Azonban az az egy teljesen nyilvánvaló a számunkra, hogy mi magunk voltunk az egésznek a motorjai, mi magunk voltunk a ténykedések forrásai, mi csináltuk, csak mi voltunk benne, és még sok más egyéb is.

Isten pedig egyszer csak elhozott bennünket a kovásztalan kenyerek ünnepére. Nagyon száraz időszak volt ez. A kovásztalan kenyér nem finom, jó sok keserű fűszernövény kell a kovásztalan kenyérhez. A hústest nem leli kedvét az ilyen kosztban. De ez valóságos dolog volt, és most is az; megérkezni Isten nullapontjához, és bármilyen gyengeséget, hibát és tökéletlenséget is érzékelünk magunkban, egyet biztosan tudunk, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe új kezdetet jelölt, ahol az Úr a fontos, az Úr új bejövetelét jelölte, az életnek és a munkálkodásnak új felségterületét. Innentől kezdve, ha semmi mást nem, de egy dolgot pontosan tudunk, hogy ettől az időtől kezdve többé nem mi vagyunk, hanem az Úr, és az Úr Maga az, aki megtart minket ebben a prioritásban azzal, hogy lesújt rá, folyamatosan lesújt minden elhajlásra attól a legutolsó ponttól, ami még az Úrtól való volt; és ez az egész nemzedékünkön keresztül egy emlékeztető. Az Úr újra és újra visszahoz bennünket ehhez, és újra megkérdezem, ismeritek-e a valódi krízist, az igazi fordulópontot?

Élet a halálon keresztül

Ez az, amire az apostol úgy hivatkozik, mint ami az élet titka, az isteni élet titka. Ez az, ahol az isteni élet kezdődik. Az isteni élet folyója a keresztből árad ki, és Pál azt mondja: „Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálát, hogy Jézus élete is látható legyen testünkben” (2Kor 4,10). „Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálra adatását (Vida ford.)” – milyen furcsa nyelvezet! „Jézus halálra adatását.”

Krisztus halálának ez az egyik aspektusa, csak az egyik aspektusa. Vannak egyebek is, de ez egy nagyon fontos összetevő. Jézus halálra adatása. Miért adatott a halálra? Azért, mert önként, önszántából, saját szabad akaratából a régi teremtés helyére állt; a te helyedre, az én helyemre. Halálra adatott úgy, hogy képviselte a régi teremtés természetes életét, melyet Magára vett, nem az Övét, hanem a miénket. És nekünk mindig a testünkben kell hordoznunk ezt a halálba adatást. Ha ez így van – hogy a régi természet, az én, az ego, a hústest, a testies alapelv, az emberi természetünk kovásza halálba adatott – akkor ugyanúgy az Úr Jézus élete is nyilvánvalóvá válik halandó testünkben. Látjátok, nincs élet csakis a halál által. Minden élet ennek a halálnak a révén ered. Mit munkál ez az élet, és mi az értéke ennek az életnek?

Úgy kell számítanunk magunkat, mint aki élő Istennek. Mit jelent élőnek lenni Istennek? Szeretteim, élőnek lenni Istennek azt jelenti, hogy újfajta, élő ismeretünk, tudásunk és értelmünk van, mely nem a régi ember, az óember tudása, felfogása és ismerete. A régi érvelés a halálba adatott, és most új ismeretünk van. Újra megkérdezem, igaz ez a te esetedben is, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe alatti konkrét krízis miatt a mostani ismereted élő ismeret, olyan, amelyik a krízis után lett a tiéd – vagy átvitted a régi embert, a régi érvrendszert, magyarázatot, régi ítéletalkotást Isten dolgaiba? Ha igen, halott vagy, miközben élsz, és azt hiszem, hogy ez az oka annak, amiért olyan sok hívőnek nincs élő kijelentése.

Szeretteim, higgyétek el, Isten minden gyermekét születésénél fogva illeti a jog, hogy élő kijelentése legyen Istenről, hogy a Szent Szellem kijelentése révén ismerje az Urat. Ez a mi születés révén kapott jogunk. Ó, bár minden keresztény eljutna ide és birtokba venné ezt a jogát, mennyivel másabb lenne a helyzet! Ha Isten minden gyermeke valóban az Úr közvetlen szívbéli kijelentésének fényében élne! Lehet, hogy az Ige által, de ez a miénk, megvan az Úr személyes kijelentésének áldott bizonyossága a szívünkben. Ha nem igaz, amit mondok, akkor rosszul értem a Bibliát. Akkor az Ige jelentős részét be kell zárnom, és azt mondanom, hát ez nem azt akarja jelenteni, amit olvasunk. Mit jelent akkor az a kenet, mely bennünk lakozik és megtanít bennünket mindenre, ahogyan János mondja? Mit jelent akkor az, amiről az Úr beszélt, hogy „de amikor eljön az, aki az igazság Szelleme, elvezet majd titeket minden igazságra. Mert nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket kijelenti nektek. Ő engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és kijelenti nektek” (Jn 16,13-15)? Mit jelent ez, ha nem azt, hogy Isten minden gyermekének, lehet, hogy először apránként, de folyton növekvő mértékben közvetlen és személyes ismerete legyen az Úrról, hogy az Úr bensőleg szólhasson hozzá az akaratával, gondolataival, hozzáállásával kapcsolatban, ezek által folyton tanítva őt. Ez igaz, Szeretteim, ez az élet, az élet teszi ezt. Az élet Szelleme meg fog érinteni minden egyes ponton, ahol az Úrnak valami mondandója van a számunkra. Ha élők vagyunk Istennek, Isten Szelleme az Úr gondolatai szerint fog megérinteni bennünket mindenben, ahol mondani akar nekünk valamit.

Meg fog érinteni a ruházkodás tekintetében. Meg fog érinteni a beszédtémáink és -stílusunk ügyében. Meg fog érinteni az életünk ellentmondásos pontjain, ha van bármi gonoszság abban, ahogyan az ügyeinket intézzük. Meg fog érinteni a megbízhatóság kérdésében. Még a megbeszélt dolgok, találkozók pontosságát illetően is meg fog érinteni. Meg fog érinteni mindenben, ahol csak mondanivalója van az egyenesség, becsületesség, lelkiismeretesség dolgában. Nincs semmi sem, ami jobban formálná a jellemet, mint a Szent Szellemben való élet! Ez az élet, és ez kijelentés, az Úr megismerése. Ne csak úgy gondoljunk az Úr ismeretére és az Úr kijelentésére, mint pusztán a csodálatos Isten dicsőséges meglátására. Nem, az Úr ezekben a gyakorlati dolgokban jelenti ki Magát, az Ő kijelentése ezekben rejlik. Igen, mindannyian megtapasztaltuk, és tudjuk, hogy ez igaz. Istennel járni azt jelenti, hogy Ő szemmel tart minket – és a Szent Szellem ellenőrzése alatt járni az Úr ismeretét jelenti.

Nem lehetünk tehát élők Istennek a halottak közül, míg meg nem történt a kovásztalan kenyerek ünnepe az életünkben. Ez azt jelenti, hogy a saját akaratunknak, gondolkodásunknak, vágyainknak és mindennek, ami belőlünk való, össze kellett törnie. Kellett, hogy legyen egy krízis, egy válsághelyzet. Nem végeztetett el egyszer és mindenkorra, teljesen és véglegesen, egyetlen történés során, habár valami el lett végezve. Valami összetört, és onnantól kezdve Isten előtt megnyílt a kapu, és amint reagálunk arra, amint Isten átvisz ezen az úton, melyet Ő biztosított, ez a dolog növekszik és növekszik, és egy csomó olyasmit, ami egykor teljesen ártalmatlan volt a számunkra, már nem csinálhatunk. Az Úr kegyelmes ezekben a dolgokban. Nem hoz fel mindent bennünk egyszerre, de csodálatos, ahogyan változunk, amikor az Úrral járunk. Elhagyunk bizonyos dolgokat, változunk, és hogyan történik ez? Ha szavakba kellene öntenünk, valahogy úgy fejeznénk ki, hogy „megerősödött bennem az érzés, hogy az Úr nem akarja ezt, vagy éppen ezt akarja”. Hiszem, hogy ennek kellene Isten minden gyermeke egyre bővülő tapasztalatának lennie. Így kellene lennie. De most nehogy hozzáfogjunk átválogatni a szellemi ruhásszekrényünket, hogy mit tarthatunk meg és minek kell mennie. Ez nem volna igazán szellemi dolog. Járjunk csak az Úrral, és meg fogjuk látni, hogy a szekrény tartalma is megváltozik.

Bízzunk a Szent Szellemben, és Ő mindenben helyes útra terel bennünket! De jegyezzük meg, hogy mindennek az alapja, hogy megüljük a kovásztalan kenyerek ünnepét, azaz a teljes természetes életünknek össze kellett törnie a gyökerénél; Jézus halálra adatásának radikális kezdete kellett, hogy megtörténjen bennünk. Ha azonban a hívők, a Gyülekezet teljes története ebből indul ki, ha ez az, ahol minden elkezdődik, akkor, Isten nézőpontjából nincs Gyülekezet csakis a kovásztalan kenyerek ünnepe alapján; és nincs történelem, semmi sem létezik addig, amíg ez nincs meg. Ezért hangsúlyozta ezt a dolgot Isten annyira, mert Nélküle nem lehet és nem is lesz semmi; és Isten törekszik valamire, de minden Őtőle, Őbelőle kell, hogy legyen.

Az éppen most megölt Bárány

Az Ige pedig fölveszi a kovásztalan kenyérrel kapcsolatos szálat, és egy bizonyos irányba terjeszti, tovább növeli, kapcsolatba hozza az elsőszülött különválasztásával. A Zsidókhoz írt levél 12. részben elmagyarázza, mi ez. „Ti azonban járultatok (…) az elsőszülöttek seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyben”, és a Jelenésekhez lapozva meglátjuk, hogy mit jelent feljegyzettnek lenni: az élet könyvéről van szó, amely a Bárányé. Az élet könyve, amely a Bárányé, és a Bárányra tekintünk, aki mindig olyan a trónuson, mint akit megöltek. Amikor a Bárány elérte a végleges helyét dicsőségben, magasztalásban és hatalomban, akkor is úgy mutatkozik meg, mint megöletett Bárány. Van ennek az állításnak egy eleme, amely azt sugallja, „mintha éppen most öletett volna meg”. Isten ezt a dolgot egészen mindvégig és a trónig élőnek, aktuálisnak tartja meg; az elsőszülöttek Gyülekezete pedig, akiknek a neve fel van írva a mennyben az élet könyvében, amely a Bárányé, azokból áll, kiknek története a pészachon, a Bárány megöletésén, a kovásztalan kenyerek ünnepének a végén alapszik. Ez nem pusztán szimbolika. Ez erőteljesen szóló igazság.

Ha az úrvacsorai közösség minden megünneplése mögött ez állna, mennyivel másabb állapotok lennének a világban ma! Micsoda tragédia, hogy Isten emögött húzódó gondolatát elveszítettük! Rítus lett, vallásos cselekedet, ceremónia. Bizonyos, hogy nekünk, akik összegyűlünk az Úr asztala körül, sokkal komolyabban kell vennünk ezt.

Az egész Izrael együtt volt ebben a bárányban.  Lehet, hogy volt ezer másik bárány is Izraelben, de a mennyben csak egyetlen Bárány van. Ha átvisszük ezt az úrvacsorára, ott is egyetlen Bárány van, és Isten szemében mindig is csak egyetlen Bárány létezett. Mindenki egy Bárányból részesült, mindenki egy Bárányban lett egyesítve, mindenki az egy Bárányból való részesedés által lett egyesítve, tehát közösségben voltak, a közösség ünnepe volt ez, ünnepi közösségük volt egymással.

Mi a valódi közösség alapja? Mindnyájan egyetértünk benne, hogy a központi dolognak a közösségünkben az Úr asztalának kell lennie – annak kellene lennie –, melyben az, hogy közösségünk van egymással, jobban kifejezésre jut, mint bármi egyébben. Mi ennek a közösségnek az alapja? Amit Pál apostol mond, alapelvként is teljesen igaz. Nézzük meg újra a korinthusi helyzetet – az Úr asztala ott volt, csak éppen közösségük nem volt egymással. Széthúzás volt köztük, egyik a másik ellen a gyülekezetben, és mégis odajöttek az Úr asztalához, és ellentmondásban voltak annak központi gondolatával. Pál azt mondja: „aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza a poharat, ítéletet eszik és iszik önmaga számára, mert nem különbözteti meg az Úr Testét.” Az asztalhoz való járulásunknak azon a közösségen kell alapulnia, amelyben nincs kárhoztatás; amely kovásztalan kenyér. Mindannyian tudjuk jól, hogy Isten népének nem lehet igazi közössége egymással, amíg az „én” össze nem töretett. Az „én”, az ego, a saját személyünk az, ami megtöri a közösséget; a saját indokaink, vágyaink, kívánságunk, meggyőződésünk.

Ó, Isten népe vég nélküli szakadásainak és szétválásainak tragédiája! Soha, de soha nincs vége ennek. Pedig csak az történik, hogy megjelenik az emberi gondolkodás valamilyen keresztény igazsággal kapcsolatban – szőrszálhasogatásnak is mondhatjuk. Ez az emberi gondolkodás. És azért van, mert valójában nincs meg az alap, a kovásztalan kenyér. A természetes ember még nem lett félretéve. Addig pedig nem lehet közösségünk, amíg ez meg nem történik. A kovásztalan kenyér alapvető és elengedhetetlen a közösség ünnepének megüléséhez, de, áldott az Isten, hogy ha igaz az, hogy ha alapvetően ez megtörténik, akkor lehet bármiféle dolog velünk kapcsolatban természet szerint, ami szakadást, szétszórást okozhatna, de mivel ez az alapvető dolog megtörtént, tudjuk együtt folytatni tovább. Természet szerint mindnyájan nagyon különbözünk, és sok minden van bennünk, ami eléggé el tudná lehetetleníteni, hogy mások kijöjjenek velünk, de ki merem jelenteni, hogy valami alapvető dolog el lett végezve bennünk. A kereszt elvégzett valahol valamit, és ez az egymással való közösségünk biztosítéka. Hiszem, hogy az a dolog, ami legalább bizonyos mértékben el lett végezve, az az, hogy a személyes célok széttörettek, és egyedül az Úr Maga, Aki uralkodik; Őérte mindent, ami személyes, elengedhetünk.

Valóban az Úr elé kell hoznunk a kovásztalan kenyérnek ezt a dolgát, mert, ahogyan említettem, a dicsőséges élettörténetünk és mindaz, amit ez az élet a megvalósulásában, kimunkálódásában jelent, ebből ered ki. Ahol kovász van, ott halál van, mert ott romlás zajlik; ahol pedig nincsen kovász, ott élet van, mert a romlás gyökere, a romlás magja széttöretett. Az Úr tanítson meg bennünket, mennyire fontos ez.

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s