Egy új középpont

DeVern Fromke

Részlet az Ultimate Intention (Isten végső szándéka) c. könyvéből:

Hívők sokaságáról tudunk, akiket jól megtanítottak rá, mi az ő helyzetük Krisztusban. Meggyőződéssel beszélnek az elvégzett munkáról, mely által megbocsátást, szabadulást, győzelmet és erőt nyertek – és örvendeznek annak, hogy mindez értük történt. Itt van azonban a baj, a csapda. Soha nem váltottak középpontot. Mindazt, ami elérhetővé vált számukra Krisztusban, továbbra is saját magukhoz viszonyítják – a régi középponthoz. Figyelmen kívül hagyták a kereszt hatalmas erejét, amely elvághatná az éntől való függésüket, és felszabadíthatná őket arra az Isten-központú életre, amelyben minden dolog Ővele kapcsolatos.

Jómagam majd’ tizenöt éven keresztül hirdettem helyzetünk dicsőségességét Krisztusban. Nagy hangsúlyt fektettem a Krisztus halálával és feltámadásával való azonosulásunk igazságára, mely lehetővé tette számunkra a győzelmes életet. Olyan igazság ez, melyet százak hirdetnek az Egyesült Államokban. Mégis, anélkül, hogy tudatában lettem volna, mindig az emberhez kötöttem mindezt, az ember szükségleteihez és jólétéhez. Minden az emberért volt – amit az ember kapott az új helyzetén keresztül Krisztusban. A középpont igazából sosem változott meg.

Egy napon azonban felragyogott előttem az igazság. Rájöttem, mennyire nem volt képes ez az üzenet tökéletesen megszabadítani bennünket emberközpontúságunkból, hogy új és teljes életet élhessünk, új viszonyítási középponttal. Egyértelművé vált számomra, hogy mindaddig, amíg valaki azzal kecsegtet, hogy mi mindent kaphatunk, az még mindig az általánosan vallott megközelítésbe fog beleilleni. Hatalmas különbség azonban megtapasztalni a kereszt gyökérig ható munkáját, mely megszabadítja az embert a régi középpontból (azaz az éntől), egy új középpontba, mely után minden Isten körül forog. Amíg valaki inkább él annak, amit Isten tesz az emberért, az még sosem értette meg, hogy az Atyának mi volt a szándéka azzal, hogy bennünket az Ő Fiába helyezett. Bárcsak eljuthatnánk ugyanarra a látásra, szándékra, odaszánásra és filozófiára, amelyben a Fiú osztozik az Atyával!

(…) ebben az Isten-központú helyzetben már nem a mi győzelmünkről van szó, hanem arról, hogy az Ő győzelmében élünk. Nem a mi akaratunkról van szó, hanem arról, hogy az Ő akaratában élünk. Nem a mi odaszánásunkról van szó, hanem arról, hogy az Ő odaszánásában élünk. Valóban újjá lett minden!

(…) Egy szabadságát töltő, veterán misszionáriusnővel ültünk együtt egyik este a kandalló előtt. Elmesélte, Isten hogyan készítette a szívét arra, hogy az énközpontú életből Isten-központú életbe lépjen át. Elmondta, hogy éveken keresztül hogyan szorította össze a fogát, amikor bajokkal vagy valamilyen nehézséggel nézett szembe. Belül így sóhajtozott: „Hát, Uram, te látod a helyzetet, és tudom, hogy minden a javamra van, tehát nyilván ki fogom bírni, mert végül a javamra lesz ez is valahogy.”

Majd így folytatta: „Ma este azonban új élet kezdődött, egy teljesen új típusú kapcsolat.” Elmondta, hogyan volt éveken keresztül a saját magához való viszonyítás áldozata, anélkül, hogy egyáltalán tudatában lett volna ennek. Mindent úgy tekintett, mint ahogyan őt az érintette, és abban bízott, hogy végül minden az ő javára lesz! „Milyen sokáig voltam a saját kis vallásos világom középpontja! Anélkül, hogy észrevettem volna, használni próbáltam Istent, és a keserű megtapasztalásokat csak a saját magam szempontjából értelmeztem. Jó szándék volt bennem mindig, de teljesen vak voltam.

Most megértettem végre az óriási különbséget aközött, hogy mit jelent Magával, Istennel járni, egyedül Krisztusra figyelni, és mit, amikor csak magammal vagyok elfoglalva. A Szent Szellem felfedte előttem, mire gondolt Pál, amikor az új nézőpontjából mindent Istennel kapcsolatban értékelt: „Akarom, hogy megtudjátok, testvéreim, hogy a körülöttem folyó dolgok mindig jobban az örömüzenet előrehaladását szolgálják” (Fil 1,12 – Csia).”