Tej helyett keményebb eledel

Szabó Zoltán

Eredeti bejegyzés: Elhagyván a tejnek italát

Zsid 5,12-6,3: „Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, akiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre. Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédében, mivelhogy kiskorú: Az érett korúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre. Annakokáért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre, nem rakosgatván le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenben való hitnek, a mosakodásoknak [más fordítás szerint bemerítkezéseknek], tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának és az örök ítéletnek. És ezt megcselekesszük, ha az Isten megengedi.”

„Mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazság beszédében.” Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem a tejet, annyira, hogy még felnőttként is, egészen harminchét éves koromig szinte minden reggel tejet vagy kakaót reggeliztem. Amikor azonban kezdtek emésztési problémáim lenni, nem akartam elfogadni, hogy kész, vége a kedvenc reggelimnek. Végül, amikor az orvos tanácsára abbahagytam a reggeli tejivást, csak ültem reggel a konyhában, és nem tudtam mit kezdeni, nem tudtam, hogy mit reggelizzek.

Ez jutott eszembe, amikor elém jött ez az Ige. Jó a tej, megvan a szerepe, megvan az ideje, de egyszer a hívő ember meg kell, hogy váljon tőle. Ez nagyon nehéz. Nem tudom, volt-e valakinek ilyen étrendi megszorításban része, hogy az orvos valamire azt mondta: többet ebből ne – utána talán az tűnt a legjobbnak, amit nem lehetett.

Mi a számunkra a tej? „Krisztusról való kezdetleges beszéd”, „nem rakosgatván le újra alapját holt cselekedetekből való megtérésnek, az Istenben való hitnek, a mosakodásokról való tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának, örök ítéletnek.” Ezek mind nagyon lényeges, központi dolgai az evangéliumnak. De maga az Ige mondja, hogy ez a tejnek itala.

A héten a kezembe került egy idézet, attól a szerzőtől, akinek magyarul is megjelent egy könyve, Krisztus megtartó élete címmel. A neve W. Ian Thomas, és a múlt század ötvenes éveiben élt Angliában. Eljutott Amerikába, ahol több gyülekezet is meglátogatott, és mikor hazatért, valaki megkérdezte, hogy mi volt a benyomása? Azt felelte: „Hát, ahol jártam Amerikában, a testvérek mind annak örültek, ha ismerős dolgokat hallottak. Akkor mondták, hogy ó, igen, ámen, úgy van. Ám amikor olyat hallottak, amit nem ismertek, akkor fölvonták a szemöldöküket, és azt mondták: ez nem valami tévtanítás?”

Ha valaminek nincs tejíze, akkor mi történik? És ez az Ian Thomas azt mondja: Úgy tapasztaltam, hogy ott, ahol jártam, a testvérek nem azzal a nyitott szívvel jönnek az alkalmakra, hogy „mire akar az Úr engem most tanítani?”. Nem ismerős ez a helyzet? Sok gyülekezet van, nem csak Amerikában, hanem sokkal közelebb is; ahol ha az hangzik el, ami már elhangzott százegyszer, vagy ezeregyszer, akkor bólogatnak, hogy igen, ámen, úgy van. De ha valami ettől különbözik?

Az Úr személyesen akarja megvizsgálni az életünket, hogy mi hogyan állunk ezzel a szellemi diétával. Bennünk van-e állandóan az a vágy, hogy „Uram, ez csodálatos, amit megtapasztaltam, amire eljuttattál, amit kijelentettél Önmagadból, meg amit megláttattál – de még az útnak nagyon a kezdetén vagyok, mi a következő lépés?”

Ha valahogyan hiányzik huzamosabb ideig belőlünk ennek a tudata, hogy szükség van arra, hogy előrébb lépjek, akkor belekerülünk abba a helyzetbe, hogy újra meg újra meg újra lerakosgatjuk, elismételjük azt, ami egyébként jó, ami egyébként helyes, vagy akár igeszerű is lehet. De ha egy háznak újra meg újra csak az alapját rakják le, abból nem lesz lakóhely soha.

Mondtam én is biztos többször is, meg hallottam sokszor másoktól is, hogy de hát én már ennyi éve vagyok hívő. Mintha az évek múlásával mindenképpen együtt járna az érettség is, de vajon így van ez? Lássuk, mit mond az Igének ez a része erről: „már tanítóknak kellene lennetek”. Most ne arra gondoljunk, hogy akkor én írok egy teológiai könyvet, elmagyarázok, kivesézek különböző témákat. Hanem amikor a gyülekezetben, vagy bárhol egy másik testvér mellém kerül, akinek van egy kérdése, rajtam keresztül megkaphatja az Úrtól a választ? Ezt jelenti tanítónak lenni. Ha van egy kérdése valakinek, akkor ha velem találkozik, nem csak még mellégyűlnek a kérdőjelek? Biztos tapasztaltátok ezt, hogy valakivel beszélgettem, és végül azt se tudtam, hol áll a fejem. Mert nem választ kaptam, hanem még több kérdést. Ezek mércék, amelyek megmutathatják azt, hogy tényleg hol állok.

„Arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki tejjel él, járatlan az igazság beszédében.” Pontosabb fordítás szerint ez valójában nem is az igazság, hanem az igazságosság beszéde. Sokat forgattam ezt a szívemben, hogy mit jelent számomra az igazságosság beszéde? Ha nagyon nagy vonalakban akarom körülírni, akkor azt, hogy az életemen mit változtatott az, amit megismertem Isten Igéjéből?

Mindannyian megtapasztaltuk hívő életünk során – van, aki már az elején, van, aki később – az Úr csodálatos szabadítását. Mindenki bizonyságot tudna tenni nagyon nagy dolgokról, hogy az Úr milyen terhet vett le, mit változtatott meg, mi az, ami többet nem volt probléma. De testvérek, van száz meg egy dolog az életünkben, ahol az Úr nem nyúlt közbe egy pillanat alatt, hanem az Igéje által nevel oda bennünket, hogy azt kinőjük. Hogy állunk ezekkel a dolgokkal? Ez is egy mérce abban, hogy tejjel élünk-e, szellemi tejjel, vagy pedig elhagytuk ezt.

A 11. részben Mózesről mond egy mondatot itt az Ige. Zsid 11,24: „Hit által tiltakozott Mózes, midőn fölnövekedett, hogy a fáraó lánya fiának mondják.” A kicsi Mózes a királyi családban nőtt fel, s ő volt az ifjú reménység. De róla tudták azt Izrael népében, hogy ő nem egyiptomi, hanem ő a mienk. S várták, hogy mikor vall színt ez az ember. És eltelt egy nap, meg egy év meg több év, és az Izrael fiaihoz tartozó Mózes, aki maga is tudta ezt, mert az édesanyja nevelte; tudta azt, hogy Isten népéhez tartozik, de úgy viselkedett, mint az egyiptomi emberek. Értjük ennek a szellemi jelentését? Egészen addig viselkedett úgy, amíg fölnövekedett.

Ismerős ez a belső vívódás meg belső harc, hogy tudom, hogy nem így kellene, tudom, hogy nem itt a helyem, tudom, hogy nem ez a dolgom, de valahogy nem megy? A növekedés az, hogy amikor kezdem elhagyni a tejet és mással táplálkozom, az végül oda vezet, hogy eljön a nap, amikor azt mondom: én nem vagyok egyiptomi, én nem ide tartozom. Színt vallok, ami igaz valóság bennem, a szívemben, és ezt föl tudom vállalni nyíltan, kívül is.

Ingázom a munkahelyemről, kb. hatvan kilométert naponta, és mivel sokan tudják, sokszor megkérnek, hogy vigyek el egy csomagot, vigyek el egy gyereket a nagyszülőhöz stb. Pár évvel ezelőtt egy nyári este telefonált egy testvérnő, hogy a kisfiát meg a kislányát el kellene vigyem a nagymamához. Jöttek a gyerekek, és a belvárosból kellett a sűrű délutáni csúcsban kifelé autózni. Amikor végre kiértünk, és tudtunk beszélgetni, a kisfiú, tíz éves, megszólít: „Zoli bácsi! Nem, nem, csak… Zoli!” Nagyot néztem, mondom, mi történt? És megkérdeztem: „Miért vontad vissza a bácsit?” Azt mondja: „Én már nagyfiú vagyok, és nem kell senkinek azt mondjam, hogy bácsi!” S később ezen elgondolkoztam, hogy a gyereknek a papája külföldön dolgozott, és valószínűleg, amikor elment, azt mondta: nézd, te vagy a legnagyobb a családban, nagyfiú vagy, figyelj a húgodra, édesanyádra stb. És ő ebből ezt az egyet már megtanulta: ha én már nagyfiú vagyok, akkor nem kell senkit bácsizzak. Nem ezzel lett ő nagyfiú, hogy nem az mondta, hogy Zoli bácsi (persze derültem rajta útközben, mert azért csak kicsúszott háromszor-négyszer, hogy Zoli bácsi, de mindig visszavonta). Tehát nem így hagyjuk el a gyermekkort, nem így kerülünk közelebb az érett korhoz.

Mint mondtam, ez a kiút: megkérdezni az Úrtól újra meg újra: Uram, mi a következő lépés? Ez szép, ez jó, ez csodálatos – de nem a cél, ahol vagyok. Amikor megrekedünk, amikor nem látjuk ennek a szükségét, hogy kell valami több, hogy az Úr ennél sokkal többet készített el, akkor elkezdjük újra meg újra lerakosgatni az alapokat. És olyan szomorúan veszem észre néha másokban, meg még szomorúbb, ha az Úr engem döbbent rá, hogy megint újra meg újra lerakosgatok valamit.

Az Úr mindig kész arra, hogy tanítson bennünket. A Rómabeliekhez írt levélből került elém a múlt héten egy Ige, és ez egy olyan Ige volt, amelyet sokáig félve olvastam, mert valahogy úgy éreztem, hogy annyira nem vagyok ott, hogy nem is értem, hogy lehetséges ez. Róma 5,1-3: „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, Aki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk; és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében. Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is”. „Dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében”. Mindenki, akit az Úr megragadott, akinek új életet adott, abban benne van ez a dicsekvés. Lehet, hogy egy kicsit túlzónak érezzük ezt, hogy „dicsekvés”, de bennünk van egy-egy ilyen öntudat, ez a mennyei öntudat, vagy a mennyei polgárjognak a büszkesége, a dicsekvése. Ehhez nem kell semmi más, csak az, hogy az Úrtól életet nyerjünk.

De ki az, aki dicsekedik a háborúságokkal is? Nem mondom, hogy nincs olyan, de ha háborúság – Károli így mondja, de ez szorongattatást, nyomorúságot, megpróbáltatást, nyomást jelent (a „Nagy Nyomorúság” kifejezésnek is ez a szó az eredetije) – szóval ismertek sok olyan hívő embert, aki boldogan beszél a nehézségről, amin át kell mennie? Nem nagyon nyüzsögnek az ilyen hívő emberek, nem? „Nem csak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz.” Testvérek, ez egy nagyon nehezen lefordítható igevers. Magyarul talán a Csia-féle fordítás közelíti meg, így mondja: „hanem dicsekedhetünk a nyomorúságokkal is, miután tudjuk, hogy a nyomorúság állhatatosságot munkál”. Utánanéztem bibliai szótárakban, és itt egy olyan igeidő van, ami olyasmit fejez ki, ami a múltban történt, és az eredménye kihatással van a mára, a jelenre. Ha nem ragaszkodunk a „tudván” szóhoz, akkor magyarul jobban odaírhatjuk, hogy „miután megtanultuk, hogy a háborúság békességes tűrést nemz”.

Amikor először nyomorúságba kerülök, valami nyomás alá, valami nagyon nemszeretem dologba, akkor kézzel-lábbal kapálózom, imádkozom: Uram, szabadíts meg! Nem ezt teszem? Ezt teszem. És az Úr megszabadít, mert látja, hogy mást nincs mit csináljon, mert… – ennyit tudok. És másodjára, és harmadjára… és az Úr valamilyen módon elkezd arra tanítani, hogy ez nem azért van, mert valamit elrontottál, és nem is azért van, mert mások gonoszok; nem azért van, mert az Úr elfeledkezett rólad, nem azért van, mert a Sátán legyőzött, vagy nem tudom, még milyen ok, hanem azért van, mert ez valamit elvégez benned. És amikor Isten kegyelméből egy kisebb nyomorúság egy kicsi változást kimunkál bennem, akkor elkezdődött ez a tanulási folyamat. Biztos, hogy vannak olyan hívők, akik hamar megértik, hamar megtanulják. Vannak olyanok is, mint én, akik nehézfejűek, nagyon nehezen tanulnak.

De az Úrnak van elég türelme hozzánk. És újra meg újra egy kicsit mindig emeli a szintet, kicsit többet, míg megtanuljuk azt, hogy ha itt, ebben a helyzetben türelmesen alávetem magam az Úr akaratának, nem kapálózom, nem szabadulni akarok, hanem azt mondom, Uram, legyen meg a Te akaratod, mert az a jó, akkor elvégzi a szorongattatás munkáját bennem, megtanulom azt, hogy a nyomorúság az békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt. Több angol fordítás úgy mondja ezt, hogy „experience”, tapasztalat.

A fiam, aki másodéves egyetemista, azt mondja, hogy már munkába kell álljon tanulás mellett, mert nem lesz elég csak az oklevél, a diploma, mert mindenütt azt kérdezik, hogy milyen tapasztalattal rendelkezik? Testvérek, az igazi érték, amit az Úr munkál bennünk, nem az, amit megtanulok, nem az, amit megértek, meg összefüggések, meg folyamatok, meg minden – hanem az az Úrral való járásnak a tapasztalata.

Tudjátok, sokszor előfordul, ha ismeretlen helyre utazunk, hogy hiába van térkép, GPS, meg miegymás, ha fölhívom azt, aki ismeri az utat, sokkal biztosabb útmutatást kapok pár másodperc alatt, és célba vezet. Ezt jelenti a tapasztalat. Az Úrral, mikor átmegyek bizonyos nehéz dolgokon, kialakít valami olyasmit, amit nem lehet mástól megtanulni, amit nem lehet átadni, amit személyesen kell mindannyiunkban az Úr kimunkáljon – és az Úr munkálja ezt.

„A tapasztalat pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg”. A tapasztalat azért munkálja a reménységet, mert ha eljutottam oda, hogy megtapasztaltam egyszer, hogy akármilyen kilátástalan helyzetben ott van az Úr, és valamit Ő munkál, akkor a következő alkalommal már tudom azt. Ott van az a reménység, hogy most nincs mindennek vége; hogy most nem a tönkretételemre megy ki a játszma, hanem az Úr végez valamit.

Múlt vasárnap ezt megosztottam a testvérekkel odahaza, és úgy láttam, hogy többen vették, értették, örültek. De egy olyan zaklatott hét következett, hogy bebizonyosodott: az Úr legtöbbször az igei világosságot, a megértést egy gyakorlati próbatétellel követi. Az van most a szívemben, hogy ha ezt kaptam, meg megosztottam most veletek, ha következik a ti sorotok is ebben, akkor az Úr kegyelméből jusson az eszünkbe, hogy az Úr akar leszoktatni a tejről, valami keményebb eledelre; valamit ki akar munkálni. És ha belekapaszkodva megmaradunk, alatta maradunk, akkor megvalósul bennünk ez a nagyon értékes, ez az egyedi meg pótolhatatlan, meg másképpen beszerezhetetlen valami, ami az Úrral való tapasztalatot, a megtapasztalást jelenti. Ha átmegyünk ilyen dolgokon, úgy válunk képessé másoknak segíteni, úgy válunk képessé megmutatni az utat az Úr felé.

Az Úr áldjon meg bennünket, hogy tudjunk Rátekinteni, és minden nap meglépni azt a következő lépést. Ámen.

Elhangzott: 2012. december 1.

One thought on “Tej helyett keményebb eledel

  1. Az Úr neve legyen áldott az üzenetért, ami a kellő időben, a kellő helyre és a megfelelő személynek, ha szól, áldássá lesz. Viszont nagy veszély fenyegeti azt a kisgyereket, aki nem a megfelelő táplálékot veszi magához.
    Ezért imádságos szívvel, úgy mint a Róma 12.3 (Vida S ) “mert azt mondom a nekem adott kegyelemnél fogva mindenkinek, aki közöttetek van, hogy többet ne gondoljon magáról, mint amennyit gondolnia kell, hanem józanul gondolkodjék mindenki, amint kiosztotta az Isten a hit(hűség) mértékét” közeledjünk az Úrhoz, és így lesz áldásos számunkra ez az üzenet is.

    Kedvelik 1 személy

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s