A közösségépítés legjobb módja

Joshua Lawson

A „közösség” manapság divatos frázis; különböző emberek különböző dolgok leírására használják. Összességében, azonban, a legtöbben, amikor ezt a szót használják, valami mélyebb, bensőségesebb kapcsolatot látnak lelki szemeikkel maguk és más emberek között.

A keresztyén közösség Jézus személye, munkája és tanítása köré épül, de a lényeg ugyanaz marad: a közösség azt jelenti, megosztani életünket egymással. Gyülekezeti vezetők, lelkészek, pásztorok, kiscsoport vezetők, és mindenféle lelki munkás ezzel a kérdéssel foglalkozik, hogy hogyan lehet kialakítani, megteremteni, építeni és még élvezni is a közösség mélyebb megtapasztalását.

Én magam is régóta foglalkozom ezzel a kérdéssel. A Bibliaiskolában szerzett első paradigmaváltást jelentő tapasztalatomtól, az azt követő három éves házi gyülekezeti tapasztalatomig, és a legutóbbi szolgálatomig, mint a helyi gyülekezet kiscsoportokért felelős vezetője, úgy érzem, megtanultam néhány dolgot. A legutolsó lecke az volt, hogy a mélyebb közösséghez vezető út épp az ellenkezője annak, amit mi jellemzően teszünk Nyugaton. Hadd magyarázzam meg.

A nyugati kultúra a fogyasztás ösztönzésével van átitatva, és mi, keresztyének alig vesszük észre, hogy milyen gyakran, a Gyülekezet építésére vonatkozó törekvéseink is a belénk gyökerezett nyugati értékrendet tükrözik. Egy példa erre az, hogy azt gondoljuk, a szellemi szükség megoldása abban van, ha a programhoz állandóan hozzáadunk még több dolgot. Megpróbálunk a gyülekezetbe járó embereknek egyre több lehetőséget adni, hogy „szolgáljanak” és „bevonódjanak”. Mint kiscsoport vezető, az elmúlt másfél évben láttam, ez a gondolkodásmód mennyire áttevődik a közösségépítő törekvéseinkbe is. Mielőtt elmagyaráznám, hogyan, hadd világítsak rá, hogyan működik ez a modell.

A legtöbb hagyományos gyülekezetben kiscsoportok jöttek be és váltották fel a régebbi, vasárnapi iskola gyakorlatát. Ez egy üdvözlendő előrelépés, szerintem. A kiscsoportok azért vannak, hogy előmozdítsák a gyülekezeten belüli, egymás életében való osztozás általános gyakorlatát, mivel a résztvevők közös érdeklődés vagy élettapasztalat körül gyűlnek össze, annak reményében, hogy tartós kapcsolatokat tudnak kialakítani, amely tovább él a csoport időtartamánál. Ideális esetben, a kiscsoport nem a cél, hanem az eszköz, egyfajta híd, amelyen keresztül az emberek áthaladhatnak, hogy kikerüljenek elszigetelt létükből az egymással való közösségbe.

Annak ellenére, hogy a kiscsoport-modell felette áll a vasárnapi iskolai elődjének, sokszor nem tudja betölteni eredeti, közösségépítő célját. Ami biztos, a résztvevők gyakran a többi taggal való, bensőségesség mélyebb megtapasztalásáról számolnak be az idő alatt, amíg ez a részvétel tart, de amint a csoport véget ér, általában visszatérnek oda, ahol élik külön a maguk életét, ahogyan azelőtt. Visszatekintve, azt látjuk, hogy a kiscsoport ideje alatt szerzett igazi nyereség ellenére, a nettó eredmény az, hogy egy időre az emberek egyszerűen csak még egy dolgot adtak hozzá a már egyébként is zsúfolt időbeosztásukhoz, ami után újra visszatértek szokásos teendőikhez. Amikor már minden megvolt, életük semmivel sem lett jobban összefonódva másokéval, mint azelőtt volt.

Nem akarom a kiscsoportok értékét tagadni, vagy bárkit is lebeszélni a kiscsoportok gyakorlásáról, de úgy gondolom, őszintének kell lennünk erőfeszítéseink nettó eredményét illetően, ha a leghatékonyabban akarunk szolgálni. Amikor a közösségépítés kérdéséről van szó, számomra az látszik, hogy a megoldás nem abban található, ha még többet adunk a programhoz, vagy meggyőzzük az embereket, hogy még eggyel több elkötelezettséget vállaljanak a már úgyis zsúfolt időbeosztásukba. Inkább úgy látom, a mélyebb közösséghez vezető út abban található, ha vesszük azt az életünket, amelyet már eleve élünk – munkahely, gyerekek, házimunka, hobbi, stb. – és egyszerűen megnyitjuk ezeket egymás számára, hogy osztozzunk együtt bennük.

Ahogy visszatekintek az életemre, ez az ösztön mindig is jelen volt szellemi törekvésemben. Nem csak megpróbáltam új időt és új módokat találni arra, hogy más tanítványokkal összegyűljek, hanem természetesnek találtam, hogy meghívjak másokat a rendszeres tevékenységeimbe is, legyen az hobbi, munka vagy bármi. El kellett mennem lenyírni a füvet a szomszédomnak? Miért ne hívjak magammal egy testvért, hogy együtt csináljuk meg? Így egyaránt meg tudtuk osztani a munkát és a nyereséget, és élveztük egymás társaságát a munka előtt és után. Nem azt akarom mondani, hogy Jézus tanítványaiként kötelesek vagyunk megosztani életünk minden utolsó percét egymással, mert saját magunkra töltött időre is szükségünk van ahhoz, hogy egészséges életmódot folytassunk, de mindig meggazdagított az, ha testvéreket meghívtam, hogy napi teendőim különböző részeiben osztozzanak velem. Természetesen, megvannak ennek a gyakorlatnak is a kihívásai, de a nyereség gyakran felülmúlja az árát.

Miután tizenöt éve annak, hogy törekszem megismerni és követni Krisztust másokkal való közösségben, ez a legérettebb meggyőződésem arról, hogy hogyan a legjobb ezt tenni. Semmi sem mérhető ahhoz, ha reggel kapok egy sms-t, vagy valaki felhív, amikor épp el vagyok csüggedve, vagy munka után egy csésze kávé együtt, vagy egy másik családdal elfogyasztott közös vacsora. Ez a mélyebb közösség útja gyülekezeteink számára ma, ahogyan mindig is az volt, és az is lesz. Ha osztozunk egymás mindennapi életében, olyan közösséget találunk, amely a valós életen alapszik, és nemcsak a vasárnapi istentisztelet, vagy a csütörtök esti kiscsoport idejéig tart.

forrás: The best way to build community