Mindig reformálni #2 Szellemi ajándékok a gyülekezeti összejöveteleken

A részvételen alapuló gyülekezeti összejövetelek felfedezése – 2. rész

Discovering Participatory Church Meetings Írta: Brian Anderson. Fordította: Kéry Zsuzsanna

A teljes cikk magyarul letölthető itt: A részvételen alapuló gyülekezeti összejövetelek felfedezése

Szellemi ajándékok a gyülekezeti összejöveteleken

Az előző fejezetben láthattuk, hogy a gyülekezet összejövetelének biblikus célja az egymás építése. Hogyan kellene egészen pontosan ezt kiviteleznünk? A legtöbb gyülekezetben a (lelki)pásztor viseli a szentek építésének szinte teljes felelősségét, mivel ő az, aki a legtöbbet beszél (illetve csak ő beszél), amikor a gyülekezet találkozik. John Owen, a 17. századi puritán teológusok közül talán a legnagyobb, a következőket írta: „erre a hivatalra [a lelkipásztoréra] és feladataira helyezte [Krisztus] a Gyülekezete rendjének, vezetésének és tanításának (építésének) teljes súlyát”. A 16. század reformátorai, a 17. század puritánjai, akárcsak a tizennyolcadik, tizenkilencedik és huszadik század keresztényeinek legtöbbje hasonlóképpen elfogadta ez a nézetet. Fel kell tennünk azonban a kérdést: Isten Igéje szolgáltat-e alapot ennek a megközelítésnek?

Éppen ellenkezőleg, az 1Kor 12-14 (amely a legterjedelmesebb, a korai gyülekezeti összejövetelek alapelveit részletező igeszakasz az Újszövetségben) hosszasan beszél sokak szolgálatairól, de semmit nem mond arról, mit kellene egyetlen embernek csinálnia, amikor a gyülekezet találkozik.

Az 1Kor 12-ben rengeteg tanítást találunk a hívők szolgálatairól. A 4-6 versekben például Pál kijelenti, hogy változatos ajándékok, szolgálatok és megnyilvánulások vannak, továbbá, a 6. versben azt mondja, hogy „Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben”. A 7. versben tájékoztat bennünket: „Mindannyiunkban azért működnek a Szent Szellem különféle megnyilvánulásai, hogy ezekkel a többieket szolgáljuk és segítsük”. A 11. versben újra ezt olvassuk: „De mindezt egy és ugyanaz a Szellem munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja”. A 14. versben Pál nyomatékosan jelenti ki: „Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból.” (Ahogy a legtöbb gyülekezetben összejönnek, az ember azt gondolná, ez a szakasz így hangzik: „a test nem sok tag, hanem egy!”) Továbbá, a 15-25. versekben az apostol folytatja magyarázatát arról, hogy minden egyes embernek alapvetően lényeges feladata van a gyülekezetben. Minden tagra szükség van, senki sem lényegtelen. Ezen biblikus tanítás fényében hogyan igazolhatjuk azt az elképzelést, hogy amikor összegyűlünk, egyedül a (lelki)pásztor használhatja az ajándékait, míg a test többi része passzív és néma marad?

Az 1Korinthus 14-ben ugyanez az igazság emelkedik ki. Az első versben Pál az egész gyülekezetet arra buzdítja, hogy őszintén vágyjanak a szellemi ajándékokra, de különösen a prófétálás ajándékára, mert az, aki prófétál, a teljes gyülekezetet építi (5. vers). A 26. versben úgy írja le a gyülekezeti összejövetelt, mint ahol minden egyes tagnak van zsoltára, tanítása, kijelentése, nyelveken való beszéde vagy annak tolmácsolása. Ez a szakasz minimum azt jelzi, hogy amikor a korai keresztények összegyűltek, minden hívőnek lehetősége nyílt hozzájárulnia a teljes test épüléséhez.

Egyes bibliatudósok úgy vélik, ebben a versben Pál elítéli azt a részvételi módot, amely szerint a korinthusiak a gyülekezeti összejöveteleiket tartották. Éppen ellenkezőleg, Pál nem parancsolja meg a korinthusiaknak, hogy hagyják abba a részvételi alapon történő összegyülekezést, hanem a 27-31. versekben olyan irányvonalakat ad, amelyek úgy teremtenek rendet, hogy közben sokak részvételét kívánják meg! Pál egyetlen kiigazítása a 26. versben van, a következő állításában: „minden épüléseteket szolgálja!” Más szavakkal, amikor bárki a gyülekezetben megszólal, azzal a szándékkal tegye, hogy amit mond, az építse a többieket. A 27. versben Pál két vagy három fő számára engedélyezi, hogy nyelveken mondjanak üzenetet, feltéve, hogy van, aki le is tudja fordítani.

A 29. versben közli a gyülekezettel, hogy „a próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg”. A 31. versben Pál így tanítja: „Mert egyenként mindnyájan prófétálhattok, hogy mindenki tanuljon, és mindenki bátorítást kapjon.” Végig az egész fejezetben Pál a prófétálás elsőbbségét hangsúlyozza a nyelveken való beszéléssel szemben; valamint amikor arról ír, hogy „a próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak”, nem teszi hozzá, hogy “legfeljebb”, mint a nyelvek esetében (27. vers), akkor Pál hivatkozását a két vagy három prófétára minden bizonnyal úgy kell értenünk, hogy legalább ennyi legyen.

Az 1Korinthus 14-beli tanítása olyan gyülekezeti összejövetelt ír le, amelyikben mindenkinek megvan a lehetősége a részvételre, vagy egy énekkel, vagy egy tanítással, vagy valamilyen más szellemi ajándékkal. Ez a gyakorlat lehetetlennek tűnik annak a ténynek a fényében, hogy napjainkban számos gyülekezet tagsága valahol kétszáz és tízezer fő között van. Egy ilyen méretű gyülekezetben valóban lehetetlen lenne mindenki részvételét megfelelően biztosítani.

Nem szabad elfelednünk azonban, hogy a korai gyülekezet szinte kizárólag házaknál gyűlt össze (Róma 16,5; Kol 4,15). Ebben a környezetben, ahol a hívők száma aligha haladhatta meg a negyvenet vagy ötvenet, Pál apostol megjegyzései sokkal több értelmet nyernek. Jon Zens találóan jegyzi meg: „Úgy látszik, hogy normává tettük azt, amit nem támaszt alá az Ige (a hangsúly az egy ember szolgálatán van), és elhagytuk azt, amire bőven van igei alátámasztás (a hangsúly az egymás építésén van)”. (Jon Zens, Baptist Reformation Review, “Building Up The Body: One Man or One Another?” Vol.10, No.2, p.117.)

William Barclay, bár teológusként nem megbízható, éleslátással ír az 1 Korinthus 14-ben lefestett gyülekezeti összejövetel szellemiségéről: „Nincs ennél érdekesebb szakasz az egész levélben, mivel ez fényözönnel világítja meg, milyen is volt a korai istentisztelet. Nyilvánvalóan nagy szabadság és közvetlenség jellemezte. (…) Igaznak kell maradnia, hogy ha valakinek átadandó üzenete van egy testvére számára, semmilyen egyházi szabálynak vagy előírásnak nem lenne szabad megakadályoznia ebben. Hiba azt gondolni, hogy egyedül a hivatalos igehirdetés révén juthat el Isten igazsága az emberekhez. A korai Gyülekezetben az istentisztelet rendje nyilvánvalóan rugalmasságot tükrözött. Minden kellőképpen kötetlenül zajlott ahhoz, hogy bárki, aki úgy érezte, hogy átadandó üzenete van, ezt szabadon megtehette. Könnyen lehetséges, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk a méltóságnak és a rendnek napjainkban, és az istentisztelet rendjének rabszolgái lettünk. A korai istentisztelet valóban figyelemre méltó vonása bizonyára az volt, hogy szinte mindenki úgy érezhette, hogy egyaránt meg volt az a kiváltsága és kötelessége is, hogy valamivel hozzájáruljon. Az ember nem azzal az egyedüli szándékkal jött, hogy passzív hallgató legyen; nem azért jött csak, hogy kapjon, hanem, hogy adjon is.” (William Barclay, The Letters To The Corinthians, Westminster Press, p.134-135.)

(folytatása következik)

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s