Kérdezd csak meg az előző nemzedéket, 2. rész

G. H. Lang

(Inquire of the Former Age)

„Kérdezd csak meg az előző nemzedéket” (Jób 8:8)

Gondolatok az Isten Gyülekezetével és a próféciákra vonatkozó igazságok újra felismerésével kapcsolatban

Az 1. rész itt olvasható: Kérdezd csak meg az előző nemzedéket, 1. rész

 

4

William Kelly a következőképpen ír az Occasional Lectures-ben (Alkalomszerű tanítások) (7:19):

„Nem szabad olyan tanrendszerekhez ragaszkodnunk, amelyek nem tudják elviselni azt, hogy egy széles körben elfogadott értelmezésüket megkérdőjelezzék. Például, lehet, hogy mindannyian abban a tanításban nőttünk fel, hogy Isten Gyülekezetét Isten minden gyermeke, minden korszakban összességében alkotja. Ha azonban közelebbről megnézzük, azt találjuk, hogy Isten Igéje ezt az elgondolást nem támasztja alá.”

Azok, akik Darby és Kelly próféciaértelmezési rendszeréhez ragaszkodnak, helyesen teszik, ha megvizsgálják az első mondatot ebben az idézetben. Az övék a széles körben elfogadott értelmezés, de nem hagyják megkérdőjelezni egyetlen ponton sem – ez pedig megbénította a fejlődésüket.

A második mondat jelzi a másfél évszázaddal ezelőtti [* a XIX század eleji] általános vélekedést Isten Gyülekezetével kapcsolatban. Arra számítottak, hogy az evangélium kiterjeszti jótékony hatásait a világra, míg az egész emberiség az Úrhoz nem fordul; és ezek, a megelőző korok szentjeivel együtt alkotnak majd egyetlen, egyetemes Gyülekezetet.

A harmadik mondat mutatja meg annak az alaposabb kutatásnak az irányát és az eredményét, amelyet százhúsz évvel ezelőtt végeztek hívő igetanulmányozók. Megértették, hogy az Ige megkülönbözteti a megmentettek (üdvözültek) egy körülhatárolt részét, akiket Isten Gyülekezetének neveznek, a megmentettek (üdvözültek) többi részétől, és ezáltal a Gyülekezet számára egy világos, megkülönböztetett helyet jelöltek ki Isten terveiben.

1) A leírására alkalmazott első jelképektől kezdve világossá kellett válnia, hogy a Gyülekezet a megváltottak szűk társasága, amelynek különleges rendeltetése, feladatai, hivatalai és méltóságai vannak.

• Krisztus számára ez egy Test, amelynek a tagjain keresztül véghezviszi a céljait itt a földön (1Kor 12; Ef 4). Egy ember teste tehát nem az ő környezetének összessége, különben kire gyakorolhatna befolyást általa?
• Épület: „Felépítem az egyházamat” (Mt 16,18), az épület Isten temploma, ahol Ő lakozást vesz (Ef 2,19-22; 1Kor 3,16,17). A jeruzsálemi templom nem az egész város és az ország volt.
• Kormányzó testület. (Lk 12,44; 19,17;19; Mt 19,27-28; 1Kor 6,2-3; Jel 2,26-27; 20,4). Egy királyságban az uralkodók kevesebben vannak, mint az alattvalók tömegei, akik fölött uralkodnak.
• Főváros, a birodalom igazgatásának a központja, de a főváros nem az egész ország, hanem az a központi hely, ahová a polgárok ellátogatnak, és ahová elhozzák javaikat a Király tiszteletére (Jel 21 és 22).
• Menyasszony, „a Bárány felesége” (Jel 21,2;9). A királyné nem a Király alattvalóinak összessége.

 

2) Nagy jelentősége van annak a ténynek, hogy olyan sok nyilvánvaló és fontos különbség van a Gyülekezet és a többi megváltott között. Nem utólagos gondolat volt ez Isten részéről, hanem részét képezte az Ő örök tervének, hogy ez a társaság az Ő Fiához kötődjön a fent említett különleges és bensőséges módokon. A Gyülekezet minden tagja ugyanúgy lesz megváltva és ugyanúgy igazul meg, mint a többi megváltott: Krisztus drága vére által. Azonban, miután így megváltattak, a sorsuknak és méltóságaiknak különbözniük kell Isten kiválasztó előre tudása [eleve-ismerete] szerint (Róm 8,28-30; 1Kor 2,7 stb.). A korai igetanulmányozók tisztán látták ezt, de azt nem értették meg, hogy Isten kiválasztása és eleve elrendelése egyedül erre a különleges tisztségre vonatkozik. Kálvinistákként továbbra is úgy tekintették az isteni kiválasztást, mintha arra vonatkozna, hogy ki üdvözüljön és ki nem, ahelyett, hogy elfogadták volna az Ige egyértelmű kijelentéseit, miszerint a kárhozattól való megmentés Isten őszinte vágya minden ember számára, és hogy Jézus halála tette ezt lehetővé mindenkinek – de egyedül azok, akik megtérnek és hisznek, részesülnek a megváltás jótéteményeiből (1Tim 2,3-6; Jn 3,16; 1Jn 2,2 stb.). A Gyülekezet ezen aspektusa emiatt tehát valamelyest homályban maradt.

3) Az említett korai igetanulmányokban azt a kérdést vizsgálták, hogy a Gyülekezetnek tett ígéretek feltételesek-e vagy feltétel nélküliek. Itt is a kálvinista elgondolás győzedelmeskedett, és csak kevesek számára volt egyértelmű, hogy ezek a kiváltságok valójában az isteni kegyelem ajándékai, hiszen Ádám egyetlen fia sem formálhat jogot rájuk; ugyanakkor jutalom is, amit a kegyelem kínál fel azért a Krisztussal együtt való szenvedésért, ami azokat éri, akik hordozzák az Ő ügyét ebben a korban, amikor a legtöbb ember Őt megveti és visszautasítja  (Lk 22,28-30; Róm 8,16-17; 2Tim 2,8-13; 1Pt 4,12-13; Jel 2,25-28;34; 5,11-12; 21 stb.). Nem látták, hogy ha “versenydíj”, azt el is lehet veszíteni.

4) Azt azonban világosan megértették, hogy ennek a korszaknak a hívőit a Szellem egyesíti Krisztussal – Krisztussal, mint aki Ember a mennyben, és nem mint olyannal, aki ehhez a földhöz kapcsolódik – ez pedig színt és jelleget ad az ember egész szemléletmódjának és életének. Amikor a következő korszakban az Úr visszatér a Földre, mint annak Uralkodója, azok, akik megtérnek bűneikből, és elfogadják Őt, az Ő földi királyságának alattvalóiként csatlakoznak majd Hozzá. Ez a rend pedig mindörökké fennáll majd az új földön (Jel 21,24-27). A Gyülekezet viszont akkorra már el lesz költöztetve a menny régiói közül abba, amelyet az Úr elment, hogy elkészítsen a számára (Jn 14,2-3). Ide fogja tehát elvinni a Gyülekezetet feltámadás vagy elragadtatás révén, a mennyekből való visszatérésének első aktusaként (1Thessz 4,13-18). Azokat az elképzeléseket, miszerint minden üdvözült „a mennybe megy”, és hogy nincs más lehetőség a „mennyen” és a „poklon” kívül, megcáfolja az a tény, hogy lesz egy új, örök föld, amelyet a megváltott nemzetek fognak lakni. Nem tudom, hogy erre rájöttek-e azok a korai igetanulmányozók, de itt [ezt a magyarázatot] magától értetődőnek és világosnak vesszük.

5) Emberi természetünk hibája, hogy a felfedező hajlamos túlértékelni felfedezését. Az említett igetanulmányozók némelyike is ezt tette a test analógiájával. Az írásaikban a Gyülekezet eme ábrázolása sokkal gyakrabban szerepel, mint bármelyik másik, és az ebből fakadó gyakorlatokat az Ige bizonyos esetekben nem is támasztja alá. A test egységét tették a keresztyének összegyülekezésének alapjává. Az Úr Jézus viszont azt mondta, hogy az Ő neve az az alap. Ő a nevében összegyűlő két vagy három emberről (Mt 18:20) beszélt. Az Őhozzá Magához, nem pedig az Ő testéhez fűződő kapcsolatunk hoz minket össze.

A korai igetanulmányozó időkben egyesek azt sugalmazták, hogy ennek a korszaknak nem minden hívője fog feltétlenül részesülni az első feltámadásban, és nem fog a megdicsőült Gyülekezethez tartozni. Ez azonban Krisztus testének megcsonkításával járna, és tökéletlen testet eredményezne számára. A téves következtetés ebben a gondolatmenetben az, hogy a test mint kép alkalmazása ki van terjesztve arra a helyre és időszakra, amelyre már nem alkalmazza ezt Isten Igéje.

Az Ige a testtel kapcsolatos jelképet a jelenkorra alkalmazza, nem arra, hogy prófétai dolgokról tanítson vele. A Fő és a tagjainak jelenlegi kapcsolatát illusztrálja, valamint azt, hogy az Úr a jelenkorban hogyan és mire használja őket. Amint a következő korszak bejön a képbe, az Ige másik jelképet használ a már említettek közül, például a várost vagy a menyasszonyt. Alapvetően fontos, hogy az egyes jelképeket szigorúan csak a Szent Szellem használati módján belül alkalmazzuk. Sok félreértést eredményezett, hogy a test hasonlatát a gyülekezettel kapcsolatos dolgokra, például a hívők befogadására vagy kizárására, illetve prófétai eseményekre alkalmazták.

Ugyanígy tévedés és zűrzavar adódik, ha az Igében a jövővel kapcsolatosan használt jelképeket előrehozzák a jelen korba. Még nem vagyunk a Bárány menyasszonya, hanem csak számára eljegyzett „tiszta szüzek” (2Kor 11,2-3). A Gyülekezet nem lesz feleségévé a menyegző napjáig, azaz az Úr eljöveteléig (Jel 19,6-9). Az ezzel kapcsolatos helyes ismeret révén elkerülhetők lettek volna legalább részben a misztikusok tévedései. Hasonlóképpen nincsen alapja annak a mechanikus elképzelésnek sem, miszerint a Gyülekezetnek pontosan ennyi és ennyi hívő tagjának kell lennie, eggyel sem többnek vagy kevesebbnek, mivel az emberi test is pontosan mindig ugyanannyi, változatlan számú csontból áll. Erre a következtetésre nincs felhatalmazás az Igében.

6) Ugyanennek az érvelésnek a mentén állítható, hogy ennek a kornak minden hívője Krisztus testének a tagja, mivel Isten bennünk lakozó Szelleme által egyesíttettünk ebbe a Testbe; mint ahogyan Krisztus testének számos tagja ugyanazon Szellem bent lakozása által lett tagjává. Többen erősen azt állítják, mintha vitathatatlan igei tanítás lenne, hogy minden újjászületett személyt, pusztán a Szellem általi újonnan születésének a ténye alapján, a Szent Szellem automatikusan elpecsételte, felkente, és benne lakozást vett. Nem sikerült még feltárnom ennek a véleménynek a forrását, de az említett korai tanítókkal kapcsolatosan tény, hogy a közöttük lévő vezetők elutasították ezt az elképzelést.

Az On the Sealing with the Holy Spirit (A Szent Szellem általi elpecsételésről) c. könyvében Darby kifejezetten azt állítja: „Az, hogy valaki újonnan születhet, és mégsem vette a Szent Szellemet, tökéletesen biztos az Ige szerint.” Arra a tényre utal, amikor az első tanítványok Istentől születtek, mialatt Jézus velük volt, mert hittek Benne, de még nem kapták meg a Szellemet pünkösd napjáig. Az ApCsel 8-at is idézi, a samáriai hívőket és Pál esetét, aki a damaszkuszi úton tért meg, de nem volt betöltekezve a Szellemmel, csak három nappal később. (ApCsel 9,9)

A Things New and Old (Ót és újat [hoz elő]) 10. kötetében (1867) C. H. Macintosh azt írja: „Úgy tartjuk, hogy az ApCsel 19,1-7 teljesen egyértelműen azt mondja, hogy az emberek lehetnek „hívők”, mégsincsenek elpecsételve a Szent Szellemmel.”

Ugyanezt alaposabban kifejti William Kelly a The New Testament Doctrine of the Holy Spirit (Az Újszövetség tanítása a Szent Szellemről) (1867) c. írásában, ahol külön választja a megtérést a Szent Szellem vételétől: „Ez egy későbbi esemény; egy utólagos, különálló áldás; kiváltság, ami a szívben már aktívan működő hitre épül. Olyannyira nem igaz tehát, hogy az ember abban a pillanatban megkapja a Szent Szellem ajándékát, amint hisz, hogy joggal kételkedhetünk benne, hogy volt-e példa rá egyáltalán valaha a világ kezdete óta. Nem gondolnám tagadni azt, hogy a Szent Szellem ajándékát valaki ne kaphatná meg ugyanazzal az alkalommal, de soha nem ugyanabban a pillanatban.”

Figyeljük meg, hogy ezekben az években a fenti témáknak az említett, három legkorábbi tanulmányozója ilyen tisztán és világosan látta a Szentírás tanítását ebben a kérdésben.

7) Ezekben a legkorábbi években egy hívőnek a közösségbe való befogadásának nem a Krisztus testében való tagság volt a feltétele, vagy [keresztyén] tapasztalatok, ismeretek megszerzése, hanem pusztán az, hogy Krisztus befogadta-e az illetőt. A.N. Groves 1827-ben így fejezte ki: „Egyértelműen arra vagyunk elhívva, hogy ne tudjunk mást a keresztyén testvéreinkkel kapcsolatban, csak ezt az egyetlen tényt: Krisztushoz tartoznak-e? Befogadta-e őket Krisztus? Akkor mi is befogadhatjuk őket, Isten dicsőségére.” Hasonlóképpen, Darby azt írta 1839-ben: „Valahányszor Krisztus valakit befogadott, mi is befogadjuk, hiszen az asztalunk az Úré és nem a miénk, s mi mindenkit befogadunk, akit az Úr befogadott.”

Krisztus teste egységének a ténye értékes következményekkel járt a gyakorlatban. Megértették, hogy Krisztus minden tagja felelős azért, hogy az összes többi tag felépítésén munkálkodjon, nem csak azokén, akik felekezettől függetlenek. Következésképpen, szívesen szolgáltak az Igével gyülekezetekben, templomokban, kápolnákban, termekben vagy házi összejöveteleken, bárhol, ahol alkalom adódott Krisztus testének építésére. Hosszú életének egészen a végéig Darby megtartotta ezt a szabadságát és végezte szolgálatát – még akkor is, ha ez szűkkeblű testvérek ellenállásába ütközött.

Ugyanezen az alapon minden hívőt szívesen láttak az istentiszteleten és az úrvacsorán is. Még ha papi öltözetben ment is oda valaki, akkor sem utasították el. Ha pedig befogadták, akkor mindenki épülésére szabadon szolgálhatott azokkal az ajándékokkal, amelyeket az Úr rábízott.

Ezekben az első időkben helyesnek tűnt az Ige alapján mindenkivel, aki Istentől való volt, közösséget vállalni az igetanulmányozásban és az imádkozásban. A határt egyedül akkor húzták meg, ha valami nem Istentől való volt, mert arra már nem volt engedély az Igében.

Ezekről, és ezekhez hasonló, fontos dolgokról kimerítően értekezem az Anthony Norris Groves életéről írott könyvemben.

8) Szembeszökő példa, hogyan vonhat le ugyanaz az elme egyszer igaz, egyszer hamis következtetést:

Nyilvánvaló, hogy egyetlen emberi test sem létezhet fej nélkül. Addig Krisztus nem lett a Feje az Ő testének, a Gyülekezetnek, amíg fel nem ment az Atyához, és nem töltötte ki Szellemét a tanítványaira. Ezért Krisztus teste, a Gyülekezet nem létezett pünkösd napja előtt, hanem akkor született. Nagyon nagy jelentőségű esemény volt ez, mert azonnal felfedte a különbözőséget a létrejött új társaság és az azt megelőzőek között.

A zsidó nép és a pogány nemzetek pünkösd előtt is léteztek, ennélfogva ez az új társaság különbözött tőlük. Pünkösd az emberiség harmadik osztályát hívta életre, és innentől fogva az emberi faj háromrétű megosztottságot mutat: zsidók, pogányok és Isten Gyülekezete (1Kor 10,32-33). Amikor Pál elvitte Korinthusba az evangéliumot, a pogány templomot és a zsidó zsinagógát már ott találta. A Jézus Krisztusról szóló evangélium hatása, s annak célja az volt, hogy elvonjon egyeseket a templomtól, másokat a zsinagógából, és ennek nyomán ez a harmadik, új vallási csoport alkossa Isten gyülekezetét Korinthusban. Krisztus szavai, és az igény, amellyel Ő fellépett, annyira radikálisak, annyira nem ismernek megalkuvást, hogy azok, akik Vele egybeforrtak, elvesztették a korábbi pogány illetve zsidó státuszukat, és mindannyian új emberré lettek Krisztusban (Ef 2,11-22). Azok, akik nem hittek, maradtak görögök illetve zsidók; a három csoport közötti különbség így félreérthetetlenül mind a mai napig megmaradt.

Abból a puszta tényből azonban, hogy a Gyülekezet pünkösdkor kezdődött, téves következtetéseket vontak le, még olyanokat is, miszerint azok az istenfélő emberek, akik pünkösd előtt haltak meg, nem lehetnek a Gyülekezet részesei, hanem csak alacsonyabb státuszúak lehetnek majd Isten eljövendő Királyságában. Jól illusztrálja ez, hogyan eredményezhet hibás következtetést egy jelkép jogtalan – igeileg nem megalapozott – használata.  A test analógiáját a múltra és a jövőre alkalmazták, ahelyett, hogy megmaradtak volna a jelenkorra vonatkozó használatnál.

Nem lett volna szabad elfelejteni, hogy ez nem az elsődleges, illetve alapvető jelképe a Gyülekezetnek. Az első jelkép egy épületé (Máté 16,18), amely az Isten számára épült templom. A Mózes által épített szentély, és a Salamon által épített templom előképei voltak ennek a szellemi háznak. A szent sátor nem épült meg egészen a második újév első napjáig, miután a megváltott Izrael elhagyta Egyiptomot; és amikor felállították, olyan anyagokból készült, amelyek már jóval azelőtt is léteztek, hogy egyáltalán felmerült volna az, hogy Istennek lakóhelyet készítsenek. Sőt, ezeknek az anyagoknak nagy részét Egyiptomból hozták el, amikor az izraeliták ajándékokat kértek és kaptak az egyiptomiaktól. Hasonló volt az eset Salamon templománál is; uralkodásának negyedik évében kezdte csak építeni, de akkor belevegyítette a szerkezetébe azokat a csodálatos kincseket, amelyeket Dávid már régóta gyűjtögetett és erre a célra szánt. Figyeljük csak meg azt is, hogy ezeket a kincseket Dávid győzelmes hadjárataiban szerezte (1Krón 18,6-11).

Az analógia alapján lehetséges, hogy Isten Fia, a Sátánnal és a bűnnel való, korszakokon átnyúló konfliktusa során a pünkösd előtti időszakban sok-sok élő követ szerzett meg magának, amelyeket beépíthet a mennyei gyülekezetébe. Az Újszövetség alátámasztja ezt. Ábrahám számára megnyílt a mennyei város reménysége, amelyet ő és később az ugyanezzel a hittel bíró emberek megragadtak és elérni igyekeztek – ennek következményeképpen pedig zarándokokként és idegenekként éltek a földön (Zsid 11,9-16). A régi idők nem mindegyik istenfélő emberénél látjuk, hogy erre a hitre eljutottak volna, illetve, hogy lemondtak volna a földiekről, hogy elnyerjék a mennyeit. A Galatákhoz írt levél mondandója az, hogy minden mai valódi hívő Ábrahám leszármazottja szellemi értelemben. Részesei a nekik megígért szellemi áldásoknak, mint szabadnak született fiak, Izsákhoz hasonlóan (Gal 3 és 4). Felfoghatatlannak tűnik, hogy Ábrahámtól és Izsáktól megtagadnák, hogy részesüljenek a megígért mennyei társulatban és dicsőségben, amelynek reményében éltek és szenvedtek. Ez az elképzelés a test jelképéből levont téves következtetés eredménye.

Egy jelkép, különösen a fej és a test jelképének használatával való visszaélés káros hatásának nagyon komoly megnyilvánulását láthatjuk már a Krisztus utáni negyedik században. Neander, az egyháztörténész Augusztinusznak a donatista vitával kapcsolatos hozzáállását elemezve kijelenti:

„Mivel [Augusztinusz] úgy nyilatkozott [De unitate ecclesiae – Az Egyház egységéről]: «Senki nem jut üdvösségre és örök életre, akinek nem Krisztus a Feje, de senkinek nem lehet Krisztus a Feje, aki nem tartozik a Testéhez, ami az Egyház», ezért innen származik a különböző fogalmak összekeveréséből származó tévedés, mely szerint a hívők Krisztussal való egységét kivetítették a látható egyházzal való egységre. Ezt az elvet megvalósítva továbbá megállapítja: «A teljes Krisztus a Fej és a Test». A Fej Isten egyszülött Fia, a Test pedig az Egyház. Aki nem ért egyet az Ige Fejjel kapcsolatos tanításával, állhat bár külsőleges egységben az egyházzal, nem tartozik hozzá. Még inkább azonban, aki erősen ragaszkodik mindahhoz, amit az Ige a Fejjel kapcsolatban tanít, ám mégsem ragaszkodik az Egyház egységéhez, nem tartozik hozzá.” (Neander: A keresztyén vallás és egyház általános története).

A fentiek a következő hamis elképzeléseket foglalják magukban: (a) hogy az üdvösség és az örök élet csak a látható Egyházban való tagság esetén biztosított; (b) hogy ebből fakadóan a közösségből való távozás, legyen bár önkéntes vagy kiközösítés általi, magában foglalja az üdvösség elveszítését is. (c) Az előbbiekből ered a klérusnak a kiközösítésből (kiátkozásból) fakadó szörnyűséges és zsarnoki hatalma a lelkek fölött. (d) Mivel az egyházba való egyetlen belépési lehetőség a keresztség volt, a szükségszerű és kegyetlen logika kikényszerítette a kegyetlen dogmát, miszerint a megkereszteletlenek szükségszerűen örökre elkárhoznak, még a csecsemők is.

A test jelképével való eredeti visszaélésnek és az üdvösséggel kapcsolatban való alkalmazásának tehát ilyen és még sok más egyéb végzetes tanítás lett az eredménye. Ezzel szemben azonban az igazság az, hogy egyedül azok lettek a Szellembe bemerítve és Krisztus testébe beolvasztva, akik az Úr Jézusban való hitük által már az üdvözültek (megmentettek) közé tartoznak.

Az igazságnak és a hamisságnak ebben a keveredésében azonban a valós elem az, hogy ha valaki elhagyja a Gyülekezetet, illetve igei módon kiközösítik onnan, akkor ő már nem a Test része, és nem osztozik annak privilégiumaiban és reményteljes kilátásaiban, egészen addig, amíg nem egyesül vele újra. Ezt el kell ismerni, azonban az értelmezésnek az üdvösség elvesztéséig való kibővítését el kell utasítani. Bármelyik jelkép visszaéléses használatának veszélyére szóló figyelmeztetést viszont el kell fogadni.

 

Az Isten Gyülekezetének valódi jellemzőivel és reményteljes kilátásaival kapcsolatos, csodálatos igazságok újra felfedezésének nagy jelentősége és erőteljes kihatása volt. Megszámlálhatatlan azoknak a hívőknek a sokasága, akiknek az elméjét ezek az igazságok megtisztították és megvilágosították, akik megértették, melyek Isten céljai Krisztus, a Gyülekezet, Izrael és a pogányok számára. A Gyülekezet mennyei elhívásának megértése a hívőket arra indította, hogy Ábrahámhoz hasonlóan zarándokokként és idegenekként járjanak a földön, megtéve minden jót minden emberrel, akivel az életük során találkoztak, úgy, hogy a szívük közben mindig a mennyei célnak feszült. Hogy az említett téves elgondolások és alá nem támasztott következtetések nagymértékben csökkentették a kapott jótétemények hatását, nem változtatnak azon az általános tényen, hogy ezek az igazságok az adott korhoz illő, Istentől jövő üzenetek voltak, amelyek ma is áldást hordoznak az alázatos szívűek számára.

 

Folytatása következik.