Kérdezd csak meg az előző nemzedéket, 1. rész

G. H. Lang (Inquire of the Former Age)

„Kérdezd csak meg az előző nemzedéket” (Jób 8:8)

Gondolatok az Isten Gyülekezetével és a próféciákra vonatkozó igazságok újra felismerésével kapcsolatban

1

Isten terveinek középpontjában az Ő Fia, Jézus Krisztus áll, és ezek a tervek az Ő dicsőségét szolgálják. Az isteni tervek kijelentése az emberek számára hosszú időn át folyamatosan történt, és az újtestamentumi idők apostolai és prófétái által vált teljessé. Isten és az ember ellensége, a Sátán azonnal megpróbálta elhomályosítani ezt a világosságot, hogy megrontsa az Isten céljainak és útjainak megértését az emberek számára. Gyorsan terjedni kezdett a zűrzavar ezekkel kapcsolatban. A Sátán nemcsak a saját küldötteit használta fel a sötétség, a félreértés és a téves vélemények terjesztésére, hanem odaszánt életű keresztyéneket is. Az egyik ilyen legkorábbi ismert példa az apostolok utáni korból Ignác, Antiókhia mártír püspöke, aki erősen túlhangsúlyozta az egyetlen vén vezetői szerepét a helyi gyülekezetben.

Alig telt el néhány évszázad, mire a név szerint keresztyén körökben teljessé vált a vakság a következő négy fontos kérdésben:

a) az Új Szövetségben „Isten gyülekezetének” nevezett közösség természete, belső rendje és jövője

b) a zsidó nép természete, pályája és jövője

c) a világ nemzeteinek természete, pályája és jövője

d) az Úr Jézus Krisztus személyes visszajövetelének természete, jellege és körülményei, kapcsolata az előbbiekkel és Isten egyéb terveinek megvalósulásával

Ez a sűrű és szinte teljes vakság jellemezte az ún. sötét középkor ezer esztendejét. Csak néha-néha jelent meg egy egyén vagy egy csoport itt vagy amott, aki felismerte az Isten Igéje világosságának egy-egy fénysugarát ezekkel a fontos kérdésekkel vagy ezen kérdések valamelyik részletével kapcsolatban. Ezeket a csoportokat azonban mindig elnyomta az a romlott és kegyetlen „Jezábel”, aki Krisztus helyét bitorolta a névleges Gyülekezetben.

Isten azonban nem szűnt meg kegyelmes Istennek lenni. Ahogy a sötétség évezrede lassan tovahömpölygött, itt Wycliffe, ott Husz János, amott meg Savonarola nyert és terjesztett világosságot, a XVI. században hajnal hasadt azáltal, hogy felismerték és széles körben hirdették a hatalmas igazságot: a bűnös megigazulása hit által történik Krisztus kereszten elvégzett tökéletes megváltó munkája alapján, a törvény cselekedetei nélkül.

2

A fentebb említett négy fontos téma vonatkozásában a reformáció kora sem nagyon oszlatta el a homályt. Luther valóban meglátta a keresztyén helyi gyülekezet valódi jellemzőit, de eltávolodott ettől a világosságtól és beleegyezett, hogy a vallás az államnak legyen alávetve. Ebből a szempontból a megreformált egyház még annál a római katolikusnál is bibliaellenesebb jelleget öltött, amelyet korábban elhagytak. A római egyház szerint az állam a Gyülekezetnek kell legyen alárendelve. Ez az elv igei, mert Isten célja az, hogy amikor a megdicsőült Gyülekezet osztozik Krisztus uralmában a földön és a mennyben, a szentek ítéljék meg a világot és az angyalokat (1Kor 6,2-3). A katolikus elgondolás abban téved, hogy ezt a szuverenitást a mostani korszakban kell gyakorolni, éspedig az ágostoni „Isten városa” létrehozásával a földön. E cél erőltetése a pápaságot a Sátán karjaiba vitte, akinek magának is ez az alapelve és a célja. Büszkeség, kegyetlenség és sok más istentelenség lett a következmény.

A megreformáltak tévedése azonban még veszélyesebb. Azt a közeget, a Gyülekezetet, amelyet Isten hozott létre és választott külön a Maga számára, amelynek egyedül Krisztus – Isten Fia – a Feje, átadta a császárnak. Így automatikusan az állam vezetője lett a fő az Isten házában, még akkor is, ha éppen egy olyan erkölcstelen zsarnok volt, mint az angliai VIII. Henrik, vagy a rendkívül kicsapongó, hírhedt homoszexuális és ateista porosz király, Nagy Frigyes. Így ahogyan már az első időkben is, jó és odaszánt keresztyének, a nagy reformátorok is, áldozatul estek a Sátán megtévesztésének, hogy az ő céljait szolgálják. Még az is, aki olyan forrón szereti Krisztust, mint Simon Péter, a Sátán ügynöke lehet anélkül, hogy ennek tudatában lenne, és akadályokat gördíthet Krisztus és az Ő népe elé.

Ez a végzetes rendszer győzedelmeskedett szinte az összes megreformált országban: az oly nagy áron kivívott vallásszabadság megszűnt, az együttműködést megtagadó hívőket pedig a létrejött államegyházak keményen elnyomták – éppen úgy, ahogyan korábban a római egyház is tette. A tizennyolcadik század elején Defoe Thomas De Laune: Plea for the Non-Conformists (Védőbeszéd a nonkonformistákért) című kiadványának az előszavában például megállapítja, hogy nem is olyan sokkal korábban, az angliai II. Károly uralkodása idején (1660-1685) közel nyolcezer disszenter (máshitű, nem anglikán protestáns) ért nyomorúságos véget az ország férgektől hemzsegő börtöneiben.

A disszenterek végül is elnyerték a szabadságukat az 1689-es türelmi rendelet révén, ám a különféle felekezetek megtartottak olyan jellemzőket, amelyek emberi tanítások voltak, és nem foglaltattak benne Isten Igéjében az Ő Gyülekezete számára vonatkozó rendelésként. Továbbra is megmaradt tehát a tanításbeli zűrzavar a fent említett négy fő területen.

A protestáns teológia egyik uralkodó elképzelése volt, hogy Izraelnek, mint nemzetnek nincs jövője – az ószövetségi ígéretek és próféciák ugyanis, mint mondják, a Gyülekezetre szálltak át, hogy mintegy „szellemi módon” teljesedjenek be. A világtörténelem eseményeinek csapásiránya pedig az emberi társadalmak folyamatos megjobbítása lenne az evangélium „kovászának” révén, mígnem az egész emberiség Istennél révbe ér, hogy ekkor, és csak ekkor az Úr visszatérjen uralkodni a földön. Kevés elképzelés van, ami jobban ellentmond a Szentírásnak és az emberiség történelmének, mint ez.

A tizennyolcadik században Isten kegyelme újra kiáradt Angliában. A megreformált régiókat legnagyobbrészt megbénító gonoszság, világiasság és élettelenség állóvizét erőteljesen fölkavarták az utazó prédikátorok, mint Wesley, Whitefield és sokan mások – ám még ennek a kegyes mozgalomnak sem sikerült tisztáznia a szóban forgó fő témakörökkel kapcsolatos zűrzavart. Wesley például élete végéig az államegyház klerikusa maradt. Még amikor követőivel az anglikán papi ellenfelek hatására arra kényszerültek, hogy különálló vallási egyesületekben csoportosuljanak, akkor is teljesen téves és hibás alapon gyűltek össze: a tagsághoz elegendő volt a jelentkezőnek, ha „vágyott a lelke üdvösségére”, miközben Isten valóságos Gyülekezetébe csak azok tartoznak, akik valóban újonnan születtek, és akikben a Szent Szellem lakozást vett a Jézus Krisztusba vetett hit által. A jövő eseményeivel kapcsolatos sötétséget sem sikerült eloszlatni, habár valószínűleg a Wesley fivérek megértették, hogy Krisztus személyes visszajövetele az Isten népének egyetlen, igaz reménysége. Ez utóbbit John Wesley elejtett megjegyzéseiből és a testvére által szerzett egyik szép dicséret („Leader of faithful souls” – Hű lelkek vezére) szövegéből lehet bizonyítani, amelynek utolsó két sora („Örömmel felemeljük fejünk, S fenn az égben köszöntjük Mesterünk”) egyértelmű utalás az 1Thessz 4-re.

3

Az ebben a korszakban a szív- és az életszentségre helyezett erős hangsúlynak azonban áldásos, és a reformáció korszakán túlmutató hatásai voltak. Az emberek szíve fogékonnyá vált a hitben való növekedésre, és őket Isten Szelleme tovább is vezette az Ige megértésében.

A tizenkilencedik század harmadik évtizedében sokak szeme felnyílt arra, hogy meglássák Isten Gyülekezetének valódi természetét és egységét; a különbséget a Gyülekezet, Izrael és a nemzetek között, valamint Isten céljait ezekre a csoportokra vonatkozóan. Isten terveinek az Igéből való feltárása enyhén szólva forradalminak hatott a népegyházak és a nonkonformizmus szempontjából. A helyzet megoldása érdekében Isten olyan lépésre szánta el magát, ami ugyancsak szokatlan volt, ha egyáltalán volt rá valaha is példa. Korábban az elveszett igazság és a helyes keresztyén gyakorlat visszanyerése céljából Általa elindított mozgalmak rendszerint alacsony társadalmi státuszú emberek között indultak, és csak később érték el a felsőbb osztályokat. A jelen esetben Isten azonban ezt megfordította: azoknak a férfiaknak csoportja, akik először értették meg és terjesztették a szóban forgó igazságokat, leginkább jó társadalmi helyzetűek, tanultak, műveltek voltak. Többen közülük a legmagasabb tudományos elismertséggel rendelkeztek a különböző egyetemeken, és ez az egyházi ellenfeleiket megakadályozta abban, hogy például azt vessék a szemükre, hogy más lenne a véleményük, ha tudnának héberül és görögül, illetve ha mondjuk tanultak volna teológiát és történelmet. Mivel pedig ráadásul ezeknek a férfiaknak volt idejük, pénzük, sőt lehetőségük is ezek szabadon való felhasználására, kedvező helyzetük révén képesek voltak a világosságot széles körben – szóban és írásban – terjeszteni, valamint azt is tudták, hogyan kell tisztán és érthetően, biztos meggyőződéssel szólni.

Az innen kifejlődő mozgalom „a Testvérek” néven lett ismertté, bár ők leginkább elhárították ezt, mondván, a kifejezés Isten egész családjára vonatkozik, és nem korlátozható csak őrájuk.

Folytatása következik.