Utolsó hívás: legyél győztes, 2. rész, Christian Chen

Utolsó hívás, legyél győztes, 2. rész

2. rész: Elhívásának reménysége

Ef. 1:15-23. „…hogy mi az Ő elhívása reménysége”

Különösen a 18. versre figyeljünk. „hogy megértsétek, mi az Ő elhívása reménysége”. Olyan nép voltunk, akiknek nem volt reménysége, de itt most az elhívás reménységéről van szó.

Péternek nem volt reménysége. Csak egy halászember volt a Galileai tengeren. Ha nem hívta volna el őt az Úr Jézus, akkor senki sem tudta volna meg, hogy létezett egy Péter. Valószínűleg olyan lett volna, mint egy darab sár, amit a Galileai tenger vize elmos.

Ábrahámnak sem volt reménysége. Korának egyik legnagyobb városában lakott, bálványok között élt, de egy napon megjelent neki a dicsőség Istene. Elhívást kapott, és Urból az Ígéret Földjére ment. Tehát, ha nem hívta volna el őt a dicsőség Istene, ki tudta volna meg, hogy létezett egy Ábrahám nevű ember? Ez beszél nekünk az ő elhívásának a reménységéről.

A Bibliában több helyen is találkozunk azzal, hogy Isten embereket szólít meg, embereket hív. Ismerjük Ábrahám elhívását. Ez az elhívás a kezdetekben volt. A mi témánk most az utolsó hívás, amit a Jelenések könyvében találunk. És amikor az Ő elhívása reménységéről beszélünk, végig kell mennünk az egész Biblián, hogy mint egyes emberek hogyan kapjuk a hívást, és hogyan megyünk át különböző válságokon.

Isten elhívásának reménysége szemléltetése végett, ha végiglapozzuk a Bibliát, találhatunk olyan eseteket, amikor Isten kétszeresen szólít meg valakit. Például, amikor Isten elhívta Ábrahámot, a nevén szólította őt: „Ábrahám.” De ahhoz, hogy megértsük, mi az Ő elhívása reménysége, az 1Móz. 22: 11-ben az Úr angyala a mennyből kiált, és nemcsak azt mondja, Ábrahám, hanem „Ábrahám, Ábrahám!” Ezt nevezzük kettős hívásnak. Ez Ábrahám életének egy válságos idejében történt. Éppen feláldozni készült fiát, Izsákot. És ezt valóságosan kezdte is megcselekedni. De Isten tulajdonképpen próbára akarta tenni Ábrahámot. Amit Isten akart, az nem Izsák volt, mert minden az Övé, az egész világmindenséget Ő teremtette. Istennek sohasem hiányzik egyetlen Izsák sem, mert Ő meg tudott teremteni ezernyi Izsákot is. Tehát amit Ő akar, az nem Izsák. Ezért van ez a próbatétel. Isten azt mondta Ábrahámnak, vedd a te fiadat, a te egyetlen egyedet, Izsákot, és menj három napi járóföldre arra a hegyre, amit mutatok neked, és áldozd fel ott Izsákot. Valójában ez csak egy próba. Akit Isten akart, az nem Izsák volt, hanem Ábrahám. Amikor Ábrahám éppen feláldozni készült fiát, Izsákot, Isten tudta, Ábrahám mindent átenged Istennek. Amikor éppen megölni készül a fiát, Istennek meg kell őt állítania, de ha csak annyit mond neki, hogy Ábrahám, talán nem hallja meg. Ő mindent Isten számára akart, mert még arra is kész volt, hogy összetörje a saját szívét azért, hogy kielégítse Isten szívét. Az ilyen embernek, ha csak egyszer szólítja a nevét, nem biztos, hogy meghallja. Annyira szerette Istent, hogy talán nem hallja meg. Ezért Istennek kétszer kellett szólítania őt: „Ábrahám, Ábrahám!” Testvérek, ez az Ő elhívása reménysége. És ez a hívás Ábrahám életének válságos pillanatában hangzott el. Mostmár kezdi megérteni, mit jelent az odaszentelés. Isten miért akarja, hogy Ábrahám feláldozza Izsákot? Amikor már nagyon idős volt, akkor kapta ezt a csodálatos ajándékot. Emberi szempontból, kaphatunk Istentől ajándékot, de Isten ajándékát a saját erőnkkel akarjuk megtartani. Ábrahám hűséges volt Isten ajándékához, és fokozatosan a fia vált az ő világává. Bármit elvehetsz, kivéve Izsákot. Vitába szálhatsz Istennel: ’Hiszen te adtad nekem Izsákot, ha el akarod venni, akkor egyáltalán miért adtad őt nekem?’ Isten adta Izsákot, és Ő veheti is el. Gondoljátok, hogy Isten híjjával van Izsáknak? Nem. Isten ezt nagyon jól tudta. Miután Ábrahám elkezdett Izsákhoz ragaszkodni, onnastól a fia vált az ő világává. Valójában, Isten azért adta Izsákot, hogy Ábrahámot elvezesse egy magasabb célra. Nem Izsák a végcél, nem Izsák az életcél. Ő csupán egy eszköz a cél eléréséhez.

Miután Isten szólt, „Ábrahám, Ábrahám!” akkor Isten kijelentette neki, hogy minden nemzet az ő magva által áldatik meg. Ez a mag egyes számú. Krisztusra utal. Kezdetben ő ezt nem értette. Miért lesz megáldva a világ általa? Ha ő Izsákot teszi élete céljává, akkor eltéveszti azt, amiért Isten őt elhívta. Néha Isten ad nekünk házakat, vagyont, fiakat és lányokat, és ezek a dolgok fokozatosan a világunkká válnak. És teljesen a világunk foglalja el gondolatainkat. Azt mondjuk, hűségesek vagyunk Istenhez, mert hűségesek vagyunk Isten adományához. Aztán észre sem vesszük, hogy Isten ajándékát, kegyelmét tesszük a célunkká. Nem értjük, hogy mindezek a dolgok csupán eszközök a cél érdekében. Miért élünk itt a földön? Nem csak azért, hogy legyen egy fiúgyermekünk, mint Izsák. Mert ez a fiú, Izsák, csak egy eszköz a cél érdekében. Ez a gyönyörű autó, ez a csodálatos ház csak egy eszköz a cél érdekében. De nagyon gyakran a gyermekünk, az autónk, a házunk válik a világunkká. Előbb vagy utóbb rájövünk, az egész világ megáldatik általunk. Miért? Egy egyszerű életet élsz. Ábrahám nemzette Izsákot, Izsák nemzette Jákóbot, ez egy egyszerű családi életre utal, mégis ez egy másfajta családi élet. Mert ez az élet végül Krisztushoz fog vezetni. Amikor Jézus megszületett Betlehemben, akkor az egész világ megáldatott Ábrahám által. Tehát látjátok? Krisztus a cél. Krisztus az ok, amiért az egész világ meg van áldva. Mi hogyan tehetjük ezt a világot áldottá? Csak akkor, ha olyan életet élsz, ami Krisztushoz vezet. De mi általában megragadunk Izsáknál, mert Izsákot tesszük a célunkká, a világunkká. Bármi mást elengedünk, kivéve Izsákot. Egy napon az Ő kegyelme által, Isten meg akar bennünket szabadítani. Amikor a fiunk, a házunk, az autónk válik a világunkká, Isten az Ő kegyelme által szabaddá akar tenni bennünket. Meg akar bennünket szabadítani ennek a világnak a kötelékéből, hogy emlékeztessen arra, a fiunk, a házunk csak eszköz a cél érdekében. Ha a fiunk a célunk, akkor sohasem szenteltük őt oda Istennek, más szóval, sohasem engedtük el. Ez egy csodálatos próbatétel arra, hogy elengedd a fiadat és engedd be Istent az ő helyére. Az odaszentelés Ábrahám életében olyannak tűnik, mint egy áldozat. Hogyan engedheti el valaki az egyszülött fiát? De előbb vagy utóbb megtanuljuk a leckét: a gyermekünk, a családunk eszközök a cél eléréséhez. Olyan életet kellene élnünk, ami Krisztushoz vezet. Amikor az emberek meglátják Krisztus szépségét és dicsőségét az életünkben, akkor a világ megáldatik. Tehát ne feledjük: ez a mi odaszentelésünk csodálatos története. Nem arról van szó, hogy valamit elveszítsünk, hanem arról, hogy Krisztust megnyerjük. Ez az odaszentelés: nem, hogy elveszítsünk, hanem hogy megnyerjünk valamit. Ezt jelenti az odaszentelés. Arra hívattunk el, hogy Istennek szentelt életet éljünk. „Ábrahám, Ábrahám!”

 

Amikor elérkezünk az 1Móz. 46. részéhez, akkor megint hallunk egy kettős hívást: „Jákób, Jákób!” Miért szólítja kétszer, hogy „Jákób, Jákób!”? Azért, hogy Jákób valóban meghallja. A 46. fejezetet megelőzően, Jákób azt a hírt kapja, hogy József még él. Jákób nem tudta elhinni, a szíve már kihűlt. Hosszú időn át ő úgy tudta, Józsefet vadállat tépte szét. A fiai összetörték a szívét, darabokra tépték a szívét, és éveken át abban a tudatban élt, hogy fia nem él. De most jó hírt kap: a fia még mindig él, és a fia Egyiptom miniszterelnöke. Túl szép, hogy igaz legyen. Először a szíve hideg volt. A legelején a szíve olyan volt, mint egy sebesen zúgó folyó, de az idők során csendes vízzé lett. Ne kavarjátok fel az az idős embert. Sok éven át, a szíve csendes víz lett, a fia meghalt. De ez a hír felkavarta Jákóbot. Fia még él és felmagasztaltatott. Ő ezt nem tudta elhinni, amíg meg nem látta a szekereket, amelyeket József küldött érte Egyiptomból. És akkor feléledt. Rendben, látnom kell a fiamat. Gondoljuk meg, ha mi ott lettünk volna Jákób mellett, egy javaslatot tettünk volna neki: Miért nem imádkozol, hogy megtudd, menj-e vagy ne menj. Azt gondolom, egyetlen apa sem annyira szellemi, hogy azért imádkozzon, hogy elmenjen-e meglátogatni a fiát vagy sem. Természetes, hogy látni akarja a fiát. Jákób, amikor döntéseket kellett hozni, ha pl. azt mondta, Egyiptomba megyek, akkor legközelebb valóban ott látjuk Egyiptomban. Sohasem volt előtte stop tábla. Nagyon sikeres volt, mert nagyon erősek az idegei. Ha jó és sikeres üzletember akarsz lenni, erős idegekre van szükséged. Ha félsz ettől vagy attól, nem leszel sikeres. Jákóbról elmondhatjuk, ő nem a félelem embere, ezért sikerültek a dolgai. De itt most más a helyzet. Amikor Isten megszólította, „Jákób, Jákób”, Jákób Isten akaratának akart engedelmeskedni és kettős hívásra van szüksége, hogy meg is hallja azt. Ez alkalommal miért mondta Isten, „Jákób, Jákób”? Ha elolvassuk a szövegkörnyezetet, megtudhatjuk, hogy Jákóbot a félelem szorongatta. Ez valami szokatlan dolog. Jákób szótárából eddig hiányzott az a szó, hogy félelem, de most ez alkalommal félt. És Isten azt mondta neki: „Ne félj!” Tehát Jákób félt. Miért félt? Egyszer, fiatalabb korában nagyon félt. Amikor megtudta, hogy Ézsau, a testvére megy elé, hogy találkozzon Jákóbbal, tudta, hogy élete bajban van. Valahogyan ki kellett engesztelnie bátyja haragját. Nagyon okos volt, tele volt félelemmel, de abból a félelemből kifolyólag tudta, mit kell tennie. Ismeritek a történetet. Félt attól, hogy elveszít valamit: félt, hogy elveszíti a gyermekeit, a vagyonát, és félt, hogy elveszíti saját magát. De nagyon okos volt: előre engedte a gyermekeit, jószágait, feleségeit, és még egy folyó is ott volt közöttük. Abban az esetben, ha mindene oda lesz, akkor ő még mindig a folyó innenső oldalán marad. Ez Jákób. Fél attól, hogy elveszít valamit.

De ez alkalommal más a helyzet. El kell mennie Egyiptomba, hogy lássa a fiát. Egyetlen apa sem imádkozna emiatt. De most, Beershebában, félúton, megállt, és a félelem szorongatta, és Istennek mondania kellett neki valamit: „Jákób, Jákób! Ne félj!” Miért félt annyira? „Ne félj lemenni Egyiptomba.” Korábban semmitől sem félt. De most emlékezett arra, amikor a nagyapja ment le Egyiptomba, és a legszégyenletesebb folt maradt nagyapja életében. Aztán eszébe jutott az, amikor az apja ment le majdnem Egyiptomba, és Isten egy álom által megállította. És most én megyek Egyiptomba. Ha ez Isten akarata, ha a nagyapám hibát követett el, és az apám is majdnem hibát követett el, és ha Isten akaratával ez ütközik, hogy én most Egyiptomba menjek, még akkor is, ha azért megyek, hogy a fiamat lássam, vajon ez Isten akarata? És félt lemenni Egyiptomba. Józsefért minden oka megvolt arra, hogy lemenjen. De Isten akaratát tekintve, nem volt biztos benne. Lelassított, és félt, hogy talán nem ez Isten akarata. De milyen szép is ez a történet! Isten azt mondja neki: „Ne félj lemenni Egyiptomba.” Ha nem az megy Egyiptomba, akinek mennie kell, akkor ez rossz döntés: Ábrahám számára Egyiptom nem volt helyes döntés, Izsák számára sem volt Egyiptom helyes döntés. Jákób számára viszont Egyiptom jó döntés volt. Amikor Jákób a helyén volt, akkor Egyiptom is jó döntés volt. Néha megpróbáljuk úgy nézni a dolgokat, hogy vajon az helyes vagy helytelen. Amit Isten akart, egy olyan ember, aki a helyén van, aki rendben van. Ki olyan ember, aki a helyén van? Akit a félelem szorongat: fél, hogy ne tegyen olyat, ami Isten akaratával ellentétes. Ezzel a kettős hívással Isten elvezette őt oda, hogy megismerje, megértse Isten akaratát. Testvérek, így ismerhetjük meg Isten vezetését.

Azonban felmerül egy második kérdés is, hogy miért félt. Mi történne? Ha lemegy Egyiptomba, mi lesz az Ígéret Földjével? Isten célja a földdel van összefüggésben. És ez a föld nem Egyiptom. És most megyek a fiamhoz, hogy lássam. Ha most lemegyek Egyiptomba, és magammal viszem minden leszármazottamat, akkor mi a helyzet Istennek Ábrahámmal kötött szövetségével? Ez jó a családom számára, hogy lemenjünk Egyiptomba, de akkor mi a helyzet Isten örökkévaló akaratával? Ebben a hívásban Isten azt mondta Jákóbnak, „én nemcsak veled megyek Egyiptomba, hanem vissza is jövök veled Egyiptomból. Az akaratom sohasem változott meg. Ábrahámmal kötött szövetségem mindig az Ígéret Földjéhez kötődik.” „Jákób, Jákób!” Látjátok az Ő elhívásának reménységét itt?

 

A harmadik példa a kettős hívásra a 2Mózes 3. részében van: „Mózes, Mózes!” Aztán a következő az 1Sám. 10. részében, „Sámuel, Sámuel!” Tehát van néhány kettős hívás az Ószövetségben: „Ábrahám, Ábrahám! Jákób, Jákób! Mózes, Mózes! Sámuel, Sámuel!” Nincs most időnk arra, hogy részletesen megvizsgáljuk Mózes és Sámuel esetét, de ez a kettős hívás mindig életüknek egy válsághelyzetében hangzott el. Amikor Mózes 80 éves volt, ő már 40 éves korában akarta Istent szolgálni, elsajátíotta Egyiptom minden bölcsességét, Egyiptom hercege volt. Ha valakit Isten használni akarna, ki más lehetne az, mint Mózes? Ezért Mózes azt gondolta, hogy az öklével meg tudja szabadítani népét Egyiptomból, de ez azzal végződött, hogy el kellett menekülnie Egyiptomból. Először a pusztában volt, és azt gondolhatta, talán Isten őt majd tíz év múlva fogja használni. De semmi sem történt. Eltelt húsz év, semmi sem történt. És most eltelt negyven év, és ő már nyolcvan éves, második negyven évének a végén jár. És ekkor hívja el Őt Isten: „Mózes, Mózes!” Ma elhívna valaki egy nyolcvan éves embert? Ha Isten használni akarta Mózest, miért nem hívta el őt már ötven vagy hatvan éves korában? Isten miért várt és várt és várt? Mózes azt mondta, „életünk ideje hetven esztendő, vagy ha feljebb nyolcvan esztendő.” Hetven éves korától Mózes már Istentől vette kölcsön az erejét. Tehát amikor már nyolcvan éves lett, eljutott természetes életének a végére, az emberi erőforrás és az emberi energia végére. És Isten elkezdte őt használni. „Mózes, Mózes!” Elhívta őt Isten szolgálatára. Ez a kettős hívás jelentése itt.

 

Ott van Sámuel története is. A Bírák kora volt akkor, és Istennek cselekednie kellett valamit. Istennek egy szíve szerinti királyt kellett támasztania. Mert a Bírák korában mindenki azt tette, amit akart. Nem volt király. Királyt kellett támasztania és Sámuel volt Isten eszköze ebben, hogy elvégezze a helyreállítás munkáját. Amikor a mi korunk olyan, mint a Bírák kora, hála legyen Istennek, mert ott a Bírák után következik Ruth könyve, és láthatjuk, az egész korszak fordulatot vesz. Isten egy kis fiatal gyermekhez szól itt, „Sámuel, Sámuel!” Amikor Isten szólt, Éli által szólt, de ő már öreg volt, és Isten kijelentése ritka volt. Sámuel sohasem gondolta volna, hogy Isten közvetlenül fog szólni hozzá, ezért nagyon meglepődött. Ha Isten csak azt mondta volna, „Sámuel”, nem hallotta volna meg. De most kétszer szólította: „Sámuel, Sámuel!” Tehát ez Isten hívásának a reménysége az Ószövetségben.

 

Ha az Újszövetséggel folytatjuk, és a Lukács ev. 10. részéhez érünk, halljuk az Úr Jézus hívását: „Márta, Márta!” Ez ismét olyankor hangzik el, amikor Márta élete válsághelyzetben van, és szerinte az Úrnak azt kellene mondania, „Mária, Mária”, de az Úr azt mondja, „Márta, Márta!” Újra egy kettős hívás. Miért szólította az Úr kétszer Mártát? Márta szerette az Urat, nagyon magas mércével, mert a legjobbat akarta Mestere számára készíteni. De akkor azt vette észre, hogy lánytestvére az Úr lábainál ül, neki pedig szüksége lenne még két kézre. Mert ha lenne még két keze, akkor sokkal jobban tudná szolgálni Mesterét. Szereti az Urat, szolgálni akarja az Urat, de a szolgálata nagyon sok dologból áll. Az Úr megszólítja, „Márta, Márta! Nagyon sok dolog miatt nyugtalankodsz.” Ma a keresztyénségben nagyon sok dolog van. Ha például főiskolára, egyetemre jársz, ott van az Intervarsity Fellowship, vagy a Campus Crusade (keresztyén diákszervezetek). Ők azt fogják neked mondani, ha szereted az Urat, akkor tenned kell valamit. Tehát nagyon-nagyon sok dolog van, és mi ezekkel a dolgokkal vagyunk elfoglalva. És az Úr azt mondja, csak egy dolog van, ami szükséges. Ez egy csodálatos meglepetés. És az Úr Mártát a sok dologból kihívja az egyetlen dologra. Ez a dicsőség reménysége. Ma a keresztyénség túlságosan bonyolult. Túl sok dologgal van elfoglalva. Túl sok dolgot kell tenned. Egy dolog a szükséges. Mária olyan áldásban részesült, ami sohasem vétetik el tőle. Azt gondolod, mivel sok dolgot végzel, áldott vagy, de lehet, hogy az az áldás elvétetik tőled. De amikor az Úr lábainál ülsz, azt az áldást sohasem veszítheted el. Miért? Mert amikor ott ülsz, akkor figyelsz, hallgatsz. Ez a munka nem a te munkád, ez az Ő munkája. Te az Ő munkáját végzed, nem a sajátodat. El vagy foglalva az Ő munkájáért.

Volt egy lány, aki nagyon szerette az apját. Az apja nemrég veszítette el a feleségét. Amikor a munkából hazajött, a lánya mindig vele vacsorázott. Tíz nappal Karácsony előtt, a lány mindig eltűnt a szobájába, már nem vacsorázott az apjával. Karácsony napján lejött az apjához, és egy ajándékot adott neki. A tíz nap során azzal volt elfoglalva, hogy az apjának egy pulcsit kötött. Ezért nem vacsoráztam veled a tíz nap alatt. Elkészült az ajándékod. De az apa ezt mondta, ha ismernéd a szívemet, én jobban örültem volna, ha egyszerűen ott vagy velem, mint száz pulcsinak. Testvérek, egy dolog a szükséges.

Lukács ev. 22. részében, az Úr azt mondja, „Simon, Simon!” Ismeritek a történetet. Aztán az ApCsel. 9. részében, „Saul, Saul!” A Bibliában ez a hét kettős hívás van: Ábrahám, Ábrahám, Jákób, Jákób, Mózes, Mózes, Sámuel, Sámuel, Márta, Márta, Simon, Simon és Saul, Saul. Az Ószövetségben valamibe hív Isten, az Újszövetségben pedig valamiből hív ki bennünket az Úr. Márta életében, a mi természetes buzgóságunkból hív ki az Úr. Simon életében, a természeti emberből hív ki az Úr. Pál éltében, a mi emberi bölcsességünkből hív ki az Úr. A világosság annyira ragyogóan fényes volt, hogy Pál szemei megvakultak. Túl bölcs, túl okos volt. A szemei megvakultak, de belső szemei megnyíltak. Tehát mindez az Ő elhívásának reménységéről beszél. Hát nem csodálatos? Ha meg akarjátok ismerni az Ő elhívásának reménységét, olvassátok el ezeket a történeteket „Ábrahám, Ábrahám”-tól egészen „Saul, Saul”-ig.

Ti már megismertétek az Ő elhívása reménységét. De ez még nem a teljes történet. Ezek mind csupán egyéneknek szóló hívások. Az Újszövetségben van még egy hívás. Egy napon az Úr bevonult Jeruzsálem városába, ez volt az utolsó látogatása. És amikor meglátta Jeruzsálem falait, a Biblia azt mondja, az Úr sírt Jeruzsálem felett. Máté ev. 23. részében azt mondja, „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mint a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá.”Amikor az Úr meghalt a kereszten, a kereszt két karja mint két kifeszített szárny. Miért mondja kétszer, „Ábrahám, Ábrahám”, miért „Jákób, Jákób”, miért „Mózes, Mózes”, miért „Sámuel, Sámuel”, miért „Márta, Márta”, miért „Simon, Simon”, miért „Saul, Saul”? Amikor nagyon személyes módon tapasztaljuk meg a hívő életet, ne feledkezzünk meg arról, hogy az Úr össze akar bennünket gyűjteni a kereszt karjai alatt. Az Úr azt mondja, Ő készen áll erre, de mi nem akarjuk. Ez egy testületi hívás: „Jeruzsálem, Jeruzsálem!”

Testvérek, amikor Isten hív bennünket, egyrészt egyénileg hív minket, de az egyénnek szóló hívás csak eszköz a cél érdekében. Egyénenként csodálatos hívő életet élhetünk, mindegyikőnknek normális keresztyén életet kellene élnie. De vajon a gyülekezetünk is normális? Olyan sok leckét megtanulunk. De ennek egy a célja: hogy meghalljuk a testületi hívást is. Amikor a Kolossé 3. részét tanulmányozzuk, arra vagyunk elhívva, hogy egy test legyünk. Testvérek, van személyes elhívásunk, de vajon meghallottátok-e a testületi hívást is? Mert az egyéni hívás mindig elvezet a testületi híváshoz. Csodálatos hívő életet élsz, még a családi életed is csodálatos, de mi a helyzet a gyülekezeti életeddel?

Visszatérve ennek a konferenciának a témájához: Utolsó hívás: legyél győztes. Nem számít melyik gyülekezetben vagy, az efézusi gyülekezetben, vagy Filadelfiában. Mindegyik gyülekezet, amikor egy abnormális állapotba jut, Isten győzteseket hív. Amikor a gyülekezet Isten akaratának horizontja alá hanyatlik, a győztesek nem szuperhívők, ők csupán normális keresztyének, de amikor a gyülekezet Isten akaratának szintje alá süllyed, akkor a győztesek tartják meg ezt a szintet. Még ha Tiatíra gyülekezetében is van valaki, egy olyan időszakban, amikor nagy a sötétség, ott is lehetnek győztesek. Például, Madam Guyon. Madam Guyont győztesnek nevezhetjük. Azonban, ha ezt a két fejezetet tanulmányozzuk (Jelenések 2. és 3. része), figyelmünket túlságosan az egyéni győztesekre fordítjuk. Ebben a két fejezetben be tudom nektek mutatni, hogy amikor Isten győzteseket hív, amikor a gyülekezetnek mécstartónak kellene lennie, de a gyülekezet mécstartóként már nem funkcionál, akkor az Úr bizonysága hordozásának felelőssége a győzteseket terheli. Isten egyéni győzteseket hív, de az egyéni győztesek által Isten azt akarja, hogy legyen a győzteseknek egy csoportja is, testületi szinten. Ebből a két fejezetből meg fogjuk érteni, mi Isten akarata. Ebben a két fejezetben halljuk az utolsó hívást: legyél győztes. Ezért a célért halljuk, hogy „Ábrahám, Ábrahám”, „Márta, Márta”. Ne feledjük el, az Úr ezt is mondta, „Jeruzsálem, Jeruzsálem!” Az elhívásunk nemcsak egyéni elhívás, hanem testületi elhívás is. Az Úr szóljon a szívünkhöz.

 

Urunk, a te kezedbe tesszük ezeket az igéket, és kérünk, mélyen vésd ezeket a szívünkbe, ne engedj elmenni úgy, hogy az előbb nem gyökerezett meg erősen a mi szívünkben. Köszönjük Urunk, Te vagy az, aki összegyűjtöttél bennünket ezen a hétvégén. Végezd el a Te akaratodat. Urunk Jézus nevében kérünk. Ámen.

 

Elhangzott: Nagyvárad, 2016. augusztus 27.