Egy győztes a 17. századból

Részlet E. H. Broadbent: A Zarándok Gyülekezet (The Pilgrim Church) (Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió) c. könyvéből

Jan Amos Comenius (1592-1670)

(. . . ) A nyomorúságnak ebben a szomorú időszakában élt egy hősi jellem: Jan Amos Comenius, aki később nevelési reformja révén európai hírre tett szert. Comenius nem helyeselte azt a módot, ahogyan a  Testvérek a politikába és háborúba belebonyolódtak. Mint Testvérek Gyülekezetének lelkipásztora, még csak 3 évet töltött a morvaországi Fulneckban, amikor ide is átcsapott a pusztítás hulláma: a helységet spanyol katonák kifosztották és lerombolták, őt pedig menekülésre kényszerítették. Zerotin Károly várában talált menedéket, és vezetője lett az ott összegyülekezett menekülteknek. Ott-tartózkodása idején írta „A Világ Útvesztője és a Szív Paradicsoma” c. könyvét, amelyben allegorikus formában azt tanította, hogy békét ebben a világban nem találhatunk, csak Krisztus ajándékozhatja azt a szívekbe.

Egy idő múlva menedékhelyéről, Zerotin várából is kiűzték, és így a menekültek egy csapatával kénytelen volt elhagyni Morvaországot. Mindenét elvesztette. A nyomor és a menekülés viszontagságai következtében felesége és gyermeke is meghalt. Amikor a határnál búcsút mondtak szülőföldjüknek, Comenius erősítette hitüket, és kifejezte reményét, hogy Isten meg fogja őrizni az „elrejtett magot”, amely majd újra kinő és gyümölcsöt hoz. Sok viszontagság után végre egy nyugalmas helyet találtak egy kis lengyelországi városban, Lissában (Lesno) (1628), ahol Comenius az iskola igazgatója lett és ahonnan 1641-ben Angliába is meghívták, hogy ott az oktatási rendszert újjászervezze. Az angliai polgárháború miatt onnan is távoznia kellett, és így jutott el Svédországba és máshova is. (Sárospatakon is tanított egy ideig. Comenius magyar származású volt. Eredeti neve: Szeges János. – Kiadó megjegyzése.) 1656-ban a lengyelek győzelmet arattak a svédek fölött és ennek következtében a lissai „eretnek fészket” a lengyel katolikus egyház felszámolta. Comenius másodszor is elvesztette mindenét, még kiadásra elkészített kéziratait is, amelyek pedig több éves munka gyümölcsei voltak. 1648-ban a 30 éves háború a westfaliai békével befejeződött, és ez a Cseh Testvérek minden reményét, hogy valaha is újra tudják szervezni közösségeiket, szétrombolta. Sem a katolikus, sem a protestáns hatalmak nem mutattak velük szemben vallási türelmet. Ebben a nyomorúságos helyzetben Comenius a hívőkhöz és a világhoz fordul, szavaiból Istenben rendületlenül bízó lélek ereje és élménye sugárzik olyan időben, amikor már minden földi segítség csődöt mondott.

Még lissai tartózkodása alatt, 1650-ben „A haldokló Anya Testamentuma” címmel könyvet írt, amelyben tanácsokat ad a gyülekezetek nélkül maradt morva igehirdetőknek, kéri, hogy vállaljanak – ha erre felkérik őket – igehirdetői szolgálatot az evangéliumi egyházakban. Hallgatóiknak ne hízelegjenek, ne erősítsék a szakadást, az legyen a fő céljuk, hogy a szívekben felgyújtsák a szeretet lángját, és szolgálják a szellemi egységet. Az „árváknak”(akik nem voltak prédikátorok) azt a tanácsot adta, hogy ha olyan gyülekezeteket találnak, ahol nem emberek, hanem Krisztus követését tanítják, ahol Jézus evangéliumának igazságát világosan felismerik, csatlakozzanak hozzájuk és imádkozzanak békességükért, példamutató életükkel szolgálják növekedésüket, ápolják a meleg, bensőséges imaközösséget, hogy ezáltal a mindenható Isten haragját, amely előbb-utóbb lesújt majd a hamis keresztyénségre, legalább magukról elfordítsák. A továbbiakban így folytatja: „titeket, drága testvéreim: evangéliumi gyülekezetek, nem tudlak elfelejteni; és volt anyánkat sem: a római egyházat, amely nem anya többé, hanem vámpír, amely gyermekei vérét szívja”.

Így beszél tovább a római egyházhoz: „Az a kívánságom, hogy nyomorúságodból térj meg, tarts bűnbánatot, és hagyd el Babilont, istenkáromlásod színhelyét. A szellemi egység és megbékélés utáni vágyamat örökségül hagyom hátra minden keresztyén gyülekezetnek. Ó bárcsak a Szent Szellem, amelyet kezdettől fogva az Atyától nyertem, titeket is betöltene, hogy hasonló erős vággyal vágyakozzatok a keresztyén igazság élő közössége után. Kérem Istent, hogy amint nekem is megmutatta, ti is meglássátok: miért érdemes és miért nem érdemes buzgólkodni, hogy kell elkerülni az ismeret nélküli vakbuzgóságot, amely nem viszi előbbre a gyülekezet ügyét, inkább annak pusztulását okozza. Ismerjétek fel, hogy mikor van szükség igazi lángoló buzgóságra, amikor ez a buzgóság Isten dicsőségének a szolgálatára hajt, még életünk feláldozása árán is. Töltsön el benneteket a vágy, hogy elnyerjétek Istenünk irgalmát, Jézus kimondhatatlan értékű tanítását, a Szent Szellem csodálatos benső ajándékait, amely a szeretet, reménység és igazi hit útján adatik mindenkinek. Ezekben rejlik a valódi keresztyénség.”

Comenius utolsó tartózkodási helye Amszterdam volt, itt fejezte be viszontagságos életpályáját. Itt írta 1660-ban utolsó könyvét, „A gyász hangja” címmel. Ebben a könyvében a következőket írja: „Úgy olvassuk a Bibliában, hogy az Úr a sebesülteket meggyógyítja, a holtakat életre támasztja, és megváltja a pokolból azokat, akik oda vettettek (1 Sám. 2). Cselekedjünk hát az Ő kedvére, úgy, ahogyan Ő velünk cselekszik, és ha először meg akar sebezni bennünket, azután pedig lesújtani és a szenvedés poklába vetni, legyen meg az Ő akarata; azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy itt vagy az örökkévalóságban meg fog bennünket gyógyítani, életre fog kelteni, és felvisz majd a mennybe! Még a mi Urunk is, akinek el kellett viselnie a kínos, szégyenteljes, szomorú halált, azzal vigasztalta magát, hogyha a gabonaszem el nem hal a földben, egymaga marad, de ha elhal, gazdag aratást hoz. Ha tehát sebeiből gyógyulás származott, halálából élet, szenvedései poklából mennyország és üdvösség, miért ne halnánk meg mi is, kicsi gabonaszemek, Isten akarata szerint? Ha a mártírok vére és a mi vérünk is a gyülekezetben maggá, csírává lesz, a vértanúság majd új hívőket támaszt a jövőben, akik félik Istent. . . Ó szórjuk hát a drága magot könnyhullatás közt, hogy örömujjongás közt hozhassuk elő majd a kévéinket. Isten úgy rombol le valamit, hogy abból nagyobbat épít. Ő állandóan mindeneket megújít. Isten tudja, hogy mit cselekszik, belé kell vetnünk minden bizalmunkat. Művei mögött rejtett cél van, valami nagyszerű és csodálatos. Az egész teremtett világ Isten akaratának van alávetve, mi emberek is, még akkor is, ha néha nem tudjuk felfogni, hogy mit és miért cselekszik. Ő nem kér tőlünk tanácsot, hogy mit cselekedjék.”

77 éves korában, amikor már egész Európában megalapozta hírét nevelői munkásságával, amely az oktatás egész módszerét és szemléletét a legjobb értelemben forradalmasította, „Egy a szükséges dolog” címmel könyvet írt. A világot egy labirintushoz, azaz útvesztőhöz hasonlítja, és rámutat arra, hogy „a kivezető utat úgy lehet, megtalálni, ha mindenről, ami életünkben szükségtelen, lemondunk, és az egy szükséges dolgot: Krisztust választjuk”. A továbbiakban azt magyarázza, hogy a szekták nagy tömege a tanítók nagy száma miatt keletkezett, úgyannyira, hogy nemsokára már név sem marad elnevezésükre”.

„Mindegyik felekezet a magáét tartja az igaznak vagy legalább is olyannak, amely az igazit legjobban megközelíti, közben pedig a felekezetek egymást a legkeserűbb gyűlölettel támadják. Nincs remény arra, hogy egymással megbékéljenek: a gyűlölködést még kibékíthetetlenebb gyűlölködéssel mérik össze. Különböző hitvallásaikat a Bibliából építik föl; ezek a dogmák az ő erődítményeik és bástyáik, amelyek mögé beássák magukat és kivédik a támadásokat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezek a hitvallások önmagukban rosszak, sőt a legtöbb esetben elfogadható jók. A baj akkor keletkezik, amikor a gyűlölködés tüzét kezdik szítani. Ha a szemben álló felekezeteket félre lehetne tolni az útból, akkor hozzáláthatnánk az egyház sebeinek begyógyításához. A szekták és különböző hitvallások útvesztőjének van még egy másik tartozéka is: a vitatkozás szeretete. Mit lehet vitatkozással elérni? Lehetett-e valaha is egy teológiai vitát megnyugtatóan lezárni? Soha. Ezeknek a száma csak növekedett. A Sátán legravaszabb szofista, azaz álokoskodó. Szócsatával, vitával őt még sohasem lehetett legyőzni. . .

Baj az is, hogy az istentiszteleteken inkább az ember, mint az Isten szavát lehet hallani. Mindegyik tetszése szerint fecseg, tudálékos értekezésekkel üti agyon az időt vagy mások felfogását helyteleníti. Az újjászületésről és arról, hogy Krisztus követésében hogyan lehetünk az isteni természet részeseivé, alig esik szó (2 Pét 1,4). A kulcsok hatalmából az egyház csaknem elvesztette a kötés hatalmát, csak a feloldás maradt. A szentségek, amelyeket a szeretet és a Krisztusban való élet egységének jelképéül kaptunk, a legelkeseredettebb összecsapásokra adtak alkalmat, és az egyház széttagoltsága és kölcsönös gyűlölet és szektás központok forrásává lettek.

Röviden összefoglalva: a keresztyénség egy nagy labirintussá lett. A hit ezer kis darabokra töredezett széjjel, és ha a darabok egyikét-másikát nem fogadod el, „eretneknek” kiáltanak ki. Mi segíthet ezen? Csak az egy szükséges dolog, visszatérés Krisztushoz. Ha csak Őt fogadjuk el vezetőnknek, ha az Ő lábnyomát követjük, és minden más utat félretéve együtt haladunk addig, amíg mindnyájan el nem érjük a nagy célt: az egyetlen közös hitet (Ef 4,13). Amint az isteni Mester mindent az Írások alapjára épített, ugyanúgy kell nekünk is hitvallásunk különlegességeit feladnunk, megelégedve Isten kinyilatkoztatott Igéjével, amely mindnyájunk közös kincse. Bibliával a kezünkben így kiáltsunk fel: hiszem, amit Isten kijelentett ebben a könyvben; engedelmesen megtartom parancsolatait; bízom annak igazságában, amit Ő megígért. Keresztyének, figyeljetek! Élet csak egy van, de a halál ezer formában is eljöhet hozzánk. Csak egy igazság van, de tévedés van ezer is. Csak egy Krisztus van, de antikrisztus nagyon sok van. Így tudd meg hát, keresztyén világ, mi az egy szükséges dolog. Vagy visszafordulsz Krisztushoz, vagy pedig az antikrisztussal együtt te is elpusztulsz. Ha bölcs vagy és élni akarsz, kövesd az Élet Fejedelmét”.

„Örvendezzetek mindnyájan, akiket megragadott a Krisztus, hallgassatok égi szózatára: Jöjjetek énhozzám. Egy szívvel és lélekkel feleljetek: Jövünk, Uram Jézus Krisztus!”