Hogyan kell követnünk az Urat?

Radu Gavrilut

Nagyon röviden, bevezetésként szeretném elmondani a következő dolgokat. Péter úgy ismerte meg az Urat, ahogyan az le van írva a János ev. 1. rész 42. versében: „Találkozék ez először a maga testvérével, Simonnal, és monda néki: Megtaláltuk a Messiást (ami megmagyarázva azt teszi: Krisztus); és vezeté őt Jézushoz. Jézus pedig reá tekintvén, monda: Te Simon vagy, a Jóna fia; te Kéfásnak fogsz hívatni (ami megmagyarázva: Kőszikla).”

Ide olvasom még a Máté 4: 18-22 verseket: “Mikor pedig a galileai tenger mellett jár vala Jézus, látott két testvért, Simont, a kit Péternek neveznek, és Andrást az ő testvérét, a mint a tengerbe hálót vetnek vala; mert halászok valának. És monda nékik: Kövessetek engem, és azt művelem, hogy embereket halásszatok. Azok pedig azonnal otthagyván a hálókat, követék őt. És onnan tovább menve, látott más két testvért, Jakabot a Zebedeus fiát, és Jánost amannak testvérét, a mint a hajóban atyjukkal Zebedeussal a hálóikat kötözgetik vala; és hívta őket. Azok pedig azonnal otthagyván a hajót és atyjukat, követék őt.”

Tehát Simon Péter és a testvére, András, ott hagyták a hálókat és követték Őt. A Lukács 5-ben, ha elolvassuk az Igét, ismét a tóparton találjuk Pétert a hajójával. Tehát miután már egyszer ott hagyta a hálókat, később mégis azt látjuk, hogy visszafordult oda. És épp itt a Lukács 5-ben azt látjuk, hogy bosszús volt, mert nem fogtak semmit. És az Úr itt találta meg újra Pétert, erről nem akarok többet beszélni, és ettől az esettől fogva Péter nem tért vissza többet a hajójához.

A János evangéliuma legvégén viszont, a 21. részből olvasok, az első három verset először: „Ezek után ismét megjelentette magát Jézus a tanítványoknak a Tibériás tengerénél; megjelentette pedig ekképen: Együtt valának Simon Péter, és Tamás, a kit Kettősnek hívtak, és Nátánáel, a galileai Kánából való, és a Zebedeus fiai, és más kettő [is] az ő tanítványai közül. Monda nékik Simon Péter: Elmegyek halászni. Mondának néki: Elmegyünk mi is te veled. Elmenének és azonnal a hajóba szállának; és azon az éjszakán nem fogtak semmit.”

Ismeritek a történet folytatását. A 19. versben „Ezt pedig azért mondá, hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. És ezt mondván, szóla néki: Kövess engem!”

Ha figyelmesen olvassuk az Igéből a tanítványok életének történetét, azt találjuk, hogy többször is előfordult, hogy amikor az Úr nehéz dolgokat mondott, akkor a sok tanítvány megrettent és eltávozott, csak a 12 maradt. A többiek nem követték az Urat. Itt a János 21-ben, miután megtörtént Péterrel minden, amit átélt, ismét azokat a szavakat hallja az Úrtól, amit kezdetben: „Kövess engem.”

Ez a kérdés tevődik fel: Hogyan kell követnünk az Urat? Mert sokan, akik hittek az Úrban, és nagyon világos bizonyságot tudnak tenni az ő megtérésükről, nem követik Őt.

Az Úr Jézus életében voltak egymástól világosan elkülönülő szakaszok, ezekről a szakaszokról akarok röviden beszélni. Az Úr Jézus életének első része Betlehemhez kapcsolódik. Annak ellenére, hogy a szülei Názáretben éltek, mivelhogy akkor volt az az összeírás, a szülők el kellett, hogy menjenek Betlehembe, és éppen ott történt meg ez az esemény: az Úr Jézus születése. Onnan mentek majd menekülve Egyiptomba, s majd Egyiptomból visszajöttek, és miután visszatért a család Egyiptomból, Názáretben telepedtek le. Körülbelül 28 évet élt az Úr Jézus Názáretben. Názáret egy nem sokra becsült városka volt, mert a „pogányok Galileájában” volt. Annak ellenére, hogy az Úr kb. 28 évet ott töltött, nagyon keveset lehet tudni arról, hogy mit történt Názáretben. Mikor az Úr Jézus betöltötte a 30. életévét, elkezdte a szolgálatát, szolgálatának legnagyobb része nem Jeruzsálemben zajlott le, hanem Galileáéban. Érdekes, hogy amikor Bemerítő János elkezdte szolgálatát, az Úr Szelleme Júdea pusztájába küldte, és az emberek odamentek ki hozzá, nem Jeruzsálembe. És Jánoshoz is kimentek ezrével az emberek, mert Jeruzsálem túlságosan vallásossá vált ahhoz, hogy el tudja fogadni az Úr Igéjét. Miután befejeződött az Úr életének ez a szakasza, utána az Úr életének egy nagyon figyelemreméltó szakasza Gecsemáné kertjéhez kötődik, életének befejező része pedig a Golgotán. Miután volt az a nagyon nehéz tusája a Gecsemáné kertben és letette a dogokat, akkor Ő nyugodtan ment a dolgoknak elébe, hagyta magát elfogatni, és végül megfeszítették. Nem fejtett ki ellenállást. Azért történt így, mert a golgotai események tulajdonképpen nyíltan megmutatták azt, hogy mi történt titokban a Gecsemáné kertben.

Mindegyik hívő embernek az élete jelképesen Betlehemben kezdődik. Az Úr Jézus a mennyben volt, ott ahol az angyalok dicsérete vette körül, imádták Őt, és amikor a földre jött, egy nagyon alacsony, elhagyatott helyre született meg, és még ott sem volt egy házban vagy egy vendégfogadóban hely, hanem csak egy istállóban egy jászol.

Filippi 2:5-11. versek: „Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy [ő] az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, a mely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”

Kívül, külső formájában ember volt, olyan volt, mint az ember. A jelleme viszont mint a rabszolga. Tudjátok, mit jelent az, hogy szolga, rabszolga? Nincsenek jogai. Ha valakinek a hívő élete nem Betlehemben kezdődik, hogy egyszerűen nincsenek jogaid, ha nem itt kezded, nem tudsz tovább jutni. Van Romániában egy nagyon híres bűvész, aki hitre jutott. Tele van nagyon jó, nemes szándékkal, hogy megalkuvás nélkül szolgáljon az Úrnak. Nagyon híres ember volt, a TV-ben bemutatták a műsorait, ismert ember, de ő úgy gondolja, hogy az Úr egy ilyen látványos munkát bíz rá, hogy az Úrnak is ilyen látványos módon szolgáljon. De az Úr nem ezt akarja. Az Úr azt akarja, hogy alászállj.

Tudjátok, mit jelent alázatosnak lenni? Sokan úgy gondolják, hogy az alázatosság az, hogy alázatoskodó hangod van. Nem ezt jelenti. Alázatosnak lenni egyszerűen annyit jelent, hogy a te saját életed nem terólad szól, nem magadért harcolsz, nem próbálod igazolni, magyarázni magadat, kész vagy elfoglalni a legutolsó helyet, a testvéreket többre becsülöd magadnál. Ezt jelenti alázatosnak lenni. Mit jelent szelídnek lenni? Azt jelenti, hogy mafla valaki? Nem. Biztos látták a testvérek, hogy amikor szántják a földeket, a varjak körbe röpködik a frissen szántott földet, próbálnak valami zsákmányt találni. Ha próbálod elhessegetni őket, elszállnak. De próbálja meg valaki elhessegetni a kutyát a csontról, a kutya belemar. Szelídnek lenni azt jelenti, hogy nem állsz ellent.

Az Úr Jézus azt mondja a Máté 11:28-30-ban, „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”

Magadra venni az igát, azt jelenti, lemondasz a szabadságodról mindörökre. Az Úr Jézus, amíg a földön járt, nem volt szabad a szó hétköznapi értelmében, hanem mindig azzal volt elfoglalva, hogy azt tegye, amit az Atyja mond. Ha az Úr megérint bennünket és az Ő szeretete szorongat, és meglátjuk azt, hogy mennyire önfejűek vagyunk, akkor készek vagyunk azt mondani, „Uram, elfogadom azt, hogy veled legyek közös igában.” És amikor önszántamból elfogadtam ezt a helyet, akkor akárhányszor megpróbálom a saját útjaimat járni, elhagyva az Úr útját, akkor mindig fogom látni, érezni azt, hogy az Úr más irányba megy, és akkor megyek az Úrral együtt. És így elfoglalva ezt a helyet, így fogom meglátni azt, hogy a bensőmben épülni kezd ez a jellem, ami szelíd és alázatos szívű.

Így élt az Úr Jézus Betlehemben, és a legnagyobb munkája az Úrnak az, amikor odahat, hogy lemondjunk a jogainkról, és elfoglaljuk a legutolsó helyet. Sokan azért nem haladnak előre a hitéletben, mert nem innen, nem ilyen lentről indulnak. Tehát miután az Úr Jézus életének betlehemi szakasza befejeződött, Názáretbe került. 28 év elrejtett élet. Pál apostol három évig volt Arábiában. Nem tudjuk, mi történt ott. Mózes 40 évig volt a pusztában. Nem sokat tudunk arról sem, hogy mi történt ott közben. Dávid életéről sem, amikor a pusztában legeltette atyjának a juhait, csak annyit tudunk, hogy néha napján harcolt a medvével, meg az oroszlánnal.

Valaki küldött egy fotót nekem, valami pálmafákról. Többféle fa volt összehasonlítva sorban a pálmafával. A pálmafának olyan gazdag a gyökérzete, hogy hasonlítható a lombjához. A több más fafajtánál a gyökér kisebb volt, csak kevés leágazással, de a pálmafának ilyen gazdag gyökérzete van. És ezért, mivel ilyen szilárd, erős gyökere van, és mély, amikor a vihar jön, le tud hajolni szinte egészen a földig. Testvérek, azt akarom mondani, hogy ha nincs egy elrejtett életünk Istennel, egy olyan élet, amiről nem tud mindenki, hogy mit élünk naponta meg, tehát nem az egész életünket az emberek előtt éljük, hogy minden dolgainkról tudjanak. Emlékeztek arra, hogyan imádkozott a farizeus, amikor fönt volt a templomban a vámszedővel. Mire befejezte az imáját, mindent lehetett tudni róla, mert mindent kiadott. Őneki nem volt gyökere, mert minden a napvilágon volt. Ha nincs gyökered, akkor nem tudsz megmaradni, helytállni.

A Máté 6:1-6-ban mondja az Ige, „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket, mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál. Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicsértet nyerjenek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed, hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván. És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utcák szegletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.”

17-18. vers: „Te pedig mikor böjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orcádat mosd meg; Hogy ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván. ” 

Testvérek, a mi életünk az emberek előtt zajlik le? Van helyünk, ahol titkon legyünk, ahol imádkozzunk? Megvan a belső szobánk, mint ahogy a 6. versben olvastuk? Ha nincsen ez a belső szobánk, ahol az Atyával vagyunk közösségben, akkor nem tudunk szolgálni.

Én hiszem azt, hogy ebben az időszakban, amikor az Úr Jézus Názáretben élt, már 12 éves korában megvolt benne annak a tudata, hogy Ő az Ő Atyja dolgaival kell, hogy foglalkozzon. És ahogy az élet haladt tovább, ahogy az élet növekedett, egyre inkább világossá vált benne az, hogy Őneki egy onnan felülről való elhívása van.

Beszélgettem egyszer valakivel. Ez még 1989 előtt volt, amikor egy egyetemi szak végzősei országos központosított listák alapján lettek szétosztva, ahol tekintetbe vették az általánost, amivel végzett mindenki. És beszéltem ezzel a személlyel és mondtam, hogy miután már nyilvánosságra hozták a listákat, ahonnan lehet helyet választani, hívjál föl, hogy beszélgessünk. Felhívott, és kérdeztem, mit választott. És egy olyan helyet választott, ahol jó karrier lehetőség volt, de nem voltak testvérek. És mondtam neki, „De hogy lehet ilyet csinálni? Számodra mi a fontosabb az életben, a karrier, vagy az Úrnak szolgálni?” Mi a te mindennapi fő elfoglaltságod?  A munkahelyed? Ha így van, akkor ez szomorú. Mert a mi legfőbb elfoglaltságunk a földön ez kell, hogy legyen: az Úrnak szolgálni, és a munkán kívüli elfoglaltságunk is. Ez a mi mindennapi szolgálatunk. Ez a fontos, hogy az Úrnak szolgáljunk.

Nem tudunk sok mindent a názáreti évekről, de azt tudjuk, hogy mire 30 éves lett, nagyon világossá vált számára, hogy mit kell elvégeznie ezen a földön.

Amikor Mózesről tettem említést, elmondtam, hogy nem tudunk sok részletet arról, hogy mi történt Mózessel abban a rémisztő pusztaságban. De tudjuk azt, hogy a negyven év végén az Úr megszólította és elhívta. Tudjátok, hogy mit szeretek abban a történetben? Úgy gondolhatjuk, Mózesnek sok témája, sok mondanivalója lett volna az Úrnak, amikor megjelent neki az Úr. De mivé vált ez az ember? A fáraó trónjának a várományosa volt, onnan odakerült, hogy juhokkal járt a pusztában, fentről le. És hallott valami nagyon érdekeset, az Úr azt mondta: Láttad az én népemet? Menj el, mert elküldelek téged. És akkor látta meg Mózes először, hogy nem az ő személye a fontos, hanem az Úr népe.

Az Úr Jézus 30 éves korában kezdett szolgálni, és a pogányok Galileájában kezdte a szolgálatát. Ami ott történt, az emberi szemszögből nézve egy totális csődnek nézhet ki. De végül nemcsak Jeruzsálem utasította el, hanem a galileaibeliek is azt mondták, tudjuk kinek a fia ő, meg kik a testvérei, itt vannak közöttünk. De milyen ember volt Ő? Telve volt irgalommal és szeretettel. Amikor olvassuk róla, hogy a megrepedezett nádat nem töri el, és a füstölgő gyertyabelet nem oltja ki, teljesen telve volt szeretettel. Mikor az evangéliumokban olvasok az Úr Jézus életéről, valóságos Isten volt, és valóságos ember volt, és benne volt bezárva az, ami Ő volt, hogy ne látszódjon minden kívülről. De valahányszor megszólalt, mindig azt mondta, amit az Atyjától hallott, és tanúságot tett arról, hogy nem szól semmit önmagától. Amikor olvastam róla ezeket a dolgokat, azt mondtam magamban, ilyen ember szeretnék lenni, telve irgalommal, telve szeretettel, hogy ne önmagammal legyek elfoglalva, ne az én problémáimmal legyek eltelve.

Aztán az Úr Jézus tudta egy adott pillanatban, hogy közeledik az idő. Tudta, hogy azért jött a földre, hogy meghaljon, és amikor tudta, hogy eljött az idő, akkor határozottan Jeruzsálem felé fordította az Ő arcát, hogy odamenjen és meghaljon.

Márk 14:32-42. „És menének ama helyre, a melynek Gecsemáné a neve; és monda az ő tanítványainak: Üljetek le itt, a míg imádkozom. És maga mellé vevé Pétert és Jakabot és Jánost, és kezde rettegni és gyötrődni; És monda nékik: Szomorú az én lelkem mind halálig; maradjatok itt, és vigyázzatok. És egy kevéssé előre menvén, a földre esék, és imádkozék, hogy, ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra; És monda: Abba, Atyám! Minden lehetséges néked. Vidd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom [legyen meg,] hanem a tied. Azután visszatére és aluva találá őket, és monda Péternek: Simon, alszol? Nem bírtál egy óráig vigyázni? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne jussatok; a lélek ugyan kész, de a test erőtelen. És ismét elmenvén, imádkozék, ugyanazon szavakkal szólván. Amikor pedig visszatére, ismét aluva találá õket; mert a szemeik megnehezedtek vala, és nem tudták mit feleljenek néki. Harmadszor is jöve, és monda nékik: Aludjatok immár és nyugodjatok. Elég; eljött az óra; ímé az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik. Keljetek föl, menjünk: ímé elközelgett, a ki engem elárul.”

 

Zsidók 5:7-9. „Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért, Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet; És tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek.”

Az Úr Jézus földi szolgálatának elején a Szellem kivitte a pusztába, és ott negyven napon át megkísértetett. És az Úr Jézus legyőzte a kísértéseket, mert fölhasználta erre az Isten Igéjét. A kísértések a pusztában a szemnek kívánságára irányultak, a hústest kívánságára irányultak, és az élet kérkedésére (1Ján. 2:16). Ez nagyon nagy kísértés volt, de ami a Gecsemáné kertjében történt, az ennél sokkal nehezebb volt. Nehezen értettem meg ezeket a dolgokat, mert nehezen tudtam megérteni azt, hogy az Úr Jézus ott a Gecsemánéban elutasította azt, hogy Ő az Isten Fiaként viselkedjen, hanem úgy viselkedett, úgy döntött ott, mint az embernek Fia.

Zsid. 5:7 „Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból.”

Milyen haláltól kérte, könyörgések, erős kiáltások és könnyhullatások közepette, hogy Isten szabadítsa Őt meg? A kereszthaláltól? Nem. Akkor miért könyörgött?  Mert Ő, az Ő énje is szent volt. És Ő következett, hogy magára vegye nemcsak az egész világ bűnét, hanem Ő, a Szent, nem tudjuk elképzelni, hogy mit jelenthetett ez, hogy Ő, a Szent, bűnné legyen érettünk. Ha Ő elutasította volna, hogy kiigya a poharat, akkor az lett volna a probléma, hogy Ő nem engedelmeskedik az Atya akaratának. Az Atya akarata volt, hogy Ő kiigya ezt a poharat. És ha Ő visszautasította volna ezt, akkor ez szellemi halált jelentett volna. És ezért könyörgött, hogy ettől a szellemi haláltól szabadítsa meg Őt Isten, hogy nehogy elutasítsa ezt a poharat. Nem tudjuk megérteni, hogy mit jelenthet az, hogy a szent bűnné tétetik. Amikor Ő meghallgattatott, akkor mondta azt, hogy kész, vége, menjünk. Akkor fogadta el azt, hogy megissza helyettünk azt a poharat, így vitte végbe a mi megváltásunkat.

El akarom mondani, hogy mit jelent most a mi számukra Gecsemáné. A legnehezebb dolog egy ember életében, hogy lemondjon az énjéről. Valakinek lehet sok megtapasztalása, el tudja mondani ezeket, de amikor Isten megérinti a lényének a legbelső részét, ez a nagyon nehéz.

Most egy régebbi történetet mondok el. Mondtam valakinek, hogy hibáztál. És azt mondta, „Ó, lehet, hogy félreértettél, lehet, hogy nem tudtam jól kifejezni magamat.” „Nem, nagyon is jól fejezted ki magadat.” Ami bennünk van, az a drága kincs, míg a mi énünk jól konzerválva van, míg ép, míg megvédjük, szeretjük, addig az a kincs, ami bennünk van, nem tud megmutatkozni kifelé. Néha az Úr ránk bocsát bizonyos dolgokat, olyan dolgokat, amire azt mondjuk, hogy nem érdemeljük meg, nem hozzánk valók ezek, miért engedi az Úr ránk ezeket? Lehet, azt gondoljuk, hogy az Úr tévedett, amikor megengedte ezeket a mi életünkben. De nem, nem azért. Hanem az Úr azért engedi ránk ezeket a nehéz dolgokat, hogy legalább egy repedést támasszon azon a burkon, ami körülveszi ezt a drága kincset és megakadályozza, hogy a drága kincs kívülről látható legyen. Ez a gecsemánei megtapasztalás a mi életünkben. Mi több, ami történt a pusztában, amikor az Úr Jézus megkísértetett, a szem kívánsága, a hústest kívánsága, az élet kérkedése sokszor megkísértett bennünket, és gyengének bizonyultunk. Az Úr Jézus ott győzött. Legyőzte ott a világot. De a Sátán legnagyobb kísértése az Ő énjét érintette.

Beszélgettünk testvérekkel, hogyha van egy vallásos életed, amely halad, megy előre úgy, mint a Joáb élete, majdnem a végéig. Joáb egy nagyon rendes ember volt, nagyon sokat küzdött Dávidért, de volt benne valami, hogy ő akart mindig az első lenni, Dávid után. Ezért képes volt megölni olyanokat, akik közel kerültek hozzá, és nem jutott el a célig. És a mi életünk sem jut el a célig, hogyha az énünk nem lesz kicserélve. Végül felszínre kerül a valós énünk, és mások előtt is nyilvánvaló lesz. Mert ez a gecsemánei megtapasztalásnak a lényege, hogy az „én”, még az Úr Jézus Krisztusnak a szent énje is, végül le kell, hogy legyen téve, hogy az Atya akarata valósuljon meg.

Pál apostol, amikor megtért, és azt mondta, hogy kicsoda vagy Uram, utána rögtön ezt mondta, „Mit akarsz, hogy cselekedjem?” Mit akarsz, hogy cselekedjem? Fontosabb ez annál számomra, mint az, hogy mit mondanak mások, mi történik velem? Ha meghallod az Úr válaszát, akkor tudni fogod, hogy ez a legfontosabb. Mit akarsz, hogy cselekedjem, Uram?

Ha otthon tovább olvassátok majd az Úr Jézus történetét, hogy mi történt vele a Gecsemáné után a Golgotán, megfogták, leköpték, megverték, megtépték a haját és a szakállát, amit csak lehetett, elkövettek rajta, nem mondott semmit. A Gecsemánéban történteknek döntő szerepe volt ezekben az eseményekben. “Meghajlok.”

Minden bizonnyal, az Úr elkészít nagyon furcsa eseményeket a mi életünkben is, mert Ő minden körülménnyel egy meghatározott célt követ. Az Úr nem pazarolja az életkörülményeket, hanem a legkisebb dolgon keresztül is az Úr valamit el akar végezni. Terve van. Hallottuk mi ezt a felülről való elhívást?  Vagy csak olyan egyszerű vallásos emberek vagyunk, akik az Úrhoz jöttünk, és azt gondoljuk, hogy ezzel minden rendben van? Ő azt akarja, hogy kövessük Őt. És az Ő követésének az útja lentről indul, utána egy elrejtett élet, szolgáló élet, és a legmélyebb munka, amit elvégez bennünk az, hogy az énünket félreteszi. És „ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét minden nap, és úgy kövessen engem.” Hiszem azt, testvérek, hogy akik követik a Bárányt, csak azok nyernek jutalmat Tőle. Legyünk hasonlók ahhoz a rabszolgához, aki szeretetből azt mondta, hogyha az a szolga egyedül ment az ő urához, és az ura adott neki feleséget és gyerekeket, ha el akar menni, akkor hagyja ott a feleségét és a gyermekeket. Milyen kíméletlen dolog ez? De a következő vers azt mondja, „De ha azt mondja az a szolga, szeretem az én uramat, szeretem az én családomat”, na de látjátok a sorrendet? Szeretem az én uramat, szeretem az én családomat, és nem akarok elmenni tőle, hanem szeretetből szolgálni akarok neki. Akkor szolga marad egész életére, de szeretetből. Legyünk ilyenek mi is. Nem akarok elmenni Tőle. Szeretem az én Uramat, szeretem ezt a Gazdát, és mindvégig vele akarok maradni. Ámen.

Karácsond, 2015. november