Ne féljünk a gyengeségektől

J. R. Miller, 1894. 

„Azt mondta, ‘Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm a gyengeségben válik teljessé’. Ezért még inkább örömmel dicsekszem a gyengeségeimmel, hogy Krisztus ereje nyugodjon rajtam. Ezért van az, hogy Krisztusért gyönyörködöm a gyengeségekben, a bántásokban, a viszontagságokban, az üldöztetésekben, a nehezekben. Mert amikor gyenge vagyok – akkor vagyok erős.” (2Kor. 12:9-10, angolból).

(…) Áldás van a gyengeségben azért is, mert az Istenre való hagyatkozást táplálja. Amikor erősek vagyunk, vagy magunkat erősnek tartjuk, akkor valójában gyengék vagyunk, mivel magunkban bízunk és nem keressük Isten segítségét. De amikor tudatában vagyunk gyengeségünknek, és tudjuk, hogy mi magunk nem tudunk megfelelni a mindennapi feladatainknak és küzdelmeinknek, erősek vagyunk, mert Istenhez fordulunk és megkapjuk az Ő erejét.

Sokan azt gondolják, hogy a gyengeségük akadályozza azt, hogy hasznosak lehessenek, vagy mentséget szolgáltat arra, hogy az életükkel keveset tegyenek. Ehelyett, azonban, ha gyengeségünket Krisztusnak adjuk, akkor Ő azt az Ő erejévé formálja át. Ő azt mondja, hogy az Ő ereje a gyengeségben lesz teljes, tökéletes; vagyis ami hiányzik az emberi erőben, azt Ő betölti és az Ő isteni erejével kárpótolja. Pál ezt akkor tanulta meg, amikor azt mondta, hogy mostmár a gyengeségeiben dicsekszik, mert éppen azok miatt nyugodott meg rajta Krisztus ereje, hogy amikor gyenge volt, akkor volt erős – Isten erejével.

Azok az emberek, akik a legtöbb jót tették a világon, akik a legmélyebb, legmaradandóbb hatással voltak mások életére, nem azok voltak, akiket a világ erősnek tartott. A világ legjobb műveit a gyengék végezték el, azok, akiknek összetört életük volt. A sikeres emberek óriási vagyont halmoztak fel, hatalmas vállalkozásokat hoztak létre, vagy nyertek elismerést valamilyen anyagi téren; de az igazi befolyás, ami a világot jobbá tette, az életeket meggazdagította, az embereknek a szeretet leckéjét megtanította, és a társadalom forrásvizét megédesítette, nagyrészt nem az erősektől származott – hanem a gyengéktől.

Egyszer egy mezőn sétáltam keresztül, és a levegő telve volt édes illattal, virágot azonban sehol sem láttam. Mindenütt magas fű hullámzott a szélben, de az illat nem a fűből származott. Akkor kezemmel szétnyitottam a magasra nőtt füvet, és megnéztem, mi van a fű mélyén. És ott, közel a földhöz, a mező dús növényzetétől a szem elől eltakarva alacsony kis virágok sokasága nyílt. Megtaláltam az édes illat titkát – ezekből az alacsonyan növő, szerény kis virágokból áradt. Ez képe annak, ami az életben mindenhol igaz. Nem a közösség nagyjaitól, feltűnőitől, híreseitől származik az az illat, amely leginkább megédesíti a levegőt, a légkört – hanem az alázatos életekből, az eltakart, homályban maradt, el nem ismert életekből, amelyek az önzetlenség, a kedvesség, a szelídség illatát árasztják. Sok otthonban egy beteg, szenvedő szobája az, ahonnan az édes illat árad, és megtölti a házat. Mi tudjuk, hogy Krisztus keresztje az, amelyből ez a megszentelő befolyás fakad, és amely évszázadokon át csiszolta, gazdagította és finomította a világ életét. Mindig így van – a gyengeségből és szenvedésből, a megtört, összetört életekből jön az áldás, amely gyógyítja és megújítja a világot.

forrás: The Blessing of Weakness

A cikkből egy másik részlet magyarul itt olvasható: Tövis adatott testembe – a terhek áldásai