Apostol Imre
1 Mózes 21: 22-34; 1 Mózes 26: 12-33
Mit jelent újból kiásni a kutakat, a régi kutakat, az előző generáció kútját?
Minden igazi, istenfélő generációnak első helyen volt az Ige, az Ige tisztelete, az élő Ige. Újból kiásni azt jelenti, minden generációban helyre kell állítani Isten Igéjének a tekintélyét. Nézzünk széjjel a különböző egyházakban és gyülekezetekben. Jut tíz perc az Igére, a többi hírek, riportok, éneklés, stb. nincs tekintélye Isten Igéjének. De nemcsak az igehirdetés hossza a lényeges itt, hanem hogy az élő legyen, és akik hallgatják, úgy is cselekedjenek. Akkor van tekintélye Isten Igéjének. Nagyon fontos, hogy élő és friss igehirdetések legyenek, ez azoknak a felelőssége, akik az Igét szólják. Ha azok a testvérek nem ásnak mélyre, nem fordítanak rá időt, nem szívügyük, ha lusták, ha mással vannak elfoglalva, nem lesz élő víz. És ha nincs élő víz, kiszárad a gyülekezet. Akkor majd mennek máshova, keresnek, mert így van megírva Ézsaiásnál: „Nyomorultak és szegények, keresnek vizet, de nincs, nyelvük a szomjúságtól eleped.” Buzgón és kitartóan kell imádkozni, buzgón és kitartóan. A testvéri közösség ne formális legyen: nem annyi, hogy meglátogattuk, elbeszélgettünk, hogy vagy, mint vagy, gyerekek, stb. Ez formális. Bensőséges, a lényegre törő legyen ami nem lehet másképpen, csak ha a szívek megnyílnak, erőltetni nem lehet. Legyen igazi szeretet. Engedelmeskednünk kell az Úrnak, amit megértettünk, bármibe kerül is. Nem megy semmi áldozat nélkül.
Testvérek, kutat ásni nem egyszerű dolog. Veszélyes dolog is kutat ásni: beomlik, beleesik, amikor húzzák kifele a földet, ha visszaejtik, agyonüti. Nem veszélytelen és nagyon fáradtságos dolog. De ha nem ásunk kutat, nem áldozunk, akkor nem lesz víz. Vagyis amit teszünk, igehallgatás, ima, bizonyságtétel, gyülekezetbe járás, ne legyen formaság. Ne az előző nemzedék utánzása legyen, mert az nem üdít fel, akkor teherré válik, és akkor az ember abbahagyja vagy képmutatóan vallásoskodik. Ez volt az egyik fajta kút.
A másik, új kutakat ásott Izsák. Sok új kutat is ásott. Ástak a völgyben, tudjuk, mit jelent a völgy. Ha nehézségekben vagyunk, mély völgyben, csak ássunk! És azt olvastuk a 19. versben, „Izsák szolgái ástak a völgyben és élő víznek forrására akadtak.” Nem is kellett nagyon mélyre ásni, forrás tört fel. Nagy áldása van, amikor völgyekbe visz bennünket az Úr, nehézségekbe, mélységekbe. Aztán azt is olvastuk a 32. versben, hogy „Eljöttek Izsák szolgái és hírt adtak, találtunk vizet!” Aki ás, vizet fog találni, aki keres, az talál. Biztos vagyok benne, hogy a következő nemzedéknek a régi kutak mellett – nem helyett! – szükségük lesz új kutakra is. Olyan eszközökre, amik élő vizet adnak. Mit jelent ez? Mivel új kihívások lesznek, új kísértések, új nehézségek, mindezekre megfelelő választ kell adni, élő Igét, Szent Szellem vezetését, útmutatást, s mivel új lesz, azt én most nem tudom megmondani, hogy hogy, de ki kell ásni ezeket a kutakat. Most nincs idő, hogy elmondjam, nekünk annak idején mi volt a régi és mi volt az új, talán majd egy másik alkalommal.
Egy dolgot csak még, befejezésül, az irigységről és a versengésről. Mert a filiszteusok is, Ábrahámmal és Izsákkal irigykedtek és versengtek, közben jöttek, hogy ők szövetséget akarnak kötni, meg ilyesmi. De most csak a vízzel kapcsolatosan, az áldással kapcsolatosan a versengésről és az irigységről. Ha más testvért, vagy más gyülekezetet áld meg az Úr azzal, hogy ott kiárad az élő Ige, van víz, látható az Úrral való közösség, ne irigykedjünk, ne tegyünk úgy, mint a filiszteusok, és ne versengjünk, ne mondjunk rájuk rosszat, örüljünk. Örüljünk, bárhol árad ki az Úr áldása. Így mondja a Fil. 1:18. „Mert mit mondjak? Mert akár szívből, akár színből, a Krisztus prédikáltatik, és én ennek örülök, sőt, örülni is fogok.” Ha pedig minket áld meg az Úr, és mások irigykednek ránk, akkor tegyünk úgy, ahogy Izsák tett. Nem versengett, tovább vonult onnan, és máshol ütötte fel a sátorát. Engedett, nem vitatkozott, nem versengett.
Azzal fejezem be, testvérek, ahogy a 24. versben olvastuk, „Megjelenék az Úr Izsáknak azon éjszaka, és monda, én vagyok Ábrahámnak, a te atyádnak Istene. Ne félj, mert te veled vagyok, megáldalak téged, megsokasítom a te magodat, Ábrahámért, az én szolgámért. Oltárt építe azért ott, segítségül hívá az Úrnak nevét, s felvoná ott az ő sátorát. Izsák szolgái pedig kutat ástak ott.”
Ne féljen a következő nemzedék, vele lesz az Úr. És megáldja az Úr. De ez nem azt jelenti, hogy ölbetett kézzel lehet ülni, és várni, hogy majd megáld az Úr. Izsák sem ezt tette: oltárt épített az Úrnak. Ez a mi odaszánt életünket jelenti, az oltárra teszem az életem. És ásták a kutat! És az Úr áldása abban volt, hogy találtak vizet. Mert itt elkezdték ásni, és a 32. versben azt olvassuk, „Ugyanaznap eljöttek Izsák szolgái, és hírt hoztak neki a kút felől, amelyet ástak, és mondának néki: találtunk vizet.” Ne féljen a következő nemzedék. Talál vizet, ha őszintén keresi a vizet, de nem lehet elkerülni, hogy ne tegye az oltárra az életét és ne tegyen meg mindent, ami tőle telik, hogy kiássa a kutat. Ámen.
forrás: http://civis.tvnetwork.hu/ige/hanganyag/Debrecen/2015_09/2015_09_06_2_ige_AI.mp3
További példák az új és a régi kettősségére:
(…) Az Úr ezt a mennyei kincset két részre osztja, újra és óra: és nagy jelentősége van annak, hogy Ő az ó elé helyezi az újat, amit az mennyek országára megtanított írástudó előhoz. Krisztus szolgálatának ez egy feltűnő jellemzője volt. Belső embere telve volt isteni igazsággal, a mennyei tudásnak egy valódi kincsestára. Ezt a kincset nagymértékben Isten Igéjéből gyűjtötte össze, az Ószövetségből, a Könyvből, melynek valóságos Mestere volt. Fenntartás nélkül hitt benne, habozás nélkül engedelmeskedett neki, és nyilvános szolgálata abból állt, hogy olvasta és magyarázta azt (Lukács 4:16-30). Mindent elfogadott, amit abban találni lehetett, beleértve azt, ami „ó” volt a hallgatói számára, vagyis, amit már tudtak és hittek. Ezenfelül Isten, az Atya még közvetlen módon is közölt számára dolgokat (János 8:28,38; 15:15; stb.). De ha ott maradt volna azon a ponton, hogy mindig a régit ismételje, akkor miért keltett volna olyan nagy izgalmat, és okozott volna annyira határozott ellenszenvet a tanítása? Ha megelégedett volna, mint a rabbik és az írástudók, a régi, az általánosan elfogadott, a népszerű puszta ismétlésével és részletezésével, úgy nagyra becsülték volna, mint őket, és tisztelték volna. Nem, az új volt az, ami meghökkentette, megfogta és megáldotta vagy megdorgálta a hallgatóit. Például:
1. Nikodémus egyike volt ezeknek a nyilvánosan elismert „tanítóknak” Izráelben. Titokban keresi meg Jézust, és azonnal szembekerül azzal az állítással, hogy egy új természetet kell kapnia, egy mennyei életet, vagy sohasem fog belépni Isten királyságába. Az, hogy ismerte a törvényt, megtartotta a külsőséges szertartásokat és betartotta a szabályait, nem elég. A belső természet megváltozása elengedhetetlenül szükséges. Ez annyira „új” volt a rabbi számára, hogy kérdezősködni kezdett arról, hogy hogyan lehetséges ez. Ez azt jelentette, hogy a legelfogadottabb külsőség, amit minden kegyes zsidó tiszteletben tartott, és amiben bízott, nem volt elegendő. Krisztus nem érvénytelenítette az „ót”, ami Mózesen alapult, hanem előtérbe hozta az „újat”, mint ami teljes egészében elengedhetetlen. Ráadásul ennek az újszerűsége csupán az emberek tompaságából eredt; már ott volt a kincstárban, a Szentírásban, és ezt Nikodémusnak, Izráel tanítójának tudnia kellett volna. Új fényben mutatta be azt az Izráellel történt esetet, amikor új testi életet kaptak azután, hogy a kígyó megmarta őket. Örök életet kell kapni; és Isten Fia a régi eseménynek új erőt adott azzal az állításával, hogy Ő Maga meg kell, hogy haljon a kereszten, hogy az emberek hittel nézhessenek fel Rá. Ebben a régi dolgokra épülő beszélgetésben az új volt a létfontosságú és a megragadó.
2. A zsidó teológia vette a régi igazságot Isten legfelsőbb szentségéről és örök fenségéről, és annyira helytelenül kezelte, hogy már az is hibának számított, ha valaki kiejtette az Ő szent nevét, Jehovát. Ennek természetes hatása a tömegekre nézve az volt, hogy azt az érzést keltette, Isten távoli, csaknem megközelíthetetlen. Ez egy deista elgondolás, miszerint Istent tisztelni kell, de igazán megismerni nem lehet. Ezáltal az istenimádat egy külső, formális szolgálat lett, amit csak kevesek, a papok tudhattak érvényesen bemutatni. Most hirtelen előlép ez a fiatal tanító, aki nem tanult elismert teológiai iskolákban, és az egyik legelső és legfontosabb tanítása, amit hangsúlyoz, hogy Isten azoknak Atyja, akik őszintén keresik Őt; egy atya, aki kéznyújtásnyira van, aki elérhető, aki bensőségesen törődik az emberi élet minden részletével, az evéssel, ivással, öltözködéssel, és aki örömét leli abban, hogy törődik az alázatosakkal (Máté 5-7). Itt ismét az új elem volt a vonzó és a vigasztaló, és ez arra buzdította az embereket, hogy személyes kapcsolatot keressenek Istennel, még ha ez az új teljes odaszánást igényelt tőlük Isten felé azzal, hogy az embereknak szentnek kell lenniük, ahogyan Ő is szent. Ráadásul, itt is a hallgatók tudatlanságából eredt az újszerűség. Az, hogy Isten kész az alázatosak atyjává lenni, már a kincsestárban van (Ézsaiás 63:16; stb.).
3. Az Úr az ősi Szentírást új módon használta fel arra, hogy megcáfolja a szadduceusokat és azt a tévedésüket, hogy a halottak nem támadnak fel újra. Isten semmi olyannak nem lehet az Istene, ami nem létezik; Ő Maga mondta azt, bár századokkal haláluk után, hogy Ő „Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene” (II Mózes 3:6). Tehát nem szűntek meg létezni, miután meghaltak. A Szentírásban lévő „réginek” az ilyen új, éles és meggyőző felhasználása zavarba hozta a tanult materialistát, megalázta az emberek előtt, felingerelte és feldühítette őt.
4. Vegyük újra a Máté 13-ban található példázatokban adott utasítást. A benne levő megragadó erő új szempontokat fed fel Isten királyságáról. A királyságnak a valósága és fennhatósága nem volt új, sőt a törvény és a próféták alapját is ez képezte; de most egy olyan gondolatsort hallgatnak, ami friss volt nekik. Új volt, hogy a királyság több fejlődési szakaszon fog keresztülmenni, amint itt fel lett vázolva, és végül elér a próféták által kijelentett nagy tetőpontig, még az Emberfia ítéletben való beavatkozásáig is. Az apostolokat megragadta ez az új elem; megnyílt az elméjük, hogy felfoghassák ezt az új szakaszt és programot, és saját nyilvános szolgálatuk alapjává vált.
5. Ez nagyon világosan látszik Pál szolgálatában: „Prédikálván az Istennek országát és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat” (Ap.Csel. 28:31); mint Thessalonikában a zsinagógában (Ap.Csel. 17:1-3). Kinyitotta a Szentírást, így a régire alapozta a tanítását, és megmutatta, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, meghalni és feltámadni. Idáig a hallgatók elég csendben, zavartalanul, talán megelégedve hallgatnák a „régi” felidézését. De hirtelen felnyíltak álmos szemeik, felegyenesedtek és elámultak: Mi ez, amiről beszél? Valami „új” ez, hogy egy bizonyos Jézusnak nevezett ember, akit nemrég megöltek Jeruzsálemben mint istenkáromlót, a Messiás, akiről a Szentírás beszélt. Az „új” volt az, ami felvillanyozta őket. Ez látható teljes mértékben kibontva Pál szónoklatában Antiochiában, Pizidiában (Ap.Csel.13) és a hallgatókban kiváltott megosztó hatásában is.
6. Ugyanaz volt a nemzetekbeliek között is. A pogány filozófusok érdeklődéssel hallgatták Pált, amint az isteni természetről, az univerzum teremtéséről, és egyéb ilyen örökkévalósághoz kötődő témákról beszélt. De sokukban bosszankodás támadt fel abban a pillanatban, ahogy ahhoz az „új” tényhez ért, hogy Jézus feltámadott a halottak közül. Ez egészen belevágott emberi spekulációik gyökerébe, és megkérdőjelezte egész látásmódjukat és gyakorlatukat. (Ap.Csel.17:32). Sok példát találhatunk még Krisztus és az apostolok eseteiben az „új” fontosságáról és befolyásáról. Szükségképpen az új az, ami felkelti az érdeklődést és figyelmet követel. Enélkül az új elem nélkül az emberi elme, a megszokás következtében tompulttá válik, és a régi, ami habár igaz, elveszti ösztönző erejét. Így, miközben egyetlen igazság sem új önmagában, az, ami a hallgatóra újként hat, ragadja meg és mozgósítja belső emberét. A történelem folyamatosan nyújt ilyen példákat.
forrás: részlet G.H. Lang: Egy fontos igeszakasz c. írásából
"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap" 