Újat és ót hoz elő

Részlet G.H. Lang: Egy fontos igeszakasz című írásából:

Monda nékik Jézus: Megértettétek-é mindezeket? Mondának néki: Megértettük Uram. Ő pedig monda nékik: Annakokáért minden írástudó, aki a mennyeknek országa felől megtaníttatott, hasonlatos az olyan gazdához, aki újat és ót hoz elő az ő éléstárából. (Máté 13:51,52.)

Az Úr ezt a mennyei kincset két részre osztja, újra és óra: és nagy jelentősége van annak, hogy Ő az ó elé helyezi az újat, amit az mennyek országára megtanított írástudó előhoz. Krisztus szolgálatának ez egy feltűnő jellemzője volt. Belső embere telve volt isteni igazsággal, a mennyei tudásnak egy valódi kincsestára. Ezt a kincset nagymértékben Isten Igéjéből gyűjtötte össze, az Ószövetségből, a Könyvből, melynek valóságos Mestere volt. Fenntartás nélkül hitt benne, habozás nélkül engedelmeskedett neki, és nyilvános szolgálata abból állt, hogy olvasta és magyarázta azt (Lukács 4:16-30). Mindent elfogadott, amit abban találni lehetett, beleértve azt, ami „ó” volt a hallgatói számára, vagyis, amit már tudtak és hittek. Ezenfelül Isten, az Atya még közvetlen módon is közölt számára dolgokat (János 8:28,38; 15:15; stb.).

De ha ott maradt volna azon a ponton, hogy mindig a régit ismételje, akkor miért keltett volna olyan nagy izgalmat, és okozott volna annyira határozott ellenszenvet a tanítása?

Ha megelégedett volna, mint a rabbik és az írástudók, a régi, az általánosan elfogadott, a népszerű puszta ismétlésével és részletezésével, úgy nagyra becsülték volna, mint őket, és tisztelték volna. Nem, az új volt az, ami meghökkentette, megfogta és megáldotta vagy megdorgálta a hallgatóit.

Például:

Nikodémus egyike volt ezeknek a nyilvánosan elismert „tanítóknak” Izráelben. Titokban keresi meg Jézust, és azonnal szembekerül azzal az állítással, hogy egy új természetet kell kapnia, egy mennyei életet, vagy sohasem fog belépni Isten királyságába. Az, hogy ismerte a törvényt, megtartotta a külsőséges szertartásokat és betartotta a szabályait, nem elég. A belső természet megváltozása elengedhetetlenül szükséges. Ez annyira „új” volt a rabbi számára, hogy kérdezősködni kezdett arról, hogy hogyan lehetséges ez. Ez azt jelentette, hogy a legelfogadottabb külsőség, amit minden kegyes zsidó tiszteletben tartott, és amiben bízott, nem volt elegendő. Krisztus nem érvénytelenítette az „ót”, ami Mózesen alapult, hanem előtérbe hozta az „újat”, mint ami teljes egészében elengedhetetlen. Ráadásul ennek az újszerűsége csupán az emberek tompaságából eredt; már ott volt a kincstárban, a Szentírásban, és ezt Nikodémusnak, Izráel tanítójának tudnia kellett volna. Új fényben mutatta be azt az Izráellel történt esetet, amikor új testi életet kaptak azután, hogy a kígyó megmarta őket. Örök életet kell kapni; és Isten Fia a régi eseménynek új erőt adott azzal az állításával, hogy Ő Maga meg kell, hogy haljon a kereszten,  hogy az emberek hittel nézhessenek fel Rá. Ebben a régi dolgokra épülő beszélgetésben az új volt a létfontosságú és a megragadó.

Ez nagyon világosan látszik Pál szolgálatában: „Prédikálván az Istennek országát és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat” (Ap.Csel. 28:31); mint Thessalonikában a zsinagógában (Ap.Csel. 17:1-3). Kinyitotta a Szentírást, így a régire alapozta a tanítását, és megmutatta, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, meghalni és feltámadni. Idáig a hallgatók elég csendben, zavartalanul, talán megelégedve hallgatnák a „régi” felidézését. De hirtelen felnyíltak álmos szemeik, felegyenesedtek és elámultak: Mi ez, amiről beszél? Valami „új” ez, hogy egy bizonyos Jézusnak nevezett ember, akit nemrég megöltek Jeruzsálemben mint istenkáromlót, a Messiás, akiről a Szentírás beszélt. Az „új” volt az, ami felvillanyozta őket. Ez látható teljes mértékben kibontva Pál szónoklatában Antiochiában, Pizidiában (Ap.Csel.13) és a hallgatókban kiváltott megosztó hatásában is.

Sok példát találhatunk még Krisztus és az apostolok eseteiben az „új” fontosságáról és befolyásáról. Szükségképpen az új az, ami felkelti az érdeklődést és figyelmet követel. Enélkül az új elem nélkül az emberi elme, a megszokás következtében tompulttá válik, és a régi, ami habár igaz, elveszti ösztönző erejét. Így, miközben egyetlen igazság sem új önmagában, az, ami a hallgatóra újként hat, ragadja meg és mozgósítja belső emberét. A történelem folyamatosan nyújt ilyen példákat.

Vegyük a XVI. századi Reformációt. Megdöbbentő, óriási hatása abból eredt, hogy Luther valami újat fedezett fel, azt az igazságot, hogy Isten a bűnöst hite révén igaznak jelenti ki, cselekedetek nélkül, azon a megváltáson keresztül, mely Jézus Krisztusban van. Addig, amíg az új elem friss maradt, az emberek szívében a kegyelem hatalmas munkája folytatódott. Viszont idővel a hit általi megigazulás bevett közhellyé vált; valamivé, ami hitvallásokban testesült meg, és amit fáradhatatlanul meg kell védeni, akár kard által is, és „régivé” vállva elveszítette ihlető erejét. Ez a szakasz a XVII. században érkezett el, amikor John Robinson helytelenítette azt, hogy sem a lutheránusok, sem a kálvinisták nem voltak hajlandók tovább lépni azoknál a nagy vezetőknél. Így egy általános stagnálás uralkodott el.

Valóban a fő Reformátorok olyan határozottan ellene álltak bármi „újnak”, hogy könyörtelenül üldözték és halálba kergették azokat, akik rövidesen felemelkedtek és valami „újat” javasoltak a Reformációhoz képest, mint például azt, hogy a papság, vagy a gyerekek keresztelés általi üdvössége, vagy az állami egyházak nem Istentől vannak, bár ez az új olyan régi, mint Krisztus és az apostolok.

Ez a folyamat minden reformáció során létrejött szervezetet érintett. Úgy kezdődtek, hogy emberek valami újat találtak: például a hívők bemerítése, a helyi gyülekezetek függetlensége, vagy Isten házának vezetése a vének által. Azonban tanításaikat és egyházi mintájukat hamarosan hitvallásokban rögzítették, és ezek után semmi több és semmi új már nem tűrhető. Lehet, hogy a kincsestárból, Isten Igéjéből van előhozva; lehet, hogy valódi megtapasztalásként, személyes szellemi kincsként és gazdagságként tanúskodik róla a gazda, az írástudó, de nem számít:  mivel„új”, ezért el kell utasítani. Elkerülhetetlen következménye a stagnálás, az eltompultság, az ismeret miatti felfuvalkodottság és szellemi halál lett.

Ez nem csak a Protestáns vagy Nonkonfomista egyházakban látszik, hanem olyan közösségben is fájdalmasan észrevehető, mint a Testvérgyülekezetek. Itt a „Nyitott” Testvérekről beszélek. Ez a mozgalom 130 évvel ezelőtt kezdődött [a szerző az 1950-es években írta ezt – ford.megj.], és kezdetben szellemileg nagy erejű volt. Vonzotta a papságot, a lelkészeket, mindenféle kiemelkedő keresztyén laikust, és mivel a szellemi emberek java részét magához vonta, minden szervezett egyházi rendszer számára fenyegetést jelentett. Ennek a megdöbbentő sikernek nem volt más magyarázata, mint az, hogy az igazság Szelleme általuk „új” dolgokat hozott elő , mint például a következők:

  1. Isten gyülekezete mindazokból áll, akik felülről újonnan születtek, és senki másból.
  2. Egyetlen szevezett egyházi rendszer sem Istentől van.
  3. A klérus (papi rendszer) minden formája ellentétben áll Krisztussal: minden hívőnek, a kapott ajándékának megfelelően megvan a szabadsága, hogy Isten házában gyakorolhassa az ajándékát. Ehhez nincs szükség emberi felavatásra, sőt ezt nem is kell eltűrni.
  4. Isten királyságát minden korok hívői alkotják, és földi síkon három részre van osztva: Izráel népe, a pogány nemzetek, Isten gyülekezete (1Korintus 10:32, stb). Mindhárom csoportnak megvan a maga helye Isten tervében: Izráelnek és a nemzeteknek a földön, mind az Ezeréves Királyságban , mind az új, örökkévaló földön. Jelenleg a hívő zsidó és a hívő nemzetbeli a gyülekezet közösségében egyesül.
  5. A gyülekezet tagjainak egy magasabb rendeltetés van felkínálva, mint Izráel számára, mivel Isten Fiával való közösségre vannak elhíva a mennyekbe a dicsőségbe, ami különbözik Izráel és a nemzetek földi jövöjétől.
  6. Ennek a mozgalomnak a tanítói elutasították azt az általános protestáns nézetet, hogy Izráelnek nincs további szerepe Isten terveiben, és hogy végül a hívő zsidók a hívő pogányokkal együtt egy egységes közösséget alkotnak majd, amit tévesen gyülekezetnek neveznek.
  7. Ezzel ellentétben ők visszatértek az első három század egyszerű tanához, amit az akkori időszak „atyái” egyetemes hozzájárulása igazolt, hogy egy személyben testet öltött Antikrisztus fog felemelkedni és üldözni fogja a hívőket; akit a földre visszatérő Krisztus elpusztít; hogy Isten gyülekezete fel fog támadni a halottak közül, és fevétetik a mennybe; hogy az abban az időben élő Izráel szentjei egy új királyságot fognak alkotni, melynek Jeruzsálem lesz a központja; a megkímélt nemzetbelieket alájuk rendelve; és hogy az Úr Jeruzsálemből ezer éven keresztül uralkodni fog az egész földön. Ezután következik a halottak általános feltámadása, majd a végső ítélet a nagy Fehér Trón előtt, miután új egek és új föld teremtése következik, amelyben mindörökké az igazság fog lakozni.

Volt azonban egy hatalmas hiányosság ebben a mozgalomban. Általánosan véve kálvinista látásmód és szellem jellemezte, és helyesen fenntartotta azt, hogy mindenki örök biztonságban van, aki a Szellemből örök életre született. Viszont a megváltottak örök biztonságát elkezdték vonatkoztatni a megváltáshoz kapcsolódó áldásokra, kiváltságokra és lehetőségekre is, valamint magára a megváltásra. Így, mivel minden kiváltságot elveszíthetetlennek nyilvánítottak, nem volt semmi, ami megtartsa az egyensúlyt, és meggátolja a hívőket, hogy ne süllyedjenek bele hústesti közönybe és bűnös utakba; és hamarosan a mennyei életnek és szeretetnek ezt a tartományát bemocskolta és eltorzította a keserű viszály, ami tönkretette a kezdeti bizonyságtételt, mely szerint Krisztusban minden szent egy.

Viszont néhányan látták és hirdették is a kiegyensúlyozó igazságot. Anthony Norris Groves, Lady Powerscourt, P.H. Gosse természetkutató, Robert C. Chapman voltak azok, akik felismerték a figyelmeztetéseket és büntetéseket, amelyeket az Újszövetség Isten népéhez intéz. Helyet adtak a rengeteg „Ha”-nak, melyek olyan igeszakaszokban vannak, amelyek egyértelműen igazi keresztyénekhez szólnak. Azt tanították, hogy az első feltámadásban és a Báránynak az azt követő uralkodásában való részvétel nagy kiváltság, amit el lehet veszíteni hústesti életmóddal.

Ez azonban a Testvérgyülekezeteknek valami „új” volt, elutasították, és csak a „régi”-nek adtak helyet. Egy századdal ezelőtt a Norwich-i Robert Govett részletesen kifejtette ezt a figyelmeztetést; D.M. Panton követte ebben; G.H. Pember tovább tisztázta ezt a témát: a jelen íróra hárult a feladat, hogy folytassa ezt a bizonyságtételt, először is a Nyitott Testvérek körén belül. De a vezetők és tanítók nagy többsége határozottan elutasította az „újat”, és nem maradt el az „új” támogatóinak nyilvános üldöztetése sem.

Az általános és elkerülhetetlen eredmény az lett, hogy a Testvérek szolgálata manapság csupán puszta ismétlése a „réginek”, frissesség, magával ragadás, vonzerő és létfontosságú életerő nélkül, ami csakis valami „újon” keresztül jöhet, ami rátevődik a „régire”.

A betegség felismerésével egyértelművé válik a gyógyír. Mindaddig, amíg az „új” a Szentírás Kincsestárából van előhozva, az Úr szeretett népe lelkesen, őszinte és nyitott elmével kell, hogy befogadja azt, úgy mint egy kis gyermek, legyen szó a részleges elragadtatás és a részleges feltámadás tanításáról, vagy akármilyen más tanításról, ami számukra és gondolkodásmódjuk számára új.

Ez nem azt jelenti, hogy a hívő keresztyén olyan, mint az athéniek, akik „semmi másban nem valának foglalatosok, mint valami újságnak beszélésében és hallgatásában” (Ap.Csel 17:21). Azt jelenti, hogy oda kell figyelnie arra, hogy ő egyértelműen olyan írástudó, mint aki a menny királyságáról nyer oktatást.

Adjon az Úr az Ő gyülekezetének ma olyan fegyelmezett írástudókat, akik elmondhatják Jeremiással: „Ha szavaidat hallattad, én élveztem azokat; a te szavaid örömömre váltak nékem és szívemnek vigasságára; mert a te nevedről neveztetem oh Uram, Seregeknek Istene!” (Jeremiás 15:16). Isten Ígéje régóta elveszett: most hirtelen felfedezték (2 Krónikák 34:14). Az üzenete „új” volt, régóta elrejtve. Jeremiás elfogyasztotta, feldolgozta és élvezte. Személyes kincsévé vált és ezáltal hatalmas gazdagságot hozott elő belőle mások elé. A többség jobban szerette a régit, amiben az elméjük szunnyadozott és megelégedett. Ezek üldözték a prófétát, de egy kevesen örvendeztek Jeremiással, és a jövő számára ők váltak Isten kiindulópontjává. Mindig így volt ez, és mindig is így lesz. Adjon az Úr sokaknak kegyelmet és elkötelezettséget ahhoz, hogy ilyen írástudók lehessenek, akik által a Mennyek Királysága napjainkban előretör. Csak így tudunk helytállani a jelen helyzetben.

A teljes cikk letölthető itt is.

 

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s