A részvételen alapuló gyülekezeti összejövetelek felfedezése – 7., befejező rész
fordította: Kéry Zsuzsanna
Discovering Participatory Church Meetings Írta: Brian Anderson.
A teljes cikk magyarul letölthető itt: A részvételen alapuló gyülekezeti összejövetelek felfedezése
Hogyan vezettük be a részvételen alapuló alkalmakat a mi gyülekezetünkben
1990-ben, a Milpitas Bible Fellowship gyülekezetbe való érkezésemkor az istentiszteleteink körülbelül ugyanúgy zajlottak, mint szinte mindenhol máshol. Harminc vagy negyven perc dicsőítés után elmondtam a hirdetéseket, majd a prédikációmat, végül a záró áldás következett. Az istentiszteleti alkalmakon nem igazán volt lehetőség bármilyen interakcióra és kölcsönös szolgálatra a gyülekezet tagjai között. Mindenki a tanítás és épülés kizárólagos forrásaként tekintett rám. Amikor Isten elkezdte felnyitni a szememet a részvételen alapuló összejövetelek fontosságára, az első reakcióm a félelem volt; megrémültem a gondolattól, hogy mi történne, ha tényleg teljesen nyitottá tenném az istentiszteleteket, és Isten népének minden tagja szolgálhatna. Attól tartottam, hogy az alkalmainkból tébolyda lesz, ha mindenkinek megengedem, hogy beszéljen. Ezekkel a gondolatokkal küzdöttem, míg végül a meggyőződés ereje legyőzte a félelmemet.
1996 nyarán hozzáláttunk a fenti alapelvek gyakorlatba való átültetéséhez. Az első lépésünk volt, hogy a hét során többen megnyitottuk otthonainkat, hogy házi gyülekezeti alkalmakat tarthassunk. Ezek kis csoportos találkozások voltak, ahol minden hívő belerázódhatott a kölcsönös kommunikációba, imádkozásba, egymás bátorításába, buzdításába és az egymás iránti szolgálatba. Szinte mindenki lelkesedett a házicsoportos találkozások iránt, bár először kicsit bizonytalanok voltunk, hogyan is kell működnünk ezekben.
Néhány hónappal később, ahogy egyre inkább természetessé váltak ezek a kötetlen otthoni összejövetelek, a vasárnapi istentiszteleteken is egyre több részvételt kezdtünk el bevezetni. Elmondtam a gyülekezetnek, hogy bárki részt vehet egy-egy Ige felolvasásával, azzal, hogy imádkozik két dicséret között, vagy hogy elkezd énekelni egy éneket, ami éppen a szívén van. Lehoztam a szószéket, hogy közelebb legyek az emberekhez, és ezzel bátorítsam a kölcsönös interakciót. Félkörökbe rendeztük a székeket, hogy beszéd közben egymás arcát lássuk a tarkónk helyett. Beszereztünk egy vezeték nélküli mikrofont is, hogy körbe lehessen adogatni azoknak, akik úgy érezték, meg szeretnék osztani a többiekkel, mit cselekedett Isten az életükben, vagy akik bátorítani akarták a gyülekezetet azzal, hogy elmondták, Isten mit tanított meg nekik az Igéjéből. Más alkalmakkor buzdítások, intések, tanítások hangzottak el, illetve áldásaikról és terheikről beszéltek a tagjaink. Egy asszony elmondta, hogy nem sokkal korábban rákot diagnosztizáltak nála. Ekkor az egész gyülekezet kézzelfoghatóan fejezhette ki szeretetét és együttérzését azzal, hogy köré gyűltek, rátették a kezüket, és imádkoztak érte. Ezek a változások először kicsit kínosnak és esetlennek tűntek; nem volt korábbi mintánk, amelyet követhettünk volna, és furcsa volt megszokni a nyitottságot. Hamarosan azonban nagyon építő hozzászólások és buzdítások kezdtek elhangzani az istentiszteleteken.
Tovább menve azután, a prédikáció utáni időt is megnyitottuk, hogy lehessen kérdezni, hozzászólni és felismeréseket megosztani a többiekkel. Nagyon bizonytalan voltam ezzel az új lépéssel kapcsolatban, hiszen féltettem a tanításbeli tisztaságot, amely, azt gondoltam, könnyen elveszhet, ha mindenkinek megengedjük az igeértelmezést. Ám éppen ellenkezőleg történt, az összejöveteleink ezen új aspektusa különösen is építőnek bizonyult. Gyakran hozott fel valaki olyan gondolatot, amely nekem nem jutott eszembe az igehirdetésre való készülés közben, viszont egy nagyon fontos, másik nézőpontból magyarázta az alapigét. Más alkalmakkor arról beszéltek, hogy a hallott Igét hogyan alkalmazhatnánk a személyes életünkben. Megint más esetben valaki olyasmit kérdezett, amire többen kíváncsiak voltak, de nem merték megkérdezni.
Tanításbeli összezavarodás helyett pedig az történt, hogy a különböző kérdések és hozzászólások révén célzottan tudtunk azokkal a kérdésekkel foglalkozni, amelyek ténylegesen foglalkoztatták a gyülekezetet, és így csökkent a zűrzavar ezeket a dolgokat illetően. Azon ritka alkalmakkor, amikor valaki Bibliával ellentétes dolgot állított, finoman vissza tudtam vezetni a gyülekezetet az Igéhez.
Káosz helyett szellemi érettséget, bensőségességet és a testvérek egymás iránti szeretetének növekedését tapasztaltam. Azzal, hogy a kérdésekre és hozzászólásokra időt biztosítottunk, a gyülekezet könnyedén figyelt több, mint egy órán át Isten Igéjére. Gyakran éppen ez az idő bizonyult az istentisztelet leghasznosabb és legpezsdítőbb részének. Amíg a korábbi alkalmaink körülbelül kilencven percig tartottak, az új, részvételen alapuló összejövetelek általában két óra alatt értek véget. A gyülekezet közmegegyezése szerint azonban a minőség bőven kárpótolt az időtöbbletért. Az újfajta istentiszteletek hatására a gyülekezet tagjai között is szorosabb szálak szövődtek. Istentisztelet után egyre többen mentek el együtt ebédelni, hogy még több időt tölthessenek el egymással – volt, hogy a fél gyülekezet megrohamozta a közeli gyorséttermeket, hogy ott folytassák az Isten dolgairól való beszélgetést.
Nem tudom eléggé hangsúlyozni a szabad részvétel légköre kialakításának fontosságát az istentiszteleteken. Amikor a gyülekezet tagjai mást sem tesznek, mint éveken keresztül, hétről-hétre csak ülnek, figyelnek és jegyzetelnek, szellemileg stagnálni fognak. A szellemi növekedés feltétele, hogy eddzük a szellemi izomzatunkat, és alkalmazzuk is a megtanult igazságokat. Mi értelme van megtudniuk az embereknek, hogy Isten azt akarja, hogy használják a szellemi ajándékaikat, hogy buzdítsák egymást, hordozzák egymás terhét és örüljenek az örülőkkel, ha nem biztosítunk erre lehetőséget, amikor a gyülekezet találkozik?
Idestova két éve tartunk részvételen alapuló istentiszteleteket. Tudom, hogy a hagyományos modellt túlságosan korlátozónak és nem megelégítőnek találnám. Isten újra és újra bebizonyította, hogy amint engedelmességben kilépünk, hogy alkalmazzuk azokat a mintákat, amelyeket az Igéjében látunk, az áldásai bizonyosan nem maradnak el.
Következtetés
Ma a legtöbb helyi gyülekezetben az istentiszteletek sokkal inkább hivatásos előadásnak tűnnek, semmint olyan alkalomnak, ahol Isten családja Krisztus vezetése alatt találkozik egymás építésére. Jézus Krisztus gyülekezete számára eljött az idő, hogy visszatérjen újszövetségi gyökereihez. A protestáns reformátorok egyik jelmondata a „mindig megreformálni” (megújítani) volt. Az egyik terület, amelyben napjaink gyülekezetének égetően szüksége van folyamatos reformációra, az a kölcsönös szolgálat és részvétel lehetővé tétele az összejöveteleken. Hajlandók vagyunk-e felvállalni azt, hogy amennyire rajtunk áll és lehetőségünk van a helyi gyülekezetünkben, előmozdítsuk a reformációt a gyülekezeti gyakorlatban – hogy az az Ige szerint való legyen?
forrás:
"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap" 