Dávid mondja a Zsolt. 119: 32-ben, „A Te parancsolataidnak útján járok, mert Te kitágítod a szívemet” (angolból). Mi az Ő parancsolata? Hogy szeressük egymást, ahogyan Ő szeretett minket. Ebben én még járni sem tudok. Dávid mégis azt mondja, „Futni fogok a Te parancsolataidnak útján, mert Te megnagyobbítod a szívemet.” Nekem nincs meg az erő, és bennem nincs kitartás, hogy így járjak. Az Úr mégis arra hívott minket, hogy így fussunk Ővele és egymással. És ez csak az által a folyamat által lehetséges, hogy Ő megnöveli a szívünket.
A megerősített szív nem kényelmes életből származik. A futó nem úgy erősíti a szívét és jut el nagyobb gyorsasági kapacitásra vagy kitartásra, hogy azt a távot futja, vagy kevesebbet, amit kényelmesen meg tud futni. Sőt, a futó állandóan azon a folyamaton megy keresztül, hogy folytonosan törekszik, törtet, nyomul – tovább, többet, keményebben – mindig addig a pontig, amíg ki nem merül, és akkor a kapacitása növekszik. Az Úr meg akarja növelni a szívünket. Nem akar ott hagyni, ahol vagyunk. Nem akarja, hogy önelégedettek maradjunk, de nem is akar elcsüggeszteni sem. Ő folyamatosan addig a pontig akar minket szorítani, ahol összetörünk – addig a pontig, ahol azt mondjuk, „Uram, nem tudom tovább csinálni – nem tudom ezt tenni!” Akkor Ő azt mondja, „Rendben van. Támaszkodj rám még jobban. Vedd az Én életemet a tiedként még jobban. Hadd erősödjön a szíved; hadd növekedjen a kapacitásod.”
folytatás: https://filippi314.wordpress.com/igei-uzenetek/egymas-terhet-hordozzatok/
"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap" 