Amikor tizenkét éves voltam, apám a születésnapomra egy nagyon különleges ajéndékot hozott nekem. „Történetek a Bibliából – Az Újszövetség” volt a címe. Kedveltem a hősöket, azokat, akik győztek a gonoszok felett, akik megvédték a gyöngéket és az elnyomottakat. Olyan sok mitológiai karaktert láttam már a Hindu vallásos iratokban… De amikor a Jézus Krisztusról szóló történetek végére értem, tudtam, hogy az összes közül a legnagyobb Hőst találtam meg. Krisztus követője akartam lenni, és semmi sem állíthatott meg abban, hogy ezt tegyem.
Mint hindu, hozzá voltam szokva a rituálékhoz és a papsághoz. A hindu pap, a ’pundit’ sohasem engedné meg egy közönséges embernek, mint amilyen én is vagyok, hogy az ’istenséghez’ érjen. Magamban nevettem a papon. Volt egy különleges titkom – Jézus Krisztus. Ő volt az én gurum és senki más. Minden más emberi csinálmány volt. Nem is sejtettem, hogy a vallásosságnak ezek az emberi csinálmányai visszatértek keresztyén életemben is. Próbáltam rájönni, hogy mik ezek, de rádöbbentem, hogy teljesen ezek vesznek körül.
A helyi gyülekezetünknek a vasárnapi összejövetelen gépies és kialakított szokás szerinti rendszere volt. Volt egy ‘elnök’, és egyedül ő szabta meg, hogy ki vehet részt a ‘szolgálatban’. Volt egy prédikátor, aki 40-50 perces igehirdetést tartott. Szigorú, majdnem iskolai fegyelem volt, amely megkötötte az egybegyűlteket. De valami hiányzott, és én tudtam ezt. Az a szabadság, hogy Krisztust szabadon kifejezhessük, nem létezett… Senki sem mert egy szót sem szólni a prédikáció alatt. És a legszörnyűbb dolog az volt, hogy Krisztus meg volt fojtva, vissza volt szorítva, hogy csak mint szemlélő legyen jelen. Megint minden Hinduizmus volt!
…Mindaz, amit akartunk az volt, hogy mindenkinek szabadsága legyen szólni az összejövetelen. Egy gyülekezeti közösség meghallgatta kérésünket… Amikor elkezdődött az alkalom, minden nagyon hasonló volt, kivéve azt, hogy mindenkinek szabadsága volt éneket választani. Voltak, akik nem mondtak semmit a szokásos vasárnapi ‘szolgálatokon’. Ezek az emberek egyszerűen kezdtek ‘megnyílni’, és bátorító szavakat kezdtek mondani. Az emberek elkezdtek spontán imádkozni egymásért. Annyira más volt, mint egy intézményesített gyülekezet. Olyan volt, mint … mint egy család!
"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap" 