A szentek egyedül járnak

Részlet A. W. Tozer – Az ember: Isten lakóhelye c. könyvből

A keresztyén ember magánya abból adódik és abból ered, hogy Istennel jár egy istentelen világban, és ez egy olyan út, mely gyakran elviszi őt úgy a jó keresztyének közösségétől, mint az újjá nem született világtól. Istentől kapott ösztöne a hozzá hasonlók közösségéért kiált, akik megértik vágyakozását, törekvéseit, és a Krisztus szeretetében való elmerülését; de mivel baráti körében olyan kevesen vannak, akik osztják belső megtapasztalásait, kénytelen egyedül járni. Az emberi megértés utáni megelégítetlen vágyuk arra késztette a prófétákat, hogy panaszosan felkiáltsanak, és még Urunk Maga is ugyanígy szenvedett.

Aki valódi belső megtapasztalásban tovább haladt  egészen Isten jelenlétébe, az nem talál sok embert, aki megértené őt… De nem is számíthat arra, hogy ez másképp lesz. Végül is, idegen és vándor, és az utat, amelyen jár, nem lábával, hanem szívével teszi meg. Istennel jár saját lelkének kertjében, és ki járhatna ott vele, ha nem maga Isten? Ő más szellemből való, mint az a sokaság, mely az Úr pitvarát tapossa. Az ilyen ember látta őt, amiről ők csak hallottak.

Nem magáért él, hanem azért, hogy valaki Másnak az érdekeit képviselje. Arra törekszik, hogy meggyőzze az embereket, hogy mindent adjanak át Urának. Nem annak örül, ha tisztességet nyer, hanem ha látja, hogy Megváltója megdicsőíttetik az emberek előtt… Kevés olyan embert talál, aki arról akar beszélni, ami neki a legfontosabb, így a zajos, vallásos, „szakmai” beszélgetés közben sokszor csendben gondolataiba merül. Emiatt unalmas, túl komoly emberként híresül el, ezért elkerülik, és a közte és a társadalom közötti szakadék egyre mélyül.

Éppen ez a magány az, ami visszaszorítja Istenhez. Az, hogy képtelen emberi társaságot találni, arra indítja, hogy Istenben keresse, amit sehol máshol nem talál meg.

Valószínűleg azt érzi, hogy minden ember közül a legkisebb, és biztosan önmagát hibáztatja magányáért. Magányossága együttérzővé teszi a megtört szívűek, az elbukottak és a bűn által megsebzettek felé. Mivel a világtól elkülönülten él, ezért annál inkább tud segíteni rajta.

Olyan sok modern keresztyénnek az a gyengesége, hogy túlságosan otthon érzik magukat a világban. Mivel békés együttélésre törekednek az újjá nem teremtett társadalommal, elvesztették zarándokéletüket, és épp annak az erkölcsi rendnek váltak szerves részesévé, amelybe elküldettek, hogy tiltakozzanak. A világ elismeri és elfogadja őket annak, amik, és ez a legszomorúbb dolog, amit mondhatunk róluk. Nem magányosak, de nem is szentek.

(forrás: A. W. Tozer, Az ember: Isten lakóhelye (Man: The Dwelling Place of God), 39. fejezet, Fundatia Lampadarul de Aur, 2009.)

%d blogger ezt szereti: