Isten korlátok közé szorítottjai

Watchman Nee

„Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is. Aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén.” (Filippi 2,5-7)

Gondolkozzunk tovább Krisztusnak indulatán. Először meglátjuk, hogyan öltött magára szolgai, rabszolgai formát, majd látni fogjuk, hogyan lett emberekhez hasonlóvá. A megüresedésnek ebben a két lépésében az Úr Jézus mindenekelőtt letette isteni méltóságát és rabszolgai formát öltött magára. Rabszolgává válása közben olyan talajra állt, amely nem volt méltó Őhozzá, és elfogadott minden fajta bánásmódot, ami nem Őt illette volna.

Elfogadni a korlátozást és elvetni a szabadságot

Mit értett az Úr az alatt, hogy „… emberekhez hasonlóvá lévén”? Azért, hogy emberré válhasson, emberi hús-vér testtel ruháztatott fel. Külsőleg ember volt, belsőleg mégis Isten. Eredetileg Isten volt, aki mindentudó, mindenható és mindenütt jelenvaló. Szellem volt, aki betölti az egész mindenséget. De akkor, amikor eljött, hogy emberré legyen, ez a Szellem egy test korlátai közé szorult. A mindenütt jelenvaló Isten egy test korlátai közé lett zárva. Ahol az Ő teste jelen volt, benne az istenség volt jelen. Az emberi hasonlóság felöltésében a legszorosabb korlátozást szenvedte el. Mindenható volt, az Ő ereje rendkívüli nagysággal bírt, mégis a földön emberként eltöltött napjai alatt elviselte ezt a nagymértékű korlátozást. Habár sok csodát vitt véghez azokban a napokban, azokat a csodákat az Ő emberi testének lehetőségei korlátozták. Számtalan csoda volt, melyeket véghez tudott vinni, pedig behatárolta Őt a hústest, körülhatárolta Őt a test gyengesége. Elfáradt, alvásra volt szüksége, és tudott szenvedni. Nem volt szabad, mint Isten. Ameddig a testben élt, a test törvényeinek kellett engedelmeskednie. Mi élvezzük az alvást, de Ő, mint Isten, aki nem szunnyad és nem alszik, most aludni kényszerült, mint te vagy én. Neki az alvás korlátozás volt. Ezenkívül, Ő úgy nevelkedett, mint egy közönséges ember, a gyermekkortól a férfikorig. A mindentudó Isten még felnövekedni is tudott! A mi Urunk, mint rabszolga, feladta dicsőségét, és mint ember, feladta szabadságát.

Mindannyian olyanok szeretnénk lenni, mint az Úr, szeretnénk, ha Krisztus Jézus indulata lakozna bennünk. De készek vagyunk letenni a dicsőségünket és a szabadságunkat? Minden korlátozás, ahogy minden nélkülözés is, szellemileg hasznos. Isten megköti a kezeidet, azért, hogy te ezt a korlátozást ellenkezés helyett örömmel elfogadd. Mennyire vágyják az emberek a szabadságot! Mégis, azt a korlátozást, amelyet Isten szabott ki ránk, ne csak engedelmesen fogadjuk el, hanem fogadjuk örömmel. Mikor az Úr megköti a kezeidet, és elveszi a szabadságodat, nem hátrál, nem enged addig, amíg meg nem tanulod a leckét.  De amint megtanultad, megszabadít. Amikor a kereszt eljön az életedbe, azt fogod észrevenni, hogy ha visszautasítod, vagy elmenekülsz előle, akkor magától Istentől távolodsz el.

Ma a keresztények általában harcban állnak a körülményeikkel, és megpróbálják lerázni magukról az isteni korlátozást, és visszanyerni a szabadságukat. Azonban Krisztus élete ezek között a kedvezőtlen körülmények között lesz nyilvánvaló. Amikor zavartalanok a körülmények, ez az élet képtelen megmutatni erejét. Mert ellenséges körülmények között, természetünkből eredően, hajlamosak vagyunk lázadni; mégis, mivel Krisztus bennünk lakozik, készek vagyunk elveszíteni szabadságunkat, és elfogadni a korlátozást. Nem jó, ha a hívő nem veti alá magát Isten körülményeket elrendező gondviselésének. Nem kellene ellenállnunk Isten uralkodói intézkedéseinek, melyek körülményeinket érintik. Ahogy Jézus Krisztus örömmel elfogadta a korlátozást, éppúgy kellene nekünk is elfogadnunk. Korlátozott körülményeink, és az, ahogyan azokra reagálunk, azt fogják bizonyítani, hogy vajon növekedünk-e, vagy kudarcot vallottunk. Áldott az az ember, aki a korlátozás alatt dicsőíteni tudja az Urat, és nem zúgolódik. Mert az ilyennek szíve harmóniában van Istennel.

Mikor eljön a kereszt, nemcsak a dicsőségedtől foszt meg téged, hanem a szabadságodtól is. Napjainkban a legtöbb keresztyén, hogy csökkentse fájdalmát, próbálja kikerülni a keresztet. Épp ezért hiányzik a kereszt nyoma az életükről. Megkövérednek és megnőnek. Igaz, kevesebb fájdalmuk van, de a keresztnek is kevesebb nyoma van az életükön. Ez mind attól függ, vajon kész vagy-e megsebesíteni önmagadat Isten akaratának megvalósulása érdekében. Természeti életünknek meg kell sebesülnie, hogy ez által valóságos növekedés jöhessen létre. Otthon, a munkában vagy a gyülekezetben Isten korlátokat helyez körénk, amelyek a csiszolódást biztosítják életünk durva, megmunkálatlan élei számára. Olykor Isten olyan testvéreket vagy testvérnőket helyez a gyülekezetbe, akik csak gondot okoznak, ahelyett hogy segítséget nyújtanának. Csodálkozunk, Isten vajon miért helyez ilyen embereket a gyülekezetbe. Célja, hogy ők legyenek a mi korlátjaink. Épp ezért nem kellene szabadságért harcolnunk, mert a szabadság nem fog bennünket felépíteni. Minden, ami a felépülésünket, fejlődésünket szolgálja, környezetünk korlátjaiból fakad.

„Dávid kiválasztott magának a patakból öt sima kövecskét” (1 Sámuel 17, 40a), mert ennek az öt sima kőnek az ereje kiegyensúlyozott volt. Az erő Dávid kezében volt, de csak ezeket a sima köveket lehetett használni arra, hogy hasznosítsák Dávid erejét. Hasonlóképpen, Isten is sima köveket használ. Természettől fogva, te és én, élesek és metszők vagyunk. Isten elhelyez téged a gyülekezetben, és akkor jön a vihar. Mert a testvérek között mindenki érinti és dörzsöli egymást. Három vagy öt év múlva simára csiszolódsz. A csiszolódás ideje alatt milyen erős fájdalmat élünk át! De te, vagy ők, hogyan válhatnátok simává csiszolódás nélkül? Talán gyakran érzed, milyen jó lenne a gyülekezetben bizonyos személyek nélkül. Mégis, ezeknek az embereknek a csiszoló munkája nélkül hogyan lehetnél simává? Sajnos, sokan a kerülőutat szeretik jobban. Mert amikor a kereszt ideje eljön, küzdenek a szabadságukért. A fájdalom csökken, de az Isten által kirendelt leckét sohasem tanulja meg az ilyen hívő. Valahányszor Isten rád teszi a keresztet, azt akarja, hogy alávesd magad az Ő korlátlan uralmának, és olyan valaki légy, aki engedelmes, ellenállástól mentes, olyan, aki korlátozás alatt van.

Isten korlátok közé szorítottjai

Madame Guyon francia nemesi családból származott. Gyönyörű és tekintélyes nő volt. Sokan imádták. Isten azonban megragadta őt. Már két év leforgása alatt megtanulta az Istentől számára kirendelt leckéket. Nem sokkal azután himlő támadta meg. Gyógykenőcsöt küldtek neki, hogy visszanyerje arcszínét, és kitöltse a himlő okozta mélyedéseket. Az első indíttatása az volt, hogy kipróbálja a gyógyszer hatékonyságát. De valami azt mondta a szívében: „Ha azt akartam volna, hogy szép legyél, akkor úgy hagytalak volna, ahogy voltál.” Figyeljük meg, mit válaszolt erre: „Félve attól, hogy megbántom Istent, ha szembe helyezem magam az Ő gondviselésének akaratával, kötelességemnek éreztem félretenni az gyógyírt, amit kaptam. Ki kellett mennem a szabadlevegőre, ami által a mélyedések az arcomon csak rosszabbodtak. Amint tudtam, nem haboztam kimenni az utcákra és terekre, ahol azt megelőzően megfordultam azért, hogy megaláztatásom diadalmaskodjon éppen azokon a helyeken, amelyeken istentelen önteltségem volt felmagasztalva.” (T. C. Upham, The Life of Madame Guyon).

Olyan, mintha így imádkozott volna: „Oh, Uram! Ha kedves előtted, hogy az arcom himlőfoltos legyen, miért kellene, hogy sima arcra vágyjak? Ha Te azt akarod, hogy valaki foltossá legyen, azt kívánom, bár lehetnék bedörzsölve valami gyógyszerrel, ami még foltosabbá teszi az arcomat.” Lássuk meg, hogy egész Párizs legelismertebb szépsége hogyan volt kész eltékozolni az ő szépségét, és foltos arcúvá válni – Isten iránti engedelmességből! Ez az Isten ismerete. Ez a kereszt ismerete. Szintén Madame Guyon volt az, aki azt mondta: „Ha Isten bottal vagy korbáccsal ütne engem, megcsókolnám a kezeket, amelyek megütnek.” Ő igazán olyan volt, aki ismerte a keresztet, és egészen Isten hatalmas keze alá rendelte magát. Sokan, akik mozgáskorlátozottak, nem tudnak engedelmesek lenni Istennek, hanem inkább zúgolódással vannak tele.  Milyen szánalmas! De vannak olyan mozgáskorlátozottak is, akik meghajolnak Isten legfelsőbb tekintélye előtt, és hálaadással fogadják el az Ő akaratát.  Ezek ismerik Istent, és ismerik a keresztet.

Szeretem Jóbot, aki azt mondta: „Ímé, ha megöl is engem, mégis bízom benne…” (Jób 13:15a, angolból fordítva). Azt is mondja: „Utamat úgy elgátolta, hogy nem mehetek át rajta…” (Jób 19,8a, Károli). Hála Istennek, hogy van gát. Még ha gátak korlátoznak is bennünket szabadságunkban, ezek a Sátánt is akadályozzák, hogy ne juthasson át Isten korlátjain, hogy tovább támadjon minket. Ezért szükséges számunkra, hogy olyan emberek legyünk, akik Isten gátjain belül vannak, akik megtanulják elfogadni a korlátozást, és megértik a kereszt üzenetét.

forrás: Watchman Nee, The Secret of Christian Living, Christian Fellowship Publishers