Három jószándékú seb

A. W. Tozer

Három jószándékú seb (pdf)

“Jószándékúak a baráttól kapott sebek” – mondja a Szent Szellem a Példabeszédek könyve 27. rész 6. versében. Ha netalán arra gondolnánk, hogy az igehirdető az, aki megsebez, elolvasom a Jób könyve 5. rész 17-18. verseit: “Bizony boldog az az ember, akit Isten megfedd! Azért a Mindenható fenyítését ne vesd meg! Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít.” Látjuk, hogy nem a szolga, hanem maga a Mester az, aki megsebez. Ezt a tényt szem előtt tartva szeretnék most három jószándékú baráti sebről beszélni.

Hogy belekezdhessek az üzenetbe, előbb egy aprócska hölgyről hadd szóljak, aki több mint hatszáz évvel ezelőtt élt Anglia Norwich nevű városában. Ott lakott, szeretett, imádkozott és énekelt. Ennek az aprócska nőnek nem volt sok világossága, és nem is volt módja több világosságra szert tenni, de az a szép benne, hogy azzal a kevés bibliai világosságával olyan csodálatosan szoros közösségben tudott járni Istennel, hogy úgy illatozott, mint egy virág. Jóval a reformáció korát megelőzően szellemében ő már evangéliumi hívő volt. Élt, meghalt és már hatszáz éve Uránál van, de hátrahagyta Krisztus illatát.

Anglia jobb ország volt attól, hogy ez a kis hölgy ott élt. Csak egyetlen könyvet írt, egy rövid kis könyvet, ami elférne a zsebünkben, de az olyan illatos, olyan isteni, olyan mennyei, hogy a világ nagyszerű szellemi irodalmának különleges részévé vált. A hölgy, akiről beszélek, a Norwichi Julianna.

Mielőtt ez a fénylő, dicsőséges élet kivirágzott volna, és mint nagyszerű keresztény ismertté vált volna a világnak azon a részén, volt egy imádsága, amire Isten válaszolt. Ma engem ez az ima foglalkoztat, melynek lényege a következő volt: “Istenem, adj nekem, kérlek, három sebet: a bűnbánat sebét, a könyörületesség sebét és az Isten utáni vágy sebét.” Majd hozzátett még valamit, és ez az egyik legszebb dolog, amit valaha olvastam: “Ezt úgy kérem, hogy nem szabok feltételeket.” Nem alkudozott Istennel. Három dolgot kért, mindet Isten dicsőségére: “Ezt úgy kérem, hogy nem szabok feltételeket. Atyám, tedd meg, amit kérek, aztán küldd el nekem a számlát. Bármibe is kerüljön, megfizetem az árát.

Minden nagy keresztény megsebzett lélek volt. Különös, hogy a sebek mit tesznek az emberrel. Például egy katona elmegy harcolni. Viccelődik, tele van erővel és magabiztossággal; de amikor egy nap egy robbanólövedék eltalálja és elesik, nyög legyőzötten. Hirtelen az egész élete összeomlik, és többé már nem az az erős, szépszál legény, akinek tartotta magát, hanem nyöszörgő kisgyermekké válik. Úgy tudom, a sebesült katonák ilyenkor mindig az anyjukért kiáltanak, amikor vérzőn ott fekszenek a csatamezőn. Csak a seb tudja elvenni belőlünk a magabiztosságot, és tud minket újra gyermekké tenni, a saját szemünkben is kicsivé és tehetetlenné.

Az ószövetségi emberek közül is sokan megsebzett emberek voltak. Isten sújtott le rájuk, mert az Úr el akart érni valamit bennük. Jákóbra például kétszer sújtott rá Isten; kétszer találkozott Istennel, és mind a kétszer olyan volt ez, mint egy seb. Egyik alkalommal valódi fizikai seb volt, mert utána élete végéig sántított. Vagy ott van Illés, aki nem egy egyszerű teológus vagy hitvédő volt. Összetört ember volt, Isten kardja sújtott le rá, és már nemcsak egy volt Ádám leszármazottai közül, aki a saját magabiztosságában állt ki, hanem olyan ember, aki találkozott Istennel. Istennel találta magát szemben, és legyőzetett, összetöretett Őelőtte. Tudjuk, mi történt Ézsaiással is, amikor meglátta az Urat magas és felemeltetett székben ülni. Vagy nézzük meg Ezékielt, hogyan szállt alább Istene előtt és vált újra kisgyermekké. Így volt ez még sok más emberrel is. A sebesült ember legyőzött ember. Az erős, szilárd, magabiztos ádámi ember nem harcol tovább, hanem leteszi kardját, megadja magát, és a seb végez vele. Lássuk most ezt a három sebet sorjában.

Az első a bűnbánat, az összetört szív sebe. Az elmúlt harminc évben azt hallottam, hogy a megtérés a gondolkodásmód megváltozása, és én is hiszem, hogy az. De éppen ez a probléma velünk, hogy a megtérést egy gondolkozásbeli változásra csökkentettük. Ez valóban az elme cselekedete, de szeretnék rámutatni arra, hogy semmit nem ér a megtérés, amíg pusztán gondolkozásbeli változás, és nem válik szellemi sebbé. Senki sem tér meg igazán, amíg bűne halálosan meg nem sebesítette; amíg a seb meg nem töri, le nem győzi, és el nem veszi belőle az összes küzdelmet, magabiztosságot, és amíg nem látja magát olyan embernek, aki Megváltóját a keresztre szögezte.

Nem tudom, más hogy van ezzel, de az egyetlen mód, hogy Istennel rendben legyek az, hogy megmaradjak a töredelmességben a szellememben. Sok olcsó és könnyű módja van a bűntől és a bűnbánat érzésétől való szabadulásnak. De a bibliai idők, majd az azt követő korok nagy keresztényei azok voltak, akiket úgy megsebesített a bűnbánat lelkülete, hogy igazából sohasem tették túl magukat azon a gondolaton és érzésen, hogy személyesen ők feszítették meg Jézust. Usher püspök minden héten lement a folyópartra, és az egész szombatot egy farönk mellett térdelve töltötte, és Isten előtt bánkódott bűnei miatt. Talán ez volt nagyságának titka.

Óvakodjunk az üres, elhamarkodott megtéréstől, és különösen attól, ha nincs megtérés. Bűnös faj, bűnös nép vagyunk, hölgyeim és uraim, és míg ennek felismerése nem csap le ránk keményen, amíg nem sebez meg, amíg teológiánk kis részlegén át nem jut, és túl nem jut azon, addig nem használ nekünk. Az ember hihet az eredendően bűnös állapot tanában anélkül, hogy valaha is bármilyen formában magára alkalmazná azt. Sokan hiszünk az eredendő bűnösségben, akiket sohasem sebzett meg a tudat, hogy vétkeztünk. Kívánom, hogy mindannyian érezzük a bűnbánat sebét. 

A második seb a könyörületesség sebe. A könyörület érzelmi azonosulás, és Krisztusban ez teljes tökéletességben jelen volt. Akiben ott van a könyörületesség sebe, az olyan ember, aki együtt szenved másokkal. Urunk Jézus Krisztus soha többé nem szenvedhet, hogy megmentsen bennünket. Egyszer s mindenkorra megcselekedte ezt, amikor hibátlanul odaadta magát a Szent Szellem által az Atyának a Golgota keresztjén. Nem szenvedhet, hogy megmentsen, de még mindig szenved, hogy megnyerjen minket. Ő nem megváltó szenvedésre hívja az Ő népét. Ez lehetetlen volna, ilyen nem lehet. A megváltás elvégzett munka.

Arra viszont elhívta népét, hogy együtt érezzen vele, és együtt érezzen azokkal, akik örülnek, és azokkal, akik szenvednek. Hívja népét, hogy legyen Neki egy földi teste, amiben újra sírhat, újra szenvedhet és újra szerethet. Mert Urunknak két teste van. Az egyik, amelyet a keresztfára vitt a Golgotán; ez volt az a test, amelyben szenvedett, hogy megváltson bennünket. De most van egy teste a földön, amely azokból áll, akik a Szent Szellem által a megtéréskor abba belemeríttettek. Abban a testben most azért szenved, hogy embereket nyerjen meg. Pál azt mondta, örül, hogy szenvedhet a kolossébeliekért, és betöltheti, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek az ő testében a gyülekezetért.

Testvéreim, nem tudom, hogy világosan el tudom-e magyarázni. Tudom, hogy az ilyen dolgokat inkább megtapasztalni kell, mint érteni, de a megsebzett ember sohasem a boldogságot keresi. Közülünk sokan a felelőtlen boldogságot hajhásszák szégyenteljesen. Az elmúlt években, ahogy figyeltem az emberiséget, láttam, hogyan élnek és halnak meg Isten hűséges emberei, és azt vettem észre, hogy sokunk inkább boldog akar lenni, mint hogy érezze más emberek bánatának sebét. Nem hiszem, hogy Isten azt akarja, hogy a boldogságot keressük, inkább azt, hogy szentek és hasznosak legyünk. A szent ember hasznos ember, és valószínűleg ő lesz a boldog ember is. De ha boldogságra törekszik, és elfelejti a szentséget és hasznosságot, akkor testi emberré válik. Személy szerint én nem kérek a testi hívő-örömből. Vannak napok, amikor bűn boldognak lenni. Amikor Urunk Jézus vért izzadt a kertben, vagy amikor a kereszten függött, nem lehetett boldog. Akkor Ő a “fájdalmak férfia és betegség ismerője” volt.

A múlt nagy szentjei, akik legyőzték a világot, és egyes részeit megnyerték Jézusnak, amikor nehéz munkájukat végezték, nem voltak boldogok. Jézus azt mondta, a szülő asszony nem boldog vajúdása közben, de amint a gyermek megszületik, boldog lesz, mert ember született a világra. Neked és nekem bizonyos értelemben anyáknak kell lennünk Izraelben, akiken keresztül az Úr újra szenvedhet, sírhat, szerethet és könyörülhet azért, hogy gyermekek jöjjenek a világra.

A harmadik seb az Isten utáni vágyakozás sebe. Ez a törékeny nő úgy akart Isten után vágyakozni, hogy az már fájdalmat okozzon a szívében. Azt akarta, hogy “betege legyen a szerelemnek.” Valójában azt kérte, “Ó Istenem, annyira akarjalak téged, hogy olyan seb legyen a szívemben, amin nem tudom túltenni magam.”

Manapság Krisztus elfogadása a végcél. Ezzel befejezettnek tekintik a dolgot. Minden evangélizálás egy célért van: hogy növeljük azoknak számát, akik elfogadták Krisztust, és ezzel pontot tesznek az ügy végére. A legtöbb konferenciával az a bajom, hogy azzal töltjük az időt, hogy újra számításba vesszük Krisztusban kapott kincseinket, de sohasem érjük el azt, hogy ami Krisztusban van, az bennünk lakjon. Ő minden szellemi áldással megáldott bennünket a mennyekben a Krisztusban, de ahogy nem vehetsz ételt olyan pénzen, ami a bankban van, úgy nem élhetsz azokkal a kincsekkel sem, amik Krisztusban vannak, csak akkor, ha azok gyakorlati módon is ott vannak az életedben.

Sokan azt mondjuk: “Rendben, elmegyek egy másik konferenciára”, vagy “Elvégzek egy tanfolyamot,” vagy “Veszek egy könyvet.” Barátaim, nem még több útmutatásra van szükségünk, halálra okítottak már minket. A világon hol van több fundamentalista bibliai tanítás, mint itt Chicagóban? Itt van a fundamentalizmus Mekkája; az evangéliumiak Vatikánja. Otthon tornyosuló jegyzetfüzeteink már huszonöt éves múltra tekintenek vissza. Újabb megvilágításba helyeznek egy szöveget vagy példát, amit valaki egy hitelv kiemeléséhez használt. De mennyire gyenge teremtmények vagyunk!  Milyen örömtelen emberek!

Figyeljük meg az ellentmondásokat! Örülni a megbocsátásnak, mégis sebet hordozni és emlékezni a fájdalomra; élvezni Krisztus elvégzett munkájának békességét, és mégis szenvedni, hogy másokat megnyerjünk; megtalálni Istent, mégis mindig keresni Őt. Amikor Mózes látta Isten dicsőségét, könyörgött, hogy többet láthasson. Amikor Isten kijelentette neki, hogy kegyelmet talált, ő még több kegyelmet akart. Ne feledjük: aki a legtöbbet vette Istenből, az fog a legszenvedélyesebben is vágyni még többre Őbelőle.

Volt egy ember, aki “nyughatatlan szomjról, szent végtelen vágyról” beszélt, és ez az, amit én is szeretnék, hogy a szívemben legyen. A mostani idők befolyásolható keresztényei között Jézusra hárul minden halál, mi pedig csak egy újabb prédikációt akarunk hallani az Ő haláláról. Jézusé minden bánat, mi pedig boldogok akarunk lenni. De testvéreim, ha azok lennénk, akiknek lennünk kellene, akkor meg akarnánk tapasztalni ezeknek a szavaknak a jelentését: “Ha a földbe esett búzamag el nem hal, csak egymaga marad; de ha elhal, sok gyümölcsöt terem.” (János 12,24).

Nagyon mélyen a szívemen viselem, hogy te és én valami többet is tegyünk annál, mint csak prédikációhallgatók legyünk. Merjünk Istenhez menni úgy, mint Norwichi Julianna, és merjük kérni Őt, hogy adjon nekünk is jószándékú, atyai sebet – talán hármat is, ha lehet. Sebezzen meg minket saját bűnös méltatlanságunk átérzésével annyira, hogy sohase tudjuk túltenni magunkat rajta. Sebezzen meg a világ szenvedéseivel és a gyülekezet fájdalmával. Végül sebezzen meg minket az Isten utáni vágyakozással, olyan szent szomjúsággal és vágyódással, ami továbbvisz bennünket a bevégzettség felé.

“Mert a legnagyobb kór, ha nem kívánod Urad,

Miatta a sötét ösvényeket ezrek tapodták;

Balzsam rá az eleve rendelt akarat bora,

Az Isten után ujjongó, epekedő vágy.” (F.W.Faber: Kívánni Istent)

Írjuk le ezt a mondatot: “Az Isten után ujjongó, epekedő vágy”! Szinte minden nap azért imádkozom, hogy “az Isten után ujjongó, epekedő vágy” visszatérjen az evangéliumi gyülekezetekbe. Nem arra van szükségünk, hogy hitelveinket kijavítsuk, hiszen olyan ortodoxok vagyunk, mint a régi farizeusok. De ez az Isten utáni vágyódás, ami szellemi áradatot, a keresés forgószelét és önmegtagadást hoz, ez szinte teljesen eltűnt közülünk.

“Istennek drága, ki vágyik Rá, drága, ki Őt keresi,

Ő maga is keresett; úgy vágyott és úgy szeretett,

Hogy minket kívánva adta életét; dicsőség Neki!

Vágya most, hogy meglegyen: Vele éljünk majd odafenn.”

Hiszem, hogy Isten azt akarja, hogy olyan vágyakozással vágyjunk Utána, ami szinte a szerelem sóvárgása lesz, ami szellemünkön olyan sebet ejt, ami mindig Őfelé vezet, mindig megtalálva és mindig keresve, mindig megkapva és mindig kívánva Őt. Így a föld egyre kevésbé lesz értékes, és a menny egyre közelebb lesz hozzánk, ahogy Isten felé haladunk, oda fel Krisztushoz.

Meg merünk-e hajolni szívünkben és ezt mondani: “Atyám, eddig felelőtlen és éretlen hívő voltam, inkább az érdekelt, hogy boldog legyek, nem pedig az, hogy szent. Ó, Istenem, adj nekem három sebet! Sebezz meg bűnösségem érzésével! Sebezz meg a világ iránt érzett könyörületességgel, és sebezz meg azzal, hogy úgy szeresselek Téged, hogy ez mindig vágyakozásra, felismerésre, keresésre és megtalálásra ösztönözzön!”

Ha őszintén el mered mondani ezt az imát, és Isten előtt komolyan gondolod, akkor ez fordulópontot jelenthet az életedben. A győzelem ajtaja nyílhat meg számodra. Adja az Úr, hogy így legyen!

 

forrás:

románul: https://www.lampadaruldeaur.ro/descarca/

angolul: https://www.worldinvisible.com/library/tozer/5j00.0010/5j00.0010.25.htm

magyarul: http://www.immanuel.hu/konyv.php?id=520

 

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.