Tanulságok a gyülekezet történelméből, befejező rész

Részlet LANCE LAMBERT What is God doing? c. könyvéből:

A teljes cikk itt olvasható: Lance Lambert: Tanulságok a gyülekezet történelméből

További tanulságok

Nem számít, hová tekintünk a gyülekezet történelmében, minden alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdult, visszatért az eredeti irányelvekhez. Mit értünk ezalatt? Hadd mondjam el nektek, hogy mi történt egyszer Lynmouthban. 1952-ben három van négy napos kiadós eső után Exmoorban a vizek majdnem egy méter magasságig megduzzadtak, és hirtelen, ez a nagy vízfal egy éjszaka rázúdult Lynmouthra. Ennek a kis halászfalunak a felét belemosta a vízáradat a tengerbe. Rettenetes katasztrófa volt. Az esetet követő vizsgálatok során kiderítették, hogy kb. 80 évvel korábban a Lyn folyó medrét mesterségesen megváltoztatták. Úgy gondolták, jobb, ha más irányba folyik, ezért az emberek megváltoztatták a folyam medrét. Amikor eljött az árvíz, a folyó automatikusan visszatért eredeti folyómedrébe, és a fél falut belesodorta a tengerbe.

A gyülekezet történelmében, minden alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdult, Isten élete visszatért az eredeti folyómedrébe. Egy idő után, az emberek a folyót ebbe vagy abba az irányba terelték saját intézményi formájuknak megfelelően, de mindig, amikor Isten Szelleme jön, Ő nem oda megy, hanem pontosan visszafolyik eredeti céljához. Egyszer csak az emberek kezdik felfedezni egymást, megtalálni egymást az Úrban.

Ami a Szellem minden megmozdulásában megtalálható:

Krisztus abszolút fősége. Egy ember, vagy emberek egy csoportja Krisztus abszolút fősége alá rendeli magát. Amikor ez megtörténik, óriási mozgalom kezdődik. Mindegy, hogy ez a Reformáció vagy a Puritánok, Quakerek, vagy bármelyik következő mozgalom, azt láthatjuk, hogy mindegyikben ott volt az Úr Jézus Krisztus főségének helyreállítása.
Isten népének egysége. Az egyik érdekes dolog ezekben a furcsa hangzású nevekben, mint Paulinusok, Bogumilok, Albigensek, Waldensek stb. az, hogy ezeket sohasem ők maguk vették magukra; mások nevezték el őket így. Ők egyszerűen csak az Úr Jézus tanítványai voltak, testvérek voltak. Pl. Wesley könyveinek második kiadásában már ez áll: „Énekek gyűjteménye azon emberek használatára, akiket „Methodistáknak” neveznek.” Ez volt az elhajlás kezdete. A kezdetekben nem volt ilyesmi. Ők magukat egyszerűen csak Isten gyermekeinek nevezték.
Igazi közösség, egy másik védjegy – osztozás, részvétel, funkcionálás. Az egyik dolog, amin az emberek nem tudták túl tenni magukat a Reformációt megelőző korai kis csoportoknál – főleg a Bogumiloknál, a Donatistáknál és a Montanistáknál – hogy ők bárkinek megengedték a részvételt. A Quakerek összejövetelei olyanok voltak, hogy bárki részt vehetett, Isten Szellemének vezetése alatt. A Testvérek ugyanilyenek voltak, hittek a Szent Szellem szuverenitásában, hogy használhasson bárkit (a nőket nem), ahogyan Isten Szelleme vezette őket.
Jellegét tekintve élő, szerves. Egy másik jellemző, természetesen az, hogy a gyülekezet élő, szerves. A Szellem mindegyik ilyen megmozdulásában, az első generáció élő, szerves volt. Sok esetben nem voltak képzett szolgálattevők; nem arról van szó, hogy mi elleneznénk ezt, hanem a valóság az, hogy őket Isten képezte és tette alkalmassá a szolgálatra.

Imádkozzunk a Szent Szellem megmozdulásáért a mi generációnkban

Láthattuk a Szent Szellem megmozdulását a gyülekezet történelmében, minden generációban. Nem kellene hát imádkoznunk ezért? Közeledünk a korszak végéhez, ezért nem kellene hát kérnünk, „Sionért nem hallgatok, és Jeruzsálemért nem nyugszom, míg földerül, mint fényesség az Ő igazsága, és szabadulása, mint a fáklya tündököl.” (Ézs. 62,1). Az Úr saját szavai ne szolgálhatnának imádságunk alapjául? Miért olyan gyenge az imádságunk? Mert nincs meg a hozzá szükséges alap. De itt van Isten Szava, amire ráállhatunk, és így szólhatunk: „Urunk, ez a te terhed, és mi eszerint imádkozunk, és imádkozni akarunk!”