Megszabadítva

John Saunders Szív a célegyeneshez, részlet

Másnap a nagy ember elküldte az egyik szolgáját az ellenség birtokára a következő utasításokkal: “Írasd alá az ellenséggel a megállapodást. Aztán add oda neki a pénzt. Aztán menj el a mezőre és engedd szabadon a csikót a kőtől. Amíg a láncokat leszeded róla, tegyél egy etetőzsáknyi zabot a szájára. Ez lesz az első, amit valaha kóstolt. Aztán állj félre. Ha valamit is tudok a csikó szívéről, életében először meg fog próbálni futni. Lehet, hogy egész életében rab volt, de van egy nemes verseny szíve. Majd később utánad megyek és további utasításokat adok.”

A szolga mindent úgy tett, ahogy mondták neki, egészen addig a pontig, hogy odaadta az ellenségnek a váltságdíjat, de ahogy megfordult, hogy induljon tovább, az ellenség megkérdezte tőle:

-Most mit akar csinálni?

-Megyek szabadon engedni a csikót – mondta a szolga határozottan.

-Nevetségessé fogja tenni magád – mondta az ellenség kajánul nevetve egyet. -Azt gondoltam volna, hogy annál többet érez a gazdája iránt.

-Mit akar mondani? – kérdezte a szolga kíváncsian.

-Nos, mostanra már mindenki hallotta itt a környéken, hogy gazdája megvette, a, hmm, versenylovat – mondta az ellenség még mindig gúnyosan nevetve. -Ha egyszerűen csak elengedi, már most meg tudom önnek mondani, hogy mit fog tenni. Vagy egyenesen odamegy, ahol legsűrűbben nő a lóhere, és lefekszik bele (tudja, eddig még sohasem feküdt le) és ott is marad fekve teljes élvezethajhászásban, vagy visszamegy a kőhöz és megáll előtte (mert sohasem ismert mást). Biztosíthatom efelől. Az a teremtés sohasem fog futni. Még sohasem futott. Még egy lépést sem. Még csak azt sem tudja, hogy mi a futás. És a gazdája a nevetség tárgya lesz. És ön is a nevetség tárgya lesz. Nos, ő már csak ilyen.”

A szolga egész úton az ellenség szavain gondolkodott. Mikor odaért a csikóhoz, mindaz, amit látott, egy nyomorult állat volt, aki minden bizonnyal vissza fog térni a rabságba, vagy lefekszik az élvezetek ágyába. A szolga agya el kezdett járni, megoldást keresve, hogy megelőzze ezt a szinte biztos szégyent. Nevetség tárgya, valóban! Ő olyan szolga volt, aki nem kevés önbecsüléssel rendelkezett.

Végül a szolga két ötlettel állt elő, ami megmentené mind ura, mind pedig saját becsületét. A csikó nyaka körül volt egy kis szerkezet, ami hasonlított egy szarvasmarha ösztökéhez. Az ellenség helyezte oda, a kerékre pedig egy távirányítót szerelt. Amikor a kerék forgása megállt, a távirányító automatikusan jelzést küldött a csikó nyakán lévő szerkezetnek, és olyankor az állat egy olyan erős áramütést kapott, mint egy ostorcsapás, ami a csikót arra kényszerítette, hogy újra elkezdje forgatni a követ. Egy-két extra alkatrésszel és egy kis zsenialitással a szolga úgy alakította át a szerkezetet, hogy a csikó akkor kapjon áramütést, amikor a kőhöz harminc méternyire ér. Az extra alkatrészek megnövelték a szerkezet súlyát több, mint húsz kilóra, de ez biztosan megoldja a problémát, és a csikó nem fog visszatérni a kő rabságához.

A szolga másik ötlete a lehetséges élvezethajhászat problémájára vonatkozott. A szolga elment a nagy ember birtokán lévő fémáruk boltjába,  és acél csövekből készített egy szerkentyűt, amit a csikóra lehetett kantározni, hogy megakadályozza az állatot abban, hogy lefeküdjön. A fémszerkezet súlya több, mint egy mázsa volt, de legalább a csikó nem fogja minden idejét a földön fekve tölteni.

Végül, amikor a szolga ezeket az eszközöket felszerelte az állatra, levette róla a láncot, ami eddig a csikót a gerendához kötötte. Majd odavezette a mező közepére és elkezdett kiabálni és buzdítani: “Fuss! Fuss! Meg tudod csinálni! Versenyló vagy! A gazdám nevében, fuss!”

A csikó elkezdett egy kicsit támolyogni, de legyengült állapotában és a szerkentyűk súlya alatt mindaz, amit tenni tudott, csak az volt, hogy ott állt a mező közepén és zavartan nézett. De nem feküdt le és nem ment vissza a kőhöz. Ez biztatónak tűnt a szolga számára, aki annál inkább kiabálta: “Fuss! Fuss!”

Hirtelen,  a háta mögött dübörgő hangot hallott:

-Mi folyik itt?

A szolga megfordult és gazdáját pillantotta meg, amint nagy léptekkel jött a mezőn át, dühös tekintettel a szemében.

-Megpróbálom rávenni ezt az állatot, hogy fusson – mondta a feldühödött szolga.

-Az állatot? – üvöltötte a nagy ember. -És mik ezek itt? – kérdezte, rámutatva a szolga szerkentyűire.

-Ó, azok, – mondta a szolga nagyokat nyelve és azt kívánva, bárcsak valahol máshol lenne most.

-Aggódtam, hogy a csikó esetleg visszamegy a kőhöz, vagy egyszerűen csak ellustálkodja az időt a földön heverészve. Tudtam, hogy te nem örülnél annak, ha bármelyiket is tenné.

-Honnan született ez az aggodalmad? Én semmit sem mondtam neked erről.

Ekkorra már a nagy ember szemtől szemben állt a szolgával.

-Ööö, nos, hmm, az ellenség mondta nekem, hogy…

-Mi köze van az ellenségnek az én munkámhoz? Világosan érthető utasításokat adtam neked, és te az ellenség szavait hozzátetted az enyéimhez. Azt mondtam neked, hogy engedd szabadon a csikót, hogy szabad legyen arra, hogy az legyen, ami valójában – egy versenyló. A szabadságért lett megszabadítva. Nem pedig azért, hogy le legyen terhelve a te szerkentyűiddel. Ugyanazt az erőt, amivel a követ forgatta, most arra fordítottad, hogy távol tartsa a kőtől. Ennek a csikónak versenyszíve van. Az mindaz az erő, amire szüksége van, hogy éljen.

-De mi van akkor, ha csupán megszokásból visszatér a kőhöz, vagy ha szabadságát  élvezethajhászásra fordítja? – kérdezte a szolga, aki most már reszketett.

-Ha ez valaha megtörténik, akkor majd én foglalkozni fogok vele akkor, amikor ez előfordul. De kezdenünk nem itt kell – mondta a nagy ember és félretolta a szolgát, hogy odamenjen a csikóhoz. – A szabadsággal kezdjük.

Aztán a nagy ember leemelte a nehéz málhát a csikó nyakáról és a kőhöz hajította. A távirányító aktiválta a sokkoló gépezetet, ami elkezdett szikrázni és füstölni, míg végül az egész rövid zárlatot kapott. Aztán a nagy ember elvágta a kantárt, ami az acélcső-szerkezetet tartotta, és azt is a malomkőnek dobta.

Aztán megsimogatta az állat nyakát és ezt suttogta: “Jól van, Nemes Szív. Most már valóban szabad vagy.”

A csikó hegyezte füleit. Felemelte orrát egy pillanatig és megszagolta a levegőt. Aztán, a zabtól egy kis erőt érezve a csikó a futás leggyengébb imitálásába kezdett. De mindaz, amit a nagy ember látott, az egy bajnok versenyló volt, aki az utolsó kanyarba fordul és beleveti magát a célegyenesbe.

 

Az elkövetkező hónapokban a nagy ember és Nemes Szív (mert ez volt a csikó neve) szinte elválaszthatatlanok voltak. A nagy ember körültekintő figyelme alatt minden részletre gondosan ügyeltek, hogy a csikót a halálközeli állapotából teljes verseny-kondícióra erősítsék. Elejétől fogva szemmel látható volt, ahogyan a csikó teste a legtáplálóbb eledelekre reagál. Lábai megerősödtek. Csontjai már nem látszottak ki. Szőrzete kisimult és csillogott. Hosszú ideig hátráltatott növekedése lendületbe jött. Viszont a csikó sohasem érte el igazán  azt a méretet, amit elérhetett volna, ha sohasem lett volna rab. És míg léptei erőteljesekké váltak és járása egyenessé, addig egy fárasztó edzés után volt egy kis észrevehető sántítása, ami arra a tényre utalt, hogy valami visszamaradt gyötrelmes múltjából, amit sohasem lehetett kitörölni. A csikó megtanulta a fegyelmet és gazdája iránti engedelmességet. Ezek hozzátartoznak a versenyló igazi természetéhez, és mivel a csikót azért szabadították meg, hogy az lehessen, ami valójában, az engedelmességre és a fegyelemre is meg lett szabadítva.

 

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s