Salamon építőmunkásai

“Amikor megértem azt, hogy mindaz, ami velem történik, azért van, hogy Krisztus formálódjon ki bennem, nagy nyugtalanságtól szabadulok meg .” A.W. Tozer

1Királyok 5,29-32: „Salamonnak volt hetvenezer teherhordója és nyolcvanezer kőfejtője is a hegységben. Salamon munkavezetőin kívül, akik a munkát irányították, háromezer-háromszáz felügyelője is volt, akik a munkát végeztették a néppel. A király parancsára nagy és értékes köveket fejtettek, mert faragott kövekből akarták lerakni a templom alapját.”

2Krónika 3,5-7: „A főépületet beburkolta ciprusfával, azt pedig finom arannyal burkolta be, és pálmafákat meg füzéreket készíttetett rá. Díszítésül beborította a templomot drágakövekkel. Az arany parvajimi arany volt. Arannyal borította be a templomot, a gerendákat, a küszöböket, a falakat és az ajtószárnyakat is. A falakra pedig kérúbokat vésetett.”

Szabó Zoltán (2015)

Tavaly fejezte be a fiam az egyetemet, és valahogy olyan nagy kő gördült le a szívemről, hogy hála az Úrnak, egy gonddal kevesebb, már nem nekem kell napi szinten gondját viselnem, mert felnőtt, és saját lábára állt. És egy nagyon rövid ideig szinte lebegtem ettől a megkönnyebbüléstől. Utána pedig hirtelen lépéskényszerbe kerültem a munkahelyemmel kapcsolatban, ahol már hét éve dolgoztam. Már éppen egy kicsit magamban arra gondoltam, hogy hét év, ez már a tökéletesség – erre kényszerbe kerültem, és az Úr nyitott egy új lehetőséget egy másik munkahelyen. Két-három hét után azt vettem észre, hogy olyan dolgokkal találkozom, amilyeneket még sohasem csináltam. Új helyzetek, ismeretlen emberek; és érdekes helyzetbe kerültem, mert kétféle, egymással ellentétes elvárásnak kell megfelelnem, és emiatt bármit lépek, valamelyik irányban nehézségem akad.

Először jött a szokásos kesergés, hogy Uram, hát eddig tartott ez a nyugalom? És imádkoztam, hogy „Uram, szabadíts meg ebből a helyzetből, hiszen értelmes, jóindulatú emberek vesznek körül, miért ilyen nehéz mégis a dolgom?” Pár napot így ezzel töltöttem, és akkor egy reggel az Úr megszólított. Eszembe juttatott egy testvérnőt, akinek tizenöt évvel ezelőtt volt egy balesete: egy este jött kocsival, és az úton egy lovaskocsi valami fekete fuvarral fát szállított, nem volt kivilágítva. Valaki a szekér tetején ülve pedig egy öngyújtóval hol előre, hol hátra próbált jelezni. Hosszú farönkök nyúltak hátrafele. Szembe jött egy kocsi, elvakította a testvérnőt, a szekéren ülő éppen előrefele világított, és a testvérnő egyszer csak azt vette észre, hogy két méterre tőle ott vannak ezek a nyársak, mint a lándzsák, és ő jött nyolcvannal. Az utolsó gondolata az volt: „Uram, nem halhatok meg, mert még nem vagyok kész!”. Az egyik fa hozzáütközött a kocsi elejéhez, a kocsi megperdült. A testvérnő nem volt bekötve biztonsági övvel, kirepült, közben a másik fa meg a szélvédőn keresztül átszúrta az ülést. Neki csak a kezét sértette meg és az oldalát. Az Úr is úgy mondta, hogy nem vagy kész, tényleg. Kirepült a kocsiból. És ez jutott eszembe, ezért van a feszültség a munkahelyemen, és azért vagyok én a kellős közepében, mert még nem vagyok kész. Óriási teher gördült le a szívemről, és tudtam, hogy jó ideig nem lesz megoldott a helyzet, egészen addig, míg én nem vagyok kész.

Hetvenezer teherhordó meg nyolcvanezer kőfejtő gondoskodik mindenütt arról, hogy engem meg téged elkapjon, kimozdítson, kirobbantson a nyugodt helyünkről. Mit jelent az, hogy kimozdítani? Minden emberben van egy adag konzervativizmus. Szeretjük azokat a megszokott dolgokat. Ezt tudom, ez jó így, ne változtassunk rajta. De az Úr jön, és azt mondja: Ha nagyon biztos vagy magadban, akkor kivesszük a támasztékokat, mankót, és egy új helyzet áll elő. Kimozdít a helyünkből. Ha tudom, hogy mit kell csinálni, ha nyugalom van meg béke, akkor azt mondom én is, ámen, Uram, és megyek egész nap vidáman tovább, nem? De amikor az Úr kiveszi a biztos dolgokat, akkor a kezdeti kapálózás után az Úrhoz fordulunk, mert élő kövek vagyunk; mindig ott van bennünk mélyen valahol, hogy az Úr a megoldás.

Lehet, hogy lefutunk még alkatilag pár kört, hogy „Uram, szabadíts meg, Uram, segíts”, de végül oda jutunk, hogy nem ez a lényeg, hanem, az, hogy az Úr ott legyen velünk abban a helyzetben; hogy az Urat, mintegy meghívjuk oda: „Uram, legyél itt!” – és ha az Úr ott van velünk, akkor már minden teljesen más. De hogy ez létrejöjjön, hogy ez így egy jól begyakorolt valami legyen az életünkben, ehhez kell az, hogy az Úr újra meg újra kimozdítson. Ez a kimozdítás pedig része ennek a felkészítő munkának. Úgy, ahogy vagyunk, élő kövek, kint a sziklarengetegben, úgy nem vagyunk használhatóak arra, hogy az Úr felépítsen, hanem el kell onnan kerülnünk. És az Úrnak megvan arra megszámlálhatatlan eszköze: nyolcvanezer kőfejtő és hetvenezer teherhordó, hogy szépen kimozdítson a nyugodt helyemből, és valahogyan elvégezze ezt a munkát.

Tovább pedig úgy mondja az Ige, hogy „Salamon építőmunkásai, Hírám építőmunkásai meg a gebáliak faragták ki, és elkészítették a gerendákat meg a köveket a Templom építéséhez”. Utánanéztem az eredetiben, és úgy van, hogy „faragták” meg „csiszolták”. Tehát lenagyolták, és utána finoman a simítást is elvégezték Salamonnak az építőmunkásai, Hírámnak az építőmunkásai. Nem akarok nagyon elmenni ebbe az irányba, de lássuk meg: az Úr szolgái, meg az ellenség szolgái, meg mindenféle más emberek is ezen szorgoskodnak, hogy a nyers, kifejtett kőtömbből egy szépen kialakított dolog legyen, ami beleillik az Úrnak a tervébe.

Biztos, hogy valamennyi mechanikai ismerete mindenkinek van; ahhoz, hogy egy eszközzel elvágjak valamit, egy feltétel kell: hogy az eszköz keményebb legyen, mint az, amit vágunk. Ha a kés nem keményebb a vajnál, nem vágja el. Sohasem gondoltátok azt, hogy miért van mellettem ilyen durva, kemény, érzéketlen valaki? Azért, mert keményebb eszközök kellenek, mint amilyenek mi vagyunk. Nem lehet máshogyan eltávolítani azt, ami pluszban van. Utána pedig jön az a finom munka, a csiszolás is. Általában a lenagyolás jó nagy ütésekkel, jó nagy vágásokkal történik, de viszonylag hamar lezajlik. A csiszolás viszont végtelen hosszú babramunka; zajlik ma is, holnap is, holnapután is.

Testvérek, azt hiszem, fölismerjük az életünkben ezeket a helyzeteket, amelyekből úgy szeretnénk szabadulni. De egy út van a „legális” szabadulásra: az, hogyha elkészülünk. És itt különbség van köztem meg a kövek között: mi le tudunk lépni az Úr kezéből, ott tudjuk hagyni. A kő nem hagyja ott a helyét, de én ott tudom hagyni. Erre is biztos tudunk példákat. Hívő emberek – élő kövek –, akik úgy néznek ki, mint egy elhagyott építkezés: hiányzik egy fal, nincs felépítve, nincs befejezve. Valamikor volt egy kezdet, valami ott van, de végül otthagyták azt a helyet, ahol zajlanak a dolgok Isten kezében.

Meg lehet szabadulni egy nehéz munkahelytől, nagyon sok kellemetlen embert le lehet rázni, de nem ez a megoldás. Egész fiatal életemből emlékszem arra, hogy egy testvér mondta valakiről, aki nem jól járt az Úr útján: „nem jól megy annak az embernek a dolga, és ezért én nyugodt vagyok, hogy az Úr nem adta fel vele”. Mert hogyha hirtelen minden sima lesz és egyenes, akkor az azt jelenti, hogy az Úr azt mondta, elég.

Nem kell keresnünk a bajt, nem kell keresnünk a nehéz helyzeteket – valaki mondta, hogy úgy imádkozott, „ó, Uram, alázz meg” – az Úr megaláz, alig várja. Hanem amikor jönnek ezek a helyzetek, akkor azt mondom: „Ez lenne az, Uram?” Mindig úgy jön, ahogy nem várjuk. Tudjátok, a küzdősportokban is mindig egy váratlan ütés lepi meg az ellenfelet. Az Úr is tudja, hogy hol lehet bevinni valamit, amire nem számítunk, és akkor azt mondom: „Uram, ez az? Akkor itt vagyok.”

Amikor pedig végigvisz egy ilyen menetet, akkor valahogy, valamilyen szinten be tud építeni a helyünkre. És megint lehet, hogy megkönnyebbülten felsóhajtunk, hogy „hú, akkor most már kész van”, de arról is olvastunk itt, hogy miután felépült az épület, akkor utána beburkolták fával, és miután a faburkolat is elkészült, akkor pedig arannyal vonták be.

Az Igében az arany az isteni természetet ábrázolja ki. Testvérek, az Urat nem az érdekli, hogy én milyen vagyok. Sokat kell az Úrnak elvégeznie az életünkben addig, míg megszűnünk valahogy büszkének lenni önmagunkra. Az Úr számára nem ez a fontos. Hanem az Úr számára az fontos, hogy elkészítsen, hogy Krisztust fel tudjuk öltözni. Hogy Őrá hasonlítsunk. A Templomban minden arannyal volt bevonva, és ott a megfelelő helyen még kérubokat is kellett mintázniuk. Isten szentsége sugárzott mindenből.

Reggel olvastam a Miatyánkot a Máté evangéliumából, hogy „szenteltessék meg a Te neved”. Hát Isten neve nem szent? S úgy ezzel a kérdéssel a szívemben indultam el egész napra, hogyan tudom én megszentelni az Úr nevét? Mit jelent a szentség tulajdonképpen? A szentség az, ha valami félre van téve az Úr részére, nem? Hogyan tudom akkor megszentelni az Úr nevét? És rámtört ennek a világossága egy adott pillanatban napközben, hogy hát hányszor élek vissza az Úr nevével? „Uram, segíts, védjél meg, tedd ezt, csináld azt” – tehát használom a magam számára az Úr nevét. S akkor azt mondtam: „Uram, szeretném nem tenni ezt többet, hanem azt mondani: Uram, itt vagyok… hogy tegyem azt, amit rám tudsz bízni.” Visszaadni valahogy Istennek az Ő nevét. Ez a megszentelés. „Szenteltessék meg a Te neved. Uram, legyen már végre meg az, amit Te akarsz, nem az, amit én.”

Időbe telik az, amíg az Úr egy-egy ilyen munkaciklust végigvisz rajtunk. És amikor egyszer végigment, és valamire alkalmasakká válunk, Isten továbbviszi az Ő munkáját. Ha a kevesen hű voltam, akkor utána többre bíz. És mielőtt többre bíz, előtte még többet kell munkálkodjon azon, hogy mindez bennem kialakuljon. Ezt szerettem volna megosztani veletek, testvérek, mert valamennyit ebből megérteni, az nagy bátorítás a mindennapi életben. Akkor, amikor a szorult helyzetek, a nehézségek, a kellemetlenségek jönnek, azok nem azért vannak, hogy nekünk rossz legyen.

Az ember sokszor ösztönösen megérzi, hogy mi az, amire szüksége van, mi az, ami még nincs elvégezve benne, és attól fél is; szíve szerint kerülné az olyan helyzeteket. De az Úr sort kerít arra, hogy be tudjon építeni az Ő szent hajlékába; és az, ami ilyen nehezen, ilyen fájdalmasan készül, az az Úrnak a lakóhelye már itt. Nem csak valamikor lesz a jövőben, hanem amikor most egy-egy lépésben engedelmesen alávetem magam az Úrnak, akkor az azonnali következménye annak az, hogy az Úr jelenlétét gazdagabban megtapasztalom.

Amikor Salamon elkészítette azt a házat, akkor az Úr jelenléte annyira betöltötte azt, hogy az Úr által előírt áldozatokat nem tudták végezni a papok. Jött az Úr dicsősége, betöltött mindent, az emberek pedig csak bámultak, ahogy az a felhő és a dicsőség ott volt. Testvérek, ha az Úrnak engedünk, ha az Ő keze alatt meghajlunk, és el tud készíteni úgy minket, hogy beilleszthetőkké válunk egy helyre, akkor mindig ez a túláradó jelenléte az Úrnak az azonnali jutalom ezért. És ez olyan nagy dolog, hogy az Úr meghalt azért, hogy majd a mennybe jussunk. Amilyen mértékben én meghalok az Úr kezében, amikor munkálkodik, olyan mértékben száll a menny ide le, ahol vagyok; és azt tapasztalom meg én is, amit a menny jelent, az Úr jelenlétében, és azt sejthetik meg mások is körülöttem.

Szeretném, ha ezek, amikre így az Úr tanítgatott, tényleg jól szívembe lennének vésve, hogy ne a tiltakozás legyen bennem, és az, hogy megússzam valahogy a helyzeteket. Ne a megoldást hajhásszam mindenáron, hanem az legyen mindig az első: „Uram, hadd végezd el ezt a munkát!” Mert ha az Úr elvégzi a munkát, olyan boldogan befejezi az ilyen megszorongatásunkat. De az Úr szeret bennünket, és mindezt azért teszi. Ezzel bátorítok mindenkit. Ámen.

eredeti bejegyzés: Élő kövek