A megbocsátás próbája

Egy müncheni gyülekezetben voltam, mikor megláttam. Egy kopasz, erős alkatú ember, szürke kabátban, kezében barna kalap. A helyiségből, ahol beszéltem, az emberek kifelé haladtak a széksorok közt a hátsó ajtó felé.

Hollandiából jöttem a legyőzött Németországba azzal az üzenettel, hogy „Isten megbocsát!” Ennek a lerombolt, keserűséggel teli országnak erre az igazságra volt a legnagyobb szüksége. A legjobbként adtam ezt elő nekik. 1947-ben Németországban nem volt szokás kérdéseket feltenni. Hallgatagon ültek az emberek, és hallgatagon távoztak.

Akkor láttam meg őt előrejönni. Egyik pillanatban láttam a szürke kabátot és barna kalapot, a következő pillanatban egy kék egyenruhát és egy halálfejes sapkát. Az emlékek rám törtek: vakító fény a mennyezetről, hatalmas szoba, a középen nagy halom ruha és cipő, a szégyenkezés, hogy meztelenül kellett elvonulni ezelőtt az ember előtt. Láttam magam előtt a nővérem sovány alakját kiálló bordáival.

Ez az ember most itt állt előttem, kezét felém nyújtva: „Szép üzenet, kisasszony! Milyen jó tudni, ahogy ön is mondta, hogy minden bűnünk a tenger mélyére vettetett.”

És én, aki olyan könnyedén beszéltem a megbocsátásról, most a jegyzetfüzetemmel matattam, ahelyett hogy kezet nyújtottam volna neki. Természetesen ő nem emlékezett rám. Hogyan is emlékezhetett volna rám a több ezer fogvatartott nő közül?

De én emlékeztem rá és a derekán lógó korbácsra!

Először történt szabadulásom óta, hogy szembe találtam magam a kínzóim közül eggyel, és mintha megfagyott volna bennem a vér.

„Említette Ravensbrücköt” – mondta. „Én felügyelő voltam ott.” Világos volt, hogy nem emlékszik rám.

„De, – folytatta -, azóta én keresztyén lettem. Tudom, hogy Isten megbocsátotta azokat a kegyetlenségeket, amit ott elkövettem, de szeretném az ön szájából is hallani kisasszony” – újra kinyújtotta a kezét – „Megbocsát?”

És én ott álltam – én, aki naponta bocsánatra szorultam és nem tudtam megbocsátani. A nővérem meghalt azon a helyen. Ki tudtam én törölni az emlékezetemből az ő lassú, borzalmas halálát egyszerűen, mert ez az ember kérte?

Pár pillanat telt el, hogy ott állt kinyújtott kézzel, de nekem óráknak tűnt, miközben a legnehezebb dologgal harcoltam, amit valaha meg kellett tennem. Mert tudtam, hogy meg kell tennem. Ennek az ígéretnek, hogy Isten megbocsát, van egy feltétele: az, hogy mi megbocsátunk azoknak, akik rosszat tettek velünk. „Ha meg nem bocsáttok az embereknek, akik ellenetek vétkeznek” – mondta az Úr Jézus – „a ti mennyei Atyátok sem bocsát meg nektek”.

Tudtam ezt a dolgot, nem csak mint Istennek egy parancsolatát, hanem mint tapasztalatot. Mióta vége lett a háborúnak, hollandiai házam nyitva állt a náci áldozatok előtt. Akik képesek voltak megbocsátani ellenségeiknek, azok vissza tudtak térni a kinti világba, és helyre tudták állítani az életüket a testi fogyatékosságaik ellenére is. Míg azok, akik ellenségeskedést tápláltak magukban, sérültek maradtak.

Olyan egyszerű, mégis olyan rettenetes volt. És én ott álltam érezve azt a dermedtséget, ami szorította a szívemet. De a megbocsátás nem érzelmek kérdése, és ezt is tudtam. A megbocsátás akarati kérdés, és az akarat nem függ a szív hangulatától.

Uram Jézus, segíts! Imádkoztam csendben. Én fel tudom emelni a kezem, de csak ennyit tudok tenni. Te add meg az érzelmeket!

És így egy béna mozdulattal kinyújtottam a kezem a kinyújtott kéz felé. Mikor ezt tettem, hihetetlen dolog történt. A vállamból megindult egy áramlat, amely haladt lefelé a karomba és a kezeinkbe, amelyek összeértek. Aztán ez a gyógyító melegség elárasztotta az egész lényemet, könnyeket fakasztva a szemeimben.

„Megbocsátok testvér!” – kiáltottam. „Teljes szívemből megbocsátok!”

Néhány pillanatig fogtuk egymás kezét – a volt felügyelő és az egykori elítélt.

Soha nem ismertem ilyen teljességében Isten szeretetét, mint ezekben a pillanatokban.

A megbocsátás az a kulcs, amely megnyitja a neheztelés ajtaját és eltávolítja a gyűlölet bilincseit. Elszakítja a keserűség láncait és széttépi az önzés kötelékeit.

 Corrie ten Boom bizonyságtétele (Marching Orders for the End Battle – CLC, 1969)

forrás: DeVern Fromke, Life’s Ultimate Privilege, 1986, Sure Fundation, Inc.

Privilegiul suprem al vieţii, Lampadarul de Aur, http://www.lampadaruldeaur.ro/node/134

 

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s