James H. McConkey
„Oldd le sarudat a lábadról, mert a hely, amelyen állsz, szent föld” (2Móz 3,5. angolból)
A Plymouth Rock [ahol 1620-ban az Angliából érkező Mayflower hajó kikötött] minden hazafias érzületű amerikai számára szent föld. A franciaországi csatamezők szent földet jelentenek számtalan édesanya számára, akiknek szíve gyengéd érzülettel fordul a keresztekkel megjelölt sírok felé, ahol drága fiaik holttestei a zöld mezők csendjében és szépségében nyugosznak. De vajon felfogjuk-e Isten Mózeshez intézett szavát, hogy „a hely, amelyen állsz, szent föld”? Hogy mindennapi életünk és fáradságunk naponkénti, prózai, látszólag egyhangú körforgása szent föld, ha úgy látnánk azt, ahogyan Isten látja, és elfogadnánk az Ő kezéből, mint szent helyet, ahol Ő kész arra, hogy a mi szerény életünkkel kapcsolatos nagyszerű szándékát kimunkálja.
A hely, amelyen állsz, az odaszentelés szent földje
A legtöbben hiszünk abban, hogy Istennek szüksége van megszentelt emberekre a szolgálatban, a külföldi missziós mezőkön és a keresztény szolgálat minden területén. De vajon hányan vagyunk tudatában annak, hogy az a hely, amelyen a mindennapi, munkával töltött életünkben állunk, szent föld; hogy nincs határa annak az áldásnak és erőnek, amellyel Isten megszentelt bankárokat, ügyvédeket, orvosokat, hivatalnokokat, gépészeket és más keresztény hétköznapi embereket használni tud mindennapi életük szent földjén, ha megszentelődésben átadják magukat Neki.
Egyik nap egy kedves keresztény barátommal beszélgettem, és ezt kérdezte tőlem: „Hallottál már Nátán homokdombjáról?” Amikor nemmel válaszoltam, elmesélte a történetét. Nátán egy kedves barátunk volt, aki építkezési vállalkozást vezetett. Történt, hogy szülővárosában lent a folyóparton volt egy hatalmas homokhalom. Nátán kivételével mindenki más számára ez csak egy ormótlan, értéktelen homokhalom volt. De Nátán többet látott ebből a homokdombból. Látta, hogy minden egyes eladott teherautónyi homok egy dollárt hozna neki. És amikor a homokdomb eltűnik, a kiegyenlített talaj egy üzletház építési telkéül szolgálhatna. Így hát Nátán megvette a homokdombot. Amikor a hír elterjedt, sok barátja megmosolyogta, hogy megvásárolt egy értéktelen homokhalmot. De hamarosan Nátán elképzelése kezdett megvalósulni. Hétről hétre csak vették és vitték a homokot, ő pedig elegyengette a földet. Hamarosan az összes homokot eladták, a földet kiegyenlítették, és egy szép üzletház épült a helyén. Még az év vége előtt a város nagykereskedelmének jó része beköltözött abba a tömbbe, ő pedig nem sokkal később kilépett, több ezer dollárt keresve ezzel a művelettel.
Barátom, az életed lehet, hogy észrevétlen, tehetségtelen és a te szemedben olyan értéktelen, mint az a homokdomb. De ha a mindennapi életedben szent földnek tekinted azt a helyet, amelyen állsz, és az életedet Istennek szenteled, akkor Isten olyan gyönyörű építményt fog belőle formálni, amely az idők és az örökkévalóság során megmarad az Ő dicsőségére.
A hely, amelyen állsz, Isten elhívásának szent földje
A legtöbben, amikor Isten elhívását elképzeljük, akkor valami drámai, forradalmi és megdöbbentő dologra gondolunk. Egyből a damaszkuszi úton történt jelenet jut eszünkbe. Látjuk a ragyogó fényt az égen, halljuk a hangot a mennyből, és elképzeljük mindezek forradalmasító hatását a pogányok nagy apostolára. De megfeledkezünk arról a sok-sok emberről, akikhez Isten hívása akkor érkezett, amikor mindennapi életük és szolgálatuk szent talaján álltak. Isten hívása Sámuelhez akkor érkezett, amikor a templom mindennapi szolgálatát végezte; Dávidhoz, amikor a juhnyájat őrizte; Mózeshez negyven év után a pusztán túl; a tanítványokhoz, amikor a hálójukat javítgatták vagy éppen kivetették a tengerbe. Mindezekben az esetekben a hívás akkor érkezett hozzájuk, amikor a mindennapi kötelességeik szent talaján álltak.
Egy élmény jut eszembe fiatal koromból. Egészségem teljesen tönkrement. Minden saját tervem szertefoszlott, Isten tervei közül pedig még egyet sem láttam megvalósulni. Egy nap az asztalomnál ülve Isten Igéjét tanulmányoztam, és nagy áldás szállt a szívembe. Ragyogó öröm töltött be és az a vágy, hogy másoknak is átadjam ugyanazt az üzenetet. Míg ültem a székemben, így imádkoztam: „Ó, Istenem, bárcsak adnál nekem lehetőséget arra, hogy ezt másoknak is átadhassam, ahogyan Te nekem adtad”. Felálltam a székemből, és lementem a földszintre. A húgom ideadta a reggeli postával érkezett leveleimet. Az első levél, amelyet kinyitottam, a Fiatal Férfiak Keresztény Egyesületének titkárától jött, a folyó túloldaláról, a kelet-pennsylvaniai kis szülővárosomból, ahol éltem. Ez állt a levélben: „Kedves Testvér! Tegnap este úgy döntöttünk, hogy bibliaórát indítunk. Félórás imádkozás után felálltunk térdeinkről, és azt a bizonyosságot kaptuk, hogy te vagy az az ember, akire szükségünk van. Átjönnél hozzánk, és tanítanád ezt a kis csoportot?” Ez csekély dolognak tűnt, de számomra olyan volt, mintha Isten szolgálatának szent talaja lenne. Aznap este elmentem, és öt fiatal, nyitott szívű vasutasnak tanítottam a Bibliát. Isten nagy áldást adott a saját lelkembe, és úgy tűnt, segít ezeknek a kedves embereknek is. Három éven át tanítottam őket olyan hűségesen, ahogy csak tudtam. Aztán jött egy másik csoport, majd ismét egy másik. Három év múlva már tíz bibliaórát tartottam, és megtaláltam az életem feladatát. A mindennapi szolgálat helye, amelyen álltam, szent földnek bizonyult, és megtaláltam Isten akaratának örömét az életemre nézve.
Figyeljünk hát erre a nagy igazságra, hogy Isten elhívása mindig olyan emberekhez érkezett és érkezik, akik a mindennapi, hűséges szolgálat szent talaján állnak. Ha máshol akar minket látni, akkor ezt világossá fogja tenni. De amíg ezt nem teszi, maradj ott, ahol vagy, és tekintsd szent földnek azt, ahol állsz.
A hely, amelyen állsz, a türelem szent földje
A „türelmesnek lenni” ige szó szerinti jelentése: „alatta maradni”. Ez egy lenyűgöző szókép. Énekeljük, „Minden szerinted legyen, Uram, Te vagy a mester, én az agyag”. De amikor a fazekas ráteszi kezét az agyagra, az agyag ahelyett, hogy a fazekaskorongon maradna, elkezd kimászni a fazekas kezei alól. Alatta maradni mindannak, amit Isten megenged, hogy rád következzen – legyen az szenvedés, nyomorúság vagy szükség, amíg Ő a Krisztushoz való hasonlatosságra vonatkozó szándékát kimunkálja benned -, az teszi a helyet, amelyen állsz, a türelem szent földjévé.
Mennyire igaz volt ez Mózesre. Ott, azon a kopár, magányos helyen, a sivatagi nap égető sugarai alatt, napról napra, évről évre, Isten a türelem helyén tartotta nagy szolgáját. Vagyis „alatta maradt” Isten kezének a negyven évnyi hatalmas próbatétel és megpróbáltatás egyhangúsága, sivársága és elszigeteltsége közepette. Negyven évnyi felkészítés és tűrés negyven évnyi szolgálatért. Egy év türelem a vezetés minden egyes évéért! És ebből a forrófejű, heves fiatal egyiptomi gyilkosból egy vasakaratú, kitartó, szelíd szívű, csodálatos vezető lett, aki magának Istennek a türelmével rendelkezett. Mert senki más nem lett volna elégséges ahhoz, hogy ezt a nyers, fegyelmezetlen, lázadó, hitetlen, bálványimádó izraelita sereget végig vezesse a vándorlásnak azokon a fáradalmas évein keresztül, melyet saját bűnösségük következményeként kellett viselniük, de amelyben úgy osztozott velük, mintha ő maga is velük együtt felelős lett volna mindennek a tragédiájáért.
Imaéletünk nagy része abból áll, hogy könyörgünk Istennek, hogy új körülményekkel vegyen körül minket. Ehelyett kegyelemért kellene könyörögnünk, hogy alatta maradjunk a jelenlegi körülményeinknek, amíg Ő kimunkálja bennünk a Krisztushoz való hasonlatosságra vonatkozó szándékát. Istennek nincs szüksége új körülményekre ahhoz, hogy Krisztushoz hasonlóvá formáljon téged. Neki csak arra van szüksége, hogy alatta maradj azoknak a körülményeknek, amelyekkel Ő körülvette az életedet. Kétlem, hogy azok között, akik e sorokat olvassák, lenne olyan keresztény, akinek annyira szüksége van a körülményei megváltozására, mint arra, hogy ő változzon Krisztushoz hasonlóvá; melyet Isten akar kimunkálni benne, miközben alatta marad jelenlegi körülményeinek.
Egyik nap egy fiatalember jött be a szobámba beszélgetni. Azt mondta, hogy komolyan imádkozott Istenhez, hogy a környezetében fontos változás történjen, de Isten nem tette meg. Ezért a hite nagyon megrendült. Felvetettem, hogy Istennek talán célja van azzal, hogy ott tartja őt, ahol van, és hogy talán jó lenne, ha mindent átadna neki, és az Ő keze alatt maradna, amíg Ő kimunkálja vele kapcsolatos nagy célját. Együtt térdeltünk le, és én imádkoztam, hogy tegye meg ezt az átadást. Egy pillanatig vártam, hogy őt halljam, de amikor felnéztem, ő már az ajtónál állt, kezével a kilincset fogva, hogy kimehessen. Nem állt szándékában, és nem is vágyott arra, hogy Isten keze alatt maradjon, hanem arra készülődött, hogy kilépjen alóla. Imádkozunk Istenhez, hogy változtassa meg a környezetünket, de amikor Isten ránk teszi a kezét, hogy megváltoztasson minket, akkor mi az ajtót keressük, hogy kijussunk, ahelyett, hogy a keze alatt maradnánk. Persze ha maga Isten változtatja meg a körülményeinket, az más. De amíg Ő ezt nem teszi, addig jó, ha a jelenlegi körülményeink alatt maradunk, felismerve, hogy a hely, amelyen állunk, a türelem szent földje számunkra.
A hely, amelyen állsz, a szenvedés szent földje
„Aki testében szenvedett, az végzett a bűnnel; hogy a testben hátra lévő idejét ne az emberek kívánságai szerint élje, hanem Isten akarata szerint.” (1Péter 4,1-2. angolból)
Ez egy figyelemreméltó igevers. Világosan tanítja, hogy Isten gyermekei a szenvedés megtapasztalásán keresztül jutnak el a test vágyaiból az Isten akaratában való élet áldott helyére. Így a szenvedés helye, ahol állunk, az Isten akaratának való meghajlás szent talajává válik. Ez talán nem tűnik igaznak számunkra, mialatt átmegyünk rajta. De ahogy múlnak az évek, és látjuk, hogy életünk hogyan mélyült el és gazdagodott a szenvedés által, kezdjük felismerni, hogy mennyire szent föld a szenvedésnek ez a helye, amelyen állunk.
Egyszer egy kedves keresztény embertől hallottam ezt a történetet. Volt egy szeretett fia. Egyike volt azoknak a ritka személyiségeknek: megnyerő, szeretetre méltó, jellemének mind erejében, mind szépségében kimagasló. A fiatalembernek kórházba kellett mennie műtétre, melyet jól átvészelt, és úgy tűnt, gyorsan gyógyul. Az apjának hosszú és fontos útra kellett indulnia, de habozott, hogy otthagyja-e beteg fiát. Ez utóbbi azonban azt kívánta, hogy menjen el, és elmondta neki, hogy minden rendben van, és amikor az apa fölé hajolt, hogy elbúcsúzzon, a fiú megcsókolta, és jó utat kívánt neki. Három-négy nap múlva az apa visszatért a hosszú útról. Elsietett a legközelebbi telefonfülkéhez, felhívta a kórházat, és érdeklődött a fia hogyléte felől. A válasz úgy érte, mint derült égből a villámcsapás: meghalt. Az apa arcán fájdalom suhant végig, amint ezeket a szavakat kimondta, felfedve lelkének gyötrelmét hat év eltelte után. De új fény ragyogott a szemében, és új öröm volt a hangjában, amikor elmondta, hogyan találta meg Isten áldott akaratát az életére nézve, és milyen kimondhatatlan örömöt érez, amikor ezt a drága akaratot teljesíti. A szenvedés elvégezte munkáját. Számára ez volt Isten akaratának szent földje.
Visszaemlékszem saját életem több éves szenvedésére. Apám halála hívott haza a tanulmányaimból. Rám hárult egy béna édesanya és hét gyermek gondozása, valamint több ezer dolláros adósság rendezése. Ez a szeretetteljes kötelesség helye volt, és én habozás nélkül igent mondtam rá. De micsoda szenvedéssel teli évek voltak azok! Még fiatal voltam, a teher pedig nagy. Teltek az évek egymás után, és milyen sötétek voltak, ahogy most visszatekintek rájuk. Végül a szörnyű adósságot kifizettem; az öcsémből sikeres üzletember lett; a húgaim boldog házasságban éltek; szeretett édesanyám pedig már az Úrnál volt. Én magam fizikailag teljesen tönkrementem. A szenvedés útja tövises volt, mely nehéznek és hosszúnak tűnt. Most, hogy az évek elteltek, és „az esőn keresztül feltűnni látom a szivárványt”, a szenvedésnek azok az évei a legszentebb talajnak bizonyultak, amelyen valaha is jártam. Mert éppen azokban és azok miatt léptem ki hústesti akaratomból saját életemre vonatkozóan Isten akaratának drága helyére. Megtanultam az engedelmességet azokon a dolgokon keresztül, amelyeket elszenvedtem. Mindaz, amin keresztülmentem, szükséges volt, és most sem szívesen emlékeznék egyetlen napra sem, ha nem arra a kimondhatatlan áldásra tekintenék, amit az életembe hozott.
Mit gondoltok, mi volt a legszentebb talaj, amelyre áldott Urunk lába lépett, feltámadásának dicsőségét követően? Biztos vagyok benne, hogy a Gecsemáné göcsörtös olajfáinak talaja volt, ahol vért izzadva Isten tökéletes akaratába került; és a Golgota halma, ahol kiöntötte életének vérét érted és értem, amikor „szeretett minket és önmagát adta értünk”. És amikor te és én majd visszatérünk dicsőséges testünkben, hogy újra meglátogassuk ezeket a földi helyszíneket, biztos vagyok benne, hogy a legszentebb talaj, amelyet lábunk érinteni fog, azok a helyek lesznek, ahol szenvedtünk.
A hely, amelyen állsz, a szolgálat szent földje
Egyetemista koromban volt egy fiú a felettem lévő évfolyamon, akit Tomnak hívtunk. Csendes és kissé visszahúzódó volt, de ügyes, okos, és mindemellett népszerű a fiúk körében. Mindannyian úgy gondoltuk, sokra viszi majd, ha kikerül a világba. Eljött a záróvizsga napja, és ezzel együtt az egyetemi kötelékek is megszakadtak, el kellett búcsúznunk barátainktól. Harminc év elteltével aztán egy nap hallottam, hogy régi egyetemi társunk, akinek teljes neve Thomas Woodrow Wilson volt [az Egyesült Államok elnöke 1913-1921 között], ebben a városban fog beszédet mondani. Elmentem a nagyterembe, hogy meghallgassam. Ott négyezer keresztény emberből álló hallgatóságot találtam, akik azért gyűltek össze, hogy meghallgassák üzenetét egy fontos erkölcsi és vallási témáról. Nagyszerű beszéd volt, és ékesszólásával magával ragadta a hallgatóságot. A végén odamentem hozzá, üdvözöltem, és kellemesen elbeszélgettünk a régi egyetemi időkről. Ő visszament a Fehér Házba, én pedig hazamentem kis kétszobás irodámba egy felhőkarcoló tizedik emeletén. Ott ültem, és régi egyetemi barátomra gondoltam. Hírneve csúcsán volt. Nemcsak az ország, hanem az egész világ szeme őrá szegeződött. Az én életem csendes, észrevétlen, egy kis zugban elrejtett volt, ahonnan az Úrtól kapott egyszerű áhítatos üzeneteket küldtem szét a világba. Mégis tudjátok, hogy amikor a saját szívembe néztem, nem találtam egy csöppnyi irigységet sem kiváló kollégám iránt, sem sóvárgást magas pozíciója után. Azt kérditek, vajon miért nem? Egyszerűen azért, mert azt a szerény helyet, amit sorsrészemül kaptam, Isten szent földjének tekintettem, ahol szolgálhatok, és ez volt számomra az élet minden öröme. Forgassátok elmétekben és testesítsétek meg életetekben Hudson Taylor e csodálatos mondatát: „Légy Isten embere, az Istentől kijelölt helyen, Isten munkáját végezve, Isten módja szerint.”
A hely, amelyen állsz, a lélekmentés szent földje
Azt mondjuk, még négy hónap van az aratásig. A lélekmentést elhalasztjuk valamilyen bizonytalan jövőidőre, vagy a gyülekezeteinkben tartott különleges szolgálatok idejére. Krisztus azonban azt mondja, hogy a földek megértek az aratásra. Ő a közvetlen jelent mutatja nekünk, azt, ami éppen a kezünk ügyében van. Arra hív minket, hogy vásároljuk meg a lehetőséget, és váltsuk meg az időt, amely minden nap az ajtónk előtt áll. A „ma” a léleknyerés mindig jelen idejű „most”-ja, és az egyetlen szent talaj, amelyen lábunk áll.
Egyik este egy kanadai városban egy fiatalember felkelt a városi misszióban, és rendkívül figyelemre méltó bizonyságot tett. Elmondta, hogy utas volt a szerencsétlenül járt Titanicon, amikor a nagy hajó elsüllyedt. A sötétben a vízbe esett, de sikerült felmásznia egy roncsdarabra, ahol megkapaszkodhatott. Idővel egy férfi sodródott a közelébe, aki szintén egy roncsdarabba fogódzkodott. Ahogy közeledett, a víz felett odaszólt neki: „Fiatalember, van üdvösséged?” A fiatalember így válaszolt: „Nincs, uram”. Erre válaszul ezt mondta: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz”. Aztán a beszélő elsodródott a sötétségbe. Egyszer csak különös mód, talán nem véletlenül, az idegen megint a fiatalember közelébe sodródott, és a víz fölött ismét odakiáltott neki: „Fiatalember, van már üdvösséged?” A fiatalember ismét azt válaszolta: „Nincs, uram.” Ismét megszólalt a hang: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz”. Ekkor a beszélőt egy hullám elszakította a kapaszkodójától, és a víz magával rántotta a halálba. „És ekkor – mondta a fiatalember -, több mint három kilométer mély tengerrel alattam, hitemet az Úr Jézus Krisztusba vetettem, és megmenekültem”. Aztán a fiatalember nagy komolysággal hozzátette ezt a zárómondatot: „Én vagyok John Harper utolsó megtérője”.
Ő valóban az élet utolsó pillanatait a lélekmentés szent földjévé tette. A lélekmentés e fontos munkájához nincs más idő, mint a most; nincs más szent talaj, mint a jelen pillanat, amelyen lábunk megállhat.
Oldd le sarudat
“Oldd le sarudat a lábadról.”
Mit jelent ez? Egyszerűen azt, hogy életed mindennapi kötelességeit többé már nem közönséges dolognak tekinted. Szent föld az, amelyen állsz. Minden nap Isten jelenlététől lángol, még akkor is, ha elvakult szemed nem ismeri fel azt. Minden óra aranyat érő aprócska kocka Isten életedre vonatkozó gyönyörű tervének mozaikjában. Minden lehetőség szent esély arra, hogy egy lelket megnyerj a sötétség országából az Ő szeretett Fiának országába. Minden nyomorúság és szükség csak egy újabb lecke a türelem páratlan iskolájában, amely megtanít arra, hogyan maradj a fazekas hozzáértő kezei alatt, aki az örökkévalóság számára a dicsőség és tisztesség edényévé formál téged. A szenvedés minden fájdalma egy arany mérföldkő, amely előre haladásodat jelzi a test kívánságának teljesítése helyétől Isten akaratának széles és határtalan helye felé; melynek hossza, szélessége, mélysége és magassága élethosszig tart, hogy feltáruljon előttünk, és az egész örökkévalóságon át, hogy a végsőkig beteljesedjen.
"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap" 