Tartsd meg éltem

F. R. Havergal (1836-1879)

Az odaszentelés igazából nem egy lépés, hanem inkább egy folyamat; nem annyira egy cselekedet, mint inkább egy helyzet, amelyhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a cselekvés folyamata. Amennyiben ez egy folyamat és egy helyzet, akkor természetesen kell lennie egy meghatározott belépésnek, egy időpontnak, egy pillanatnak, amikor ez a belépés megtörtént. Ekkor azt mondjuk az Úrnak: “Vedd”; de nem akarunk újra és újra egy első lépést megtenni. Amit most akarunk, az az, hogy megmaradjunk ebben a helyzetben, és megfussuk ezt a pályát. Folytassuk tehát egy másik imával. Miután már kimondtuk: “Vedd az éltem, mert én nem tudom neked adni”, most mondjuk ki mély meggyőződéssel, hogy Krisztus nélkül valóban semmit sem tehetünk: “Tartsd meg éltem, mert nem tudom megtartani neked”.

Kérjük ezt ugyanazzal az egyszerű bizalommal, amelyre az Úr már oly sok más dologban nagylelkűen és kegyelmesen válaszolt. Mert ez az a bizodalom, amivel vagyunk Őiránta, hogy ha bármit kérünk az ő akarata szerint, akkor meghallgat minket; és ha tudjuk, hogy meghallgat minket, akkor bármit kérünk, tudjuk, hogy megvan a kérésünk, amit kértünk tőle. Nem lehet kétséges, hogy ez a kérés az ő akarata szerint van, mert sok-sok ígéretre épül. Hadd adjam át nektek úgy, ahogyan az újra és újra ott van az elmémben, tudva, hogy kinek hittem, és meg vagyok győződve arról, hogy Ő képes megtartani azt, amit Őrá bíztam:

Tartsd meg éltem, hogy legyen

Neked szentelt, teljesen.

Tartsd meg minden percemet,

szüntelen dicsérjelek.

Tartsd meg kezem, mit teszek,

vezérelje szeretet.

Tartsd meg lábam, „szép” legyen

örömmondó, hegyeken.

Tartsd meg hangom, s énekem,

csak Királyomnak zengjen.

Tartsd meg ajkam, hogy legyen

Igéd rajta szüntelen.

Tartsd meg összes kincsemet,

mindent átadok Neked.

Tartsd meg értelmem, s erőm

Szolgáljanak Téged hűn.

Tartsd meg akaratomat 

Egészen te magadnak.

Tartsd meg szívem, csak Tiéd,

Téged illető trónszék.

Tartsd meg szeretetemet,

Szüntelen érted égjek.

Tarts meg engem, hogy éljek

TELJESEN csak Tenéked.

Igen! Aki képes és hajlandó elfogadni és elvenni, az nem kevésbé képes és hajlandó megtartani azt magának. A mi készséges átadásunk az ő kegyelme által történt, és a mi Királyunk örömmel tekintett rá. És most így imádkozunk: “Tartsd meg ezt örökre néped szívének gondolataiban” (1Krón. 29,17-18).

Ezt az áldott, egyszer s mindenkorra történő vételt nyugodtan tekinthetjük megvalósult ténynek, melyet a folyamatos megtartás követ, amit pedig folyamatosan kérünk tőle; mindez hasonlónak tűnik a nagy mosakodáshoz, amellyel Krisztusban részesültünk, illetve a lábak ismételt megmosásához, amiért állandóan hozzá kell jönnünk. Mert nagyon jól tudjuk, hogy ő valóban magáévá tette az életünket, de a legteljesebben felismerjük annak szükségességét is, hogy minden részletében és minden pillanatában aktívan és ténylegesen meg kell őriznie azt. De aztán ott van a mi hűséges Istenünk ígérete: “Én, az Úr, őrzöm azt, éjjel-nappal megőrzöm azt.” Az egyetlen kérdés, hogy bízunk-e ebben az ígéretben, vagy nem? Ha igen, akkor valósággá lesz. Ha nem, akkor természetesen nem fog megvalósulni. Mert a be nem váltott ígéretek olyanok, mint a be nem váltott csekkek; a csődtől megóvnak bennünket, de a nélkülözéstől nem. De ha nem bízunk benne, akkor miért nem? Milyen jogon ragadjuk ki egyik hűséges szavát, és mondjuk azt, hogy nem várjuk el tőle, hogy teljesítse azt? Milyen védekezést hozhatunk fel mentségünkre, hogy így teszünk?

Ha te a tapasztalatra hivatkozol, hogy Ő nem volt hű a szavához, akkor én is a tapasztalatra hivatkozom, és megkérdezem tőled, hogy bíztál-e valaha is Jézusban, hogy beteljesíti valamelyik szavát, és tapasztaltad-e, hogy a bizalmadat eljátszotta? Azt a múltbeli tapasztalatot életed részleteire vonatkozóan, amit nem tartott meg Jézus, nézd meg egy kicsit közelebbről, és meg fogod látni, hogy bár kérted Őt, de nem bíztál benne. Amit valóban Őrá bíztál, hogy megőrizze, azt meg is tartotta, és a meg nem őrzött dolgokat soha nem bíztad rá igazán. Vizsgáljátok meg ezt a múltbeli tapasztalatot, ahogy akarjátok, de az csak a ti hűtlenségetek ellen fog tanúskodni, az Ő abszolút hűsége ellen soha.

Itt szembe kell néznünk egy kérdéssel, és talán egy nehézséggel. Nem úgy tűnik-e szinte, mintha ezen a ponton arra biztattak volna bennünket, hogy bízzunk a saját bizalmunkban, mindent ettől téve függővé? Ha Krisztus megtartása a mi bizalmunktól függ, és a mi további bizalmunk mi magunktól függ, akkor semmivel sem vagyunk jobb vagy biztonságosabb helyzetben, mint korábban, és csak a csalódások újabb sorozatában fogunk kikötni. A régi történet, hogy a bűnösnek tennie kell valamit, itt újra felbukkan, csak a talaj a cselekedetekről a bizalomra helyeződik át. Egy barátom mondta: “Most már értem! Bíztam ugyan Jézusban, hogy minden mást megtesz értem, de azt hittem, hogy ezt a bizalmat nekem kell megtennem”. És így persze, amit meg kellett tennie, az örökös erőfeszítés és ismétlődő kudarc volt. Nem tudunk jobban bízni és folyamatosan bízni, mint ahogyan semmi mást sem tudunk magunktól megtenni. Még ebben is egyedül Jézus; nem csak azt kell várnunk tőle, hogy ő legyen hitünk szerzője és beteljesítője, hanem a hit művének minden közbülső beteljesedését is tőle kell várnunk (2 Thessz 1,11); őt kell kérnünk, hogy folytassa a beteljesítést bennünk, még ezt is az ő erejére bízva.

forrás: F. R. Havergal: Kept for the Master’s use

Itt az éltem, Jézusom