Elragadtatás és lélekmentés

Elragadtatás és lélekmentés

D.M. Panton

Apcsel. 8: 26-40. “Az Úrnak angyala pedig szólt Fülöpnek, mondván: Kelj fel és menj dél felé, arra az útra, mely Jeruzsálemből Gázába vezet. Járatlan az …”

Nagyon jelentős tény, és amire még sohasem figyeltek fel az, hogy a mi Urunkén kívül a Fülöpé az egyetlen elragadtatás, amit mint történelmi eseményt nevez meg az Újszövetség. És miért? Lehetne bármilyen utalás erőteljesebb? Ahogy mi magunk is a bármelyik pillanatban bekövetkező elragadtatás küszöbén állunk, – ugyanezt a szót használja Fülöpre és azokra, akik el lesznek “ragadva,” hogy az Úrral találkozzanak – nekünk is az elveszetteket kell keresnünk a Király küldetésében; talán csak egy egyetlen és utolsó lelket. Ez Isten követének a képe, akit a világ sivatagába küldtek ki, hogy learassa az utolsó lelket az Úr eljövetele előtt: előrevetíti annak az embernek a képét, aki eltűnik a Szellemmel.

Mert először azt látjuk, hogy a menny gépezete mozgásba lendül egyetlen lélek megtéréséért. “Az Úr angyala szólt Fülöpnek” (Apcsel. 8:26). Minden megtérés a mennyben van megtervezve. “Annyira nem tudok megtéríteni egy lelket, mint amennyire nem tudok megteremteni egy csillagot”; az angyalok a munkatársaink, akik Isten munkáját viszik előrébb, nem a miénket. A mennyei látogató, az angyal látnoki képességével kb. 110 km távol elmosódva látja a fekete bőrű arcot, ahogy a sivatag porfelhőjében gurul tova; és az angyal megtervezi, hogy ez a két egymástól független emberi élet keresztezze egymást, hirtelen egyesítve őket, és ugyanolyan hirtelen végleg el is szakítva őket egymástól.

Néhány évvel ezelőtt Kanadába indulásom előtti este egy barátom azért imádkozott, hogy hadd vezessek egy lelket Krisztushoz a következő nap a vonaton. Másnap reggel teljesen el is felejtettem az egészet, amikor Norwichtől néhány megállónyira egy fiatalember lépett be a fülkébe, amint a vonat tovább indult. Húsz percen belül a térdeinken voltunk. A fiatalember elfogadta Krisztust, és egy vagy két megállóval később végleg elváltunk egymástól.

Ennek a két embernek az összetalálkozása sokkal drámaibb volt. Az egyik fehér volt, a másik fekete; az egyik ázsiai, a másik afrikai; az egyik zsidó, a másik nem zsidó; az egyik szegény, a másik gazdag; az egyik az áldott Sém gyermeke, a másik a megátkozott Hám fia; az egyik keresztyén, a másik pogány. Egy angyal bármelyik pillanatban megnyithatja számunkra egy vasúti fülke ajtaját, vagy egy másik kontinensre küldhet. A menny óriási gépezete egyetlen lélek megtéréséért mozgásba lendül, és össze tud hozni egymás számára teljes idegeneket mind rangban, mind vallásban, nemzetben és fajban.

Ebben a leggazdagabb lélekmentő drámában a következő felvonás még csodálatosabb: maga az Istenség gépezete lendül mozgásba. 29. vers: “Ezt mondta a Szellem Fülöpnek, Menj oda és csatlakozz ahhoz a szekérhez.” Azt a szekeret, amelyben az Isten által keresett lélek ült, meg kellett mutatni Fülöpnek; mert egyetlen evangélista sőt egy angyal sem ismeri, egyedül csak Isten Szelleme, azokat a neveket, amelyek az Élet Könyvében vannak beírva, amely a Bárányé. Az apostolok közül ki álmodta volna, hogy a következő megtérő egy fekete bőrű férfi lesz, aki több mint 3000 km távolságra él, és aki épp a Gázai sivatagon keresztül utazik a távoli Etiópiába?

Éppen ez az igazság az, amelyet az egyéni evangelizálást végző munkások olyan nehezen tudnak elsajátítani, amely katasztrofális következményekkel jár. Alapvető különbség van az egyszerű bizonyságtétel és a lélekmentés között. Mindenkinek bizonyságot kell tennünk, az egyéni lélekmentésben viszont nagyon élesen oda kell fülelnünk a Szellem utasításaira – “Csatlakozz ehhez a szekérhez.” A következő szekérben, minden valószínűség szerint olyan lélek utazott volna, akiért a mennyei gépezet teljesen mozdulatlan maradt volna.
Ebben van a lélekmentés sarokköve – a módszer remekműve – hogy először Istentől kell megkapnunk a léleknek a nevét, akit meg kell nyernünk, mielőtt ostromolni kezdjük magát a lelket. A bölcs munkás kideríti, hogy Isten hol munkálkodik, és ott kezd el dolgozni. Ez megspórolja nekünk a csüggedést, sőt a kétségbeesést, olyan lelkek miatt, akik nem adják meg magukat; és attól is megment minket, hogy ennek következtében felháborodva felhagyjunk minden lélekmentési kísérlettel. Megszabadít az önzéstől, hogy olyan lelkeket keressünk, akiket mi akarunk, hogy meg legyenek mentve, mintsem azokat a lelkeket, akiket Isten akar. Megelőzi azt, hogy élesen bíráljuk az evangélistákat, lelkészeket, vasárnapi iskolai tanítókat, vagy barátainkat, azért mert nem térítették meg azokat a lelkeket, akiket mi hoztunk oda hozzájuk, Isten viszont nem. Így nem fogjuk az időnket és erőnket pazarolni, mert egyenes vonalba hozott minket azzal, amit Isten tenni akar.

Tehát Fülöp alig száll föl a szekérre, rögtön azt tapasztalja, hogy a Szellem már ott járt. Mert ki tette a Bibliát az etióp kincstárnok kezébe? Ki hozta el őt a templomból imádkozva? Ki nyitotta ki a könyvet éppen annál a szakasznál, ahol a megöletett Messiásról van szó? Az isteni gépezet mindkét végén munkálkodik: így a felkészített lélek érett gyümölcsként hullik le Isten hírnökének legkisebb érintésére; mert egyedül azokat a lelkeket tudjuk megnyerni, akiket Istent választott, Isten keresett és Isten kinyilatkoztatott.

A dráma harmadik felvonása még csodálatosabb: a távolsági vonat egyetlen lélek megmentéséért most a láthatatlanból előbukkan, és látható lesz. 30. vers. “Amikor Fülöp odafutott” – kilőve mint Isten nyílvesszője, egyenesen ahhoz a lélekhez, akit Isten hívni akar. Fülöpöt kb. 110km távolságból küldték ide ezért az egy lélekért: néhány perccel később elragadtatik a kb. 50 km távolságra lévő Azótoszba. Isten Amerikát könnyen el tudta volna érni az evangéliummal évszázadokkal Kolumbusz születése előtt. Milyen felfoghatatlan megtiszteltetést helyez Isten egy férfire vagy egy nőre!

Az angyal irányítja az utazást; a Szellem kiválasztja azt az egy lelket; de most mindkettő eltűnik a háttérben, és Isten egy embert helyez az elveszettek megmentésének az előterébe. De nem akárkit. Amikor Isten valami különösen nehezet akar véghezvinni, Ő annak az embernek súgja a fülébe, aki készen van.

Amikor a Titanic, az elsüllyeszthetetlen hajó, csúnya tizenöt fokos szögben megdőlt egy nagy hasadékkal az oldalán, a zenekar ragtime zenét játszott, és whiskyt adogattak körbe. Az éjszakába lüktetve egy CQD (Jöjj, gyorsan, veszély) jelzés hagyta el a kis kabint odafent. A következő mozzanatban egy még csúnyább huszonöt fokos dőlés következett; de a zene még mindig ment, és a whisky is körbejárt. A távíró most hosszú elektromos segélykérő ujjaival S.O.S adott le, azt a jelzést, amitől mindig libabőrös lesz a hátunk. Két hajó is rádiós közelben volt, a Californian és a Carpathia. A Carpathia felfogta a zokogó hangot, és visszajelzett, hogy “Tarts ki, jövünk!” és teljes gőzerőre kapcsolva érkezett, hogy nyolcszáz lelket megmentsen. A Californian, bár ő volt a kettő közül közelebb, meg sem mozdult. Amikor Londonban megkérdezték Signor Marconit, miért, azt felelte, “Mert a jég miatt nem tudtak haladni és leállt a motor.” Más lelkek fölötti befolyásunk teljes mértékben a mi saját állapotunktól függ.

A dráma legcsodálatosabb része az utolsó felvonás. Fülöp teljesen kihasználta az elragadtatása előtti néhány órát, nem kevésbé azt a néhány percet, amelybe bele volt sűrítve a menny és a föld hatalmas együttműködése egyetlen lélek megmentéséért.

Tizennyolc évvel ezelőtt Nyugat Indiából jövet Avonmouth-ba értem. Mivel fáradt voltam, egy csöndes vasúti kocsit kerestem, hogy egyedül lehessek. De egy idegen, a kis Haiti hadi flotta főmérnöke, követett engem, mint utóbb megtudtam, szándékosan. Rövidesen egy fényképet vett elő három kisgyermekéről, és amikor megkérdeztem tőle, hogy a mennybe vezeti-e őket, azt mondta, “Nem, de oda akarom, mi az odavezető út? Hogyan üdvözülhetek, hogy őket is megmentsem?” Ekkorra már csak öt percre voltunk Bristoltól, ahol egy nagy állomás forgatagában végleg el kellett válnunk egymástól. Nagy nyomás nehezedett rám, mivel csak öt percem volt, hogy egy lelket Istenhez vezessek, és csak a Bárány vérére tudtam koncentrálni, Ézsaiás megöletett Messiására. Sohasem fogom elfelejteni annak az embernek a kézszorítását, ott a peronon, akinek a sugárzó arcát remélem abban a sokaságban fogom látni, amely a trón körül áll. EZ AZ ÖT PERCÜNK VAN MOST. Hirtelen “az Úr Szelleme elragadta Fülöpöt”: a munkás teljesítette feladatát, véget ért a sivatagi utazás; az utolsó munka elvégezve, az utolsó lélek megnyerve. Fülöp elment!

forrás: D.M. Panton: Rapture (Note on rapture and soul-winning)

One thought on “Elragadtatás és lélekmentés

  1. Visszajelzés: Elragadtatás és lélekmentés (részlet, D.M. Panton) – Hitünk célja

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s