A krisztusi új élet kiáradása

Radu Gavrilut

forrás: Az éntől való szabadulás útja

Máté 20,20-28: Akkor odament hozzá a Zebedeus fiainak anyja fiaival együtt, leborult előtte, és kérni akart tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: “Mit akarsz?” Ő így felelt: “Mondd, hogy az én két fiam közül az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől üljön a te országodban.” Jézus így válaszolt: “Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én fogok kiinni?” Ők így feleltek: “Ki tudjuk.” Erre ő ezt mondta nekik: “Az én poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni. Azok fogják megkapni, akiknek az én Atyám elkészítette.” Amikor ezt meghallotta a többi tíz, megharagudott a két testvérre. De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: “Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

A nagyon nagy gond az, hogy bennünk két élet van: a krisztusi új élet és a régi ádámi élet, amellyel annyira át vagyunk itatva, hogy miután az Úrhoz tértünk és Isten gyermekei lettünk, észre sem vesszük, hogy nagyon sokszor ugyanazt az ádámi életet próbáljuk továbbvinni. A kérdés mindig az: ebben a helyzetben, amiben most vagyok, ki él? Az Úr vagy én? Igazolhatjuk persze önmagunkat, de a kérdés nagyon is hangsúlyosan így tevődik föl: az Úr az? Ha nem az Úr, akkor csak én?

Az az élet, amelyet akkor kapunk, amikor az Úr Jézus Krisztusban hiszünk, teljesen más, mint amit a szüleinktől örököltünk. Szükséges növekednie ennek az életnek. Bemerítő János azt mondja, hogy „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” – tehát szükséges növekednie, igaz?

A János 10,27-30-ban ezt olvassuk: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”

Ha végigolvasnánk ezt a részt, láthatnánk azt, hogy ezek a juhok, akik követik Őt, akik ismerik az Ő hangját, azoknak azt mondja: bővölködő életet adok nekik. Mert mit jelent szolgálni az Urat? Azt jelenti, hogy életet tudsz közvetíteni, adni. Amikor megnyitod a szádat, élet van benne. Bárhol vagy – úton, odakint vagy idebent beszélsz –, az élet mutatkozik meg. Hogyan tud tehát ez az élet növekedni bennünk? A növekedés és a bővölködő élet összefügg, és csakis akkor lehet bővölködő ez az élet, ha önmagunktól megüresedünk. Annyira át vagyunk itatva a saját énünkkel. Vannak olyanok, akik figyelik, hogy mások áment mondanak-e az imádságukra. Tudjátok, miért? A büszkeség miatt. Mert nem szeretnénk, ha nem vennének figyelembe minket.

A hitéletben, a mindennapi életben és az Úr szolgálatában is minden az élettől függ. Ennek kell elsősorban növekednie, bennünk helyet találnia. Mert bennünk, ahogy a világból jövünk, mindenfajta örökségünkkel – nem szépen hangzik, de használnom kell –, egy csomó szemét van, sok-sok minden az elménkben, ami évek hosszú során át csak gyűlt és gyűlt bennünk. Például, ha valakit az élete során rendszeresen megbántottak, megsértettek, akkor nagyon sok éven keresztül olyan lesz a mentalitása, hogy fél attól, hogy megint meg fogják bántani. Ez rányomja a bélyegét a személyiségére. Az Úr pedig körülvesz bennünket mindenféle olyan körülménnyel, amelyek hatással vannak ránk, azzal a céllal, hogy önmagunktól meg tudjunk üresedni.

Hogy tudunk önmagunktól megüresedni? Azt hisszük, hogy ez lehetséges az Istennel való együttműködés nélkül? Ha valaki megbánt, mi a reakciónk? Megharagszunk? Felháborodunk, hogy mit beszél ez rólunk?

Tudjátok, mit mondott Dávid, amikor Simei megátkozta: hogy lehet, hogy az Úr mondta neki. Lehet, hogy az Úr mondta neki, hogy megbántson. És hogyha az Úrral együttműködsz, meglátod, hogy minden alkalommal egyre több és több hely lesz benned. Hogyha bűnbe estünk, akkor bennünket ez megaláz. Az Úrnak mindenféle munkája van, amivel ezt meg tudja tenni, és ha elfogadjuk Istennek ezt a kezét, amellyel meg akar alázni, úgy, ahogyan Dávid is tette: még jobban meg akarom magam alázni – akkor ez az élet helyet talál bennem. Ha azonban nem vagyok megüresedve önmagamtól, és közben azt mondom az Úrnak, hogy bővölködő életre vágyom, akkor Istennek az a válasza, hogy elsőként olyan helyzetbe hoz, hogy megaláz.

Ha valaki az életnek szolgája, azt mások észreveszik. Gondolhatjuk azt, hogy prédikálni szeretnénk, de arra nem vagyunk készek, hogy életet közvetítsünk. Másképpen: ha valaki tele van élettel, akkor ezt az életet ki kell szabadítani.

Két nagyon fontos dolog jut eszembe azzal kapcsolatban, hogy ez az élet meg tudjon mutatkozni. Az egyik, hogy a gondolkodásmódunk meg legyen újulva. Mondják egyesek, hogy az vagy, amit gondolsz. Ha a gondolkodásmódunk nincs megújulva, nem tudunk életet közvetíteni.

A másik pedig az összetöretés. Az Úr tud előhozni olyan helyzeteket, amelyekben összetörhet bennünket.  Egy példát mondok: Valaki végezte a munkáját, és jó volt abban, amit csinált, és értékelték is – és egyszer csak elkezdtek a dolgok nem úgy működni, mint addig. Önmagának sem tudta megmagyarázni, hogy lehet, hogy nem mennek a dolgok. Azt mondtam neki: az Úr akarja összetörni a külső cserépedényedet. És ha a cserépedény megtört, és repedések keletkeznek rajta, akkor kicsordul belőle az élet.

Bármit is mondunk, bárhonnét olvasnánk az Igéből, azt észre lehetne venni, ha ott élet van. Még akkor is, amikor egy igei tanítást mond valaki, ott is élet tud fakadni. A keresztyén életben minden erre összpontosul. Az ádámi élet egoista élet, mindent önmagának akar, önmagadnak akarod, hogy elismert legyél, hogy mindig csak te kapjál valamit. Az isteni élet pont olyan, mint ahogy itt olvastuk: „Az embernek fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak.” Az isteni élet nem olyan, hogy neki kell, hogy mások szolgáljanak. Az isteni élet lényege, hogy Ő szolgál másoknak.

Amikor először T-ben voltunk, azt láttam, hogy mennyire önzőek az ottani emberek. Mindenki csak saját magáért és a családjáért imádkozott, a szüleiért, a betegségeikért. Ilyen az ádámi élet. Nem érzed annak a szükségét, hogy a testvéreidnek szolgálj. Az isteni élet szent élet, igaz élet, Istennek kell élni vele és kiöntetni azt az emberek felé.

Még egy dolgot szeretnék megemlíteni. Az előbb valaki beszélt az építésről. Ez az élet, ez az új élet nem olyan, hogy megkaptam és növekszik, és ez nekem nagyon jó. Ez az élet azért van, hogy másokért legyen. Ez az élet az építést szolgálja, az építésért van. Nagyon nehéz együtt menni és egymást elfogadni szeretetben. De ez az élet ilyen.

1Pt 2,4-10-et olvasom: „Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel szellemi házzá, szent papsággá, hogy szellemi áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által. Azért van meg az Írásban: Íme szegletkövet teszek Sionban, amely kiválasztott, becses; és aki hisz abban, meg nem szégyenül. Tisztesség azért nektek, akik hisztek; az engedetleneknek pedig: A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a szegletnek fejévé a és megütközésnek kövévé s botránkozásnak sziklájává; Akik engedetlenek lévén, megütköznek az igében, amire rendeltettek is. Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; Akik hajdan nem nép [voltatok], most pedig Isten népe [vagytok]; akik nem kegyelmezettek [voltatok], most pedig kegyelmezettek [vagytok].”

Bennünk van az a vágy, hogy Isten egybeszerkesszen, egybeépítsen bennünket. Ez a munka nincs még befejezve; a mi felelősségünk ezt tovább tenni. Ha valaki látja ezt, és megnyílt a szeme, és az Úr munkálkodik valamit az Ő életében, azért van, hogy ez az építkezés folytatódjon. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy nyitva legyen a szemünk, hogy mindnyájan lássuk az elhívásunkat, és az, ha ennek az életnek szabad útja van, akkor ő meg fog mutatkozni, ki fog áradni, látható lesz, és ez az élet mások számára áldás lesz.

Lehet, hogy mi megszoktuk, hogy személyesen beszélünk testvérekkel, de nagyon sok lehetőségünk van a mai világban kommunikálni egymással, és ha a Szellem által vezetettek vagyunk, akkor az Úr olyan személyekhez fog vezetni bennünket, akikkel ezt meg kell tennünk. De ha az óemberünk vezet bennünket, akkor nem fogunk senkinek sem szolgálni, csak önmagunknak. Jól vagyok, a családom jól van, mi más kell nekem? A régi életünk így gondolkozik: miért foglalkozzak én a mások gondjával-bajával, elég a magam gondja nekem.

De az Úr Jézus azt mondta: Márk 10,45: „Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon”.

Ez az élet másokért van, az ádámi élet viszont mindig csak önmagáért. Krisztus élete legyen bennünk, és ez az élet megtalálja majd azokat a repedéseket, amelyeken keresztül ki tud áradni. Ámen.