Miért ér csapás az Úr munkájában és az Úrral kapcsolatban? Miért ér csalódás, miért a szenvedés, miért a nyomorúság? Amikor végül mindent megtudunk, amikor a történetet végül teljesen elmondják – és micsoda hatalmas történet lesz az – amit felfedezünk az lesz, hogy éppen a csalódás, a szenvedés, a nyomorúság, a csapás, a szomorúság, a megpróbáltatás volt az eszköze annak, hogy szellemivé legyünk, semmi más – ez volt az, ami ezt elvégezte. El kell mondanunk, Isten kegyelme által, hogy szellemi növekedésünk mértékét annak a szenvedésnek köszönhetjük, amelyen az Úr megengedte, hogy keresztülmenjünk.
„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2. Kor. 4: 17-18).
Isten olyan örökkévaló értékeket munkál ki, amelyek nem láthatóak, egyedül csak a hit szemével lehet őket megragadni. Ezt le kell szögeznünk, különben kudarcra vagyunk ítélve, mielőtt még elkezdenénk. Nem az van-e, hogy állandóan azért harcolunk olyan erősen, hogy az Úr velünk, a mi földi dolgainkkal foglalkozzon? Miért legyen bármilyen csapás, szenvedés? És valóban, miért van egyáltalán ellenség, miért van a gonosz, miért vannak nyomorúságok és üldöztetések? Miért érjen minket mindez ha, az Úr a mindenható Úr, teljhatalmú, kegyelmes, és ha igazán törődik munkája előrehaladásával? Ha az Úr valóban velünk van, és a mi oldalunkon áll, mint Mindenható, akkor a gonoszt félre kellene az útból tennie, és minden akadályt és meghiúsulást el kellene a szélnek söpörnie, és minden szenvedést egyszerre le kellene igázni, és nekünk semmit sem kellene ebből megismernünk, hanem diadalmasan haladhatnánk előre, minden efféle dolog nélkül, amelyek csak terhet jelentenek a számunkra, amelyek csak megszakítják és meghiúsítják a növekedést és az előrehaladást. A gonosz egész idő alatt csak gátol, az Úr pedig nem nyer belőle semmit. Valóban nem? Ez az a dolog, amivel neked és nekem tisztába kell jönnünk.
(…) Mi jelent hát akkor mindez? Nézzük meg még egyszer. Hát nem ezek által az eszközök által formálódunk-e a mennyei Krisztushoz hasonlóvá? Tudjátok, az igazság az, hogy azok az emberek, akik az átmeneti dolgok kiskorúságában élnek, akik nem hajlandók az Úrral járni, csak akkor, ha földi síkon valami pozitív bizonyítékát adja annak, hogy velük van, az ilyen emberek szellemileg nem tudnak segíteni másoknak, nem olyan emberek, akikhez odamehetsz életed legmélyebb óráiban. Van egy belső hely. Azok tudnak segíteni azokon, akik valóságosan megismerték a hit legmélyebb próbáit, akik maguk is átmentek és megtartattak azokban, még akkor is, amikor az Úr nem emelte fel kezét szabadításukra. Vajon nem így van-e? Ez az életnek egy szintje. A mennyei Úrhoz való hasonlatosság az által van, hogy minden mennyeivé válik, és az Úr nem hagyja, hogy ezt a mennyeivé válást kikerüljük.
forrás: http://www.austin-sparks.net/english/000693.html
A teljes cikk itt olvasható magyarul: https://filippi314.wordpress.com/igei-uzenetek/a-kegyelmi-korszak-termeszete-amelyben-elunk/
"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap" 