Szenvedés és imádság

Horatius Bonar (1808-1889), részlet

Az álomból való felébredés azt is jelenti, hogy a szenvedés, a fegyelmezés nem csupán energikusabbá, szorgalmasabbá tesz minket, hanem sokkal imádságosabbá is. Talán itt érezzük leginkább az ébredés hatását. Semmi sem serkenti bennünk úgy az imádságot, mint a megpróbáltatás. Azonnal térdre borulunk, és bezárjuk magunk mögött a belső szoba ajtaját. A jólét napjaiban sok kényelem, sok menedékhely áll rendelkezésünkre; a bánat napjaiban csak egyetlen egy: maga Isten. Fájdalmunk túl mély ahhoz, hogy másnak elmondjuk; túl nehéz ahhoz, hogy más megnyugtasson. Most felébredünk az imádságra. Korábban is jelentett valamit számunkra, de most ez a minden. Karunk meggyengül, és nincs más, akire támaszkodhatnánk, csak Isten. A belső szobánk valójában az egyetlen világos hely egy olyan világban, amely számunkra most kétszeresen sötét lett. Kívül és körülöttünk minden komor. Felhők árnyékolják be az egész vidéket; csak a belső szoba világos és nyugodt.

Milyen lelkesen, milyen hálásan zárkózunk most oda be! Egész időnket eltölthetnénk ezen a boldog fény szigeten, amelyet Isten biztosított számunkra a viharos óceán közepén. Amikor néha kénytelenek vagyunk elhagyni, milyen örömmel térünk oda vissza! Milyen békés órákat töltünk ott magányban, Isten egyetlen társaságában! Majdnem el is felejtjük, hogy a felhők még mindig felettünk vannak, és a vihar még mindig tombol körülöttünk. Az ima sokkal valóságosabbá válik, mint valaha. Most olyan nagyra értékeljük, mint még soha. Nem tudunk nélküle élni. Szükségszerűségből és választásból is imádkoznunk kell, mélységből felkiáltva. Imádságunk valódi kéréssé, valódi könyörgéssé válik. Most már nem csak egy forma. Milyen új élet, új energia, új komolyság ömlik minden kérésünkbe! Most a szív szól, és az ajkak nem találnak szavakat, amelyekkel kifejezhetnék a szív vágyait. Azok a sóhajok, amelyeket „nem lehet kimondani” (Róm 8:26), most mind kitörnek és felemelkednek Isten fülébe.

Korábban gyakran előfordult, hogy csak a száj volt, a szív nélkül; ma viszont sokkal gyakrabban a szív van, a száj nélkül. Most már tudjuk, hogy „a Szellem segít gyengeségünkben” (Róm 8:26). Kezdjük érezni, mit jelent „a Szellemben” imádkozni (Júdás 1:20). Újfajta közelségben vagyunk Istennel. A vele való közösség most már sokkal inkább tudatos valóság. Közeli kapcsolat egy élő, személyes Úrral. Új érvek merülnek fel, új vágyak keletkeznek, új szükségletek tárulnak fel. Saját ürességünk és Isten sokrétű teljessége olyan élénken tárul elénk, hogy legbelsőbb lelkünk vágyai felébrednek, és szívünk Istenért, az élő Istenért kiált. Dávidban bánata ébresztette fel az imádságot. A cethal gyomrában tanult meg Jónás hangosan kiáltani. Manasse pedig a pusztában a tövisek között és Babilon bilincseiben tanult meg imádkozni. Krisztus gyülekezete az Úr kiválasztott öröksége: Ébredj fel! A világosság és a nappal gyermekei: keljetek fel! A hosszú téli éjszaka hamarosan véget ér. A nappal csillaga hamarosan felkel. „Mindennek vége közeledik: legyetek tehát józanok, és imádkozzatok” (1Pt 4:7). „Miért alszotok? Keljetek fel és imádkozzatok, hogy ne essetek kísértésbe” (Lk 22:46)!

Forrás: Night of weeping and morning of joy, Horatius Bonar