A családi élet és annak jellemzői

 T. Austin-Sparks

A családi élet és annak jellemzői

Az első, amit figyelembe kell vennünk, az Atya vágya és terve a családja számára. Egészen bizonyos, hogy minden a családban kezdődik el, és ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi Isten vágya és terve az Ő szellemi családjára nézve, csak egy válasz van rá, és ezt a választ egy olyan kijelentésben kapjuk meg, amiben van egy családi kötelékre vonatkozó szó: „eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek”. Hogy az Elsőszülött ábrázatához hasonlatosak legyünk – ez az Atya vágya és terve az egész családra nézve.

A családnak az Elsőszülöttről kell példát vennie. Kell lennie egy családi vonásnak, és családon belül ez a vonás az elsőszülött után jön létre. Vagyis, ami Krisztusra igaz, annak igaznak kell lennie mindenkire. Az Úr Jézus tulajdonságainak és vonásainak meg kell jelenniük minden utána következő gyermekben, a család minden tagjában. Mivel ez az Atya vágya és terve, amit megismertetett az Ő gyermekeivel, ezért ha ők engedelmesek akarnak lenni (valóban Isten gyermekei), akkor szívüket adják az Ő vágyához. Felismerik, hogy legfőbb feladatuk, hogy megelégítsék az Atya szívét azzal, hogy az elsőszülött vonásai kiformálódnak bennük. Ezzel foglalkozik az Újszövetség, de valójában az egész Szentírás is. Az Ószövetségben jelképekben jelennek meg a krisztusi jellemvonások, maga az Újszövetség pedig egy közös, mindent magába foglaló kérés és biztatás, hogy legyünk Krisztushoz hasonlók.

Úgy látszik, amikor az Úr Jézus kiválasztotta tizenkét tanítványát, akkor e választás mögött és a mögött, hogy egy kis csoport mindig legyen Vele, az a szándék állt, hogy megmutassa és kifejezze, milyen tulajdonságai vannak az elsőszülöttnek, és hogyan viselkedik a család többi tagjával szemben. Más szóval: ha tanulmányozzuk az Úr Jézus tulajdonságait, hogy miként viszonyult az Övéihez, amikor itt járt a földön, akkor szép példát kapunk arról, milyen családi jellemvonások vannak az Atya gondolatában. Vegyük például a tizenkét tanítvány tökéletlenségeit, hiányosságait, gyengeségeit, valamint azt, hogy milyen volt az Úr Jézus hozzáállása ezekhez. A Szent Szellem nem törekedett arra, hogy eltakarja hibáikat, tévedéseiket. Egyáltalán meg sem kísérli, hogy ezeket az embereket egy ideális közösségként mutassa be. A róluk festett kép nagyon is élethű és minden gyarló vonás megjelenik rajta – a jó és a rossz is -, semmilyen kellemetlenség nincs elrejtve. Semmi sem hiányzik a képről, minden tisztán látható. Az Úr Jézus nem egy könnyű társasággal foglalkozott, hanem olyanokkal, akik gyakran elkeserítették. De egy dolog jellemezte az Úr viszonyát ehhez a problémás csapathoz: hittel állt hozzájuk.

Milyen hittel állt ezekhez az emberekhez! Nem arról van szó, hogy bennük hitt volna, vagy az alapján állt hittel hozzájuk, amit bennük látott, hanem határtalan hite volt az Atyában rájuk nézve. Így állt hozzájuk: „Semmi sem lehetetlen Istennél. Itt vannak ezek az emberek: problémásak, és könnyen elkeseríthetnének, szinte soha nem értik, amit mondok! Úgy tűnik, mintha mindig rosszul értelmeznék a kijelentéseket, soha nem értik meg a lényeget. Amikor mondok valamit, teljesen rossz szemszögből nézik, a látásmódjuk, a reményeik és vágyaik teljesen földhözragadtak. Soha sem látnak túl e jelenvaló világon és saját egyéni érdekeiken. Úgy látszik, teljesen alkalmatlanok a szellemiek felfogására. És mégis, az Atya csodákat tehet egy csapat ilyen emberrel is; semmi sem lehetetlen.”

Az Úr tanítványaihoz intézett szavai gyakran rámutattak, hogy mennyire restek és tompák voltak az Ő mennyei gondolkodása mellett. „Ó balgatagok, meddig leszek még veletek?” „Hogy nem értitek hát?” Majd végül: „Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, a miket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak…?” És mégsem hagyott fel velük, soha nem hagyta el őket mint reménytelen eseteket, hanem szilárd hite volt felőlük.

Ez bemutat valamit az Elsőszülöttről, aminek szükséges megjelenni az egész család jellemében. Nem juthatunk sokra családként, amíg ez nem valósul meg bennünk, míg nincs bennünk szilárd, fenntartások nélküli hit egymás felől. Néhányunkkal rendkívül nehéz kijönni, néhányunkat rendkívül nehéz megérteni, és talán borzasztó nehéz természetünkből fakadóan, emberileg szeretni. Szinte kihívás. A legegyszerűbb az lenne, ha szépen magunkba zárkóznánk, és elhúzódnánk az ilyenektől. A legnehezebb pedig talán az, hogy azzal a  teljes bizonyossággal és hittel menjünk tovább, hogy nagy változások történnek majd, és hatalmas előrelépések lesznek, ha elég sokáig várunk. Az Úr Jézusnak megvolt ez a hite az Atyában a tanítványok felől, és ennek kellene jellemeznie az egész családot. Igen, hogy legyen hitünk a legreménytelenebb eset felől is! Mennyire kevés a türelmünk!

A természetünk olyan sokszor közbeszól ezen a ponton, és az emberi természet azonnal felméri a helyzetet a földiek szerint, megállapítja az értéket, és azt mondja: „Na, ezektől ennyi telik, soha nem lesznek ennél többek!” Így belekerülnek egy bizonyos érték és képesség szerinti kategóriába, tőlük már nem várnak többet, rájuk nézve nincs remény sem; s valamelyest meg is vetik őket. Magukra hagyjuk őket, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak. Tudják, hogy megmérettek, és érzik, hogy nem nagyon van számukra hely. Vajon ez a fejlődésnek, növekedésnek és a segítőkész szívbeli nyitottságnak útja? Nem! Amit tettünk az, hogy azt a mértéket, amik ők maguk a természetük szerint, fölé helyeztük annak, amik ők a kegyelem által, és „bebetonoztuk” őket ebbe a kategóriába. Más szóval, nem vettük figyelembe a kegyelem lehetőségeit a leglehetetlenebb ember esetében.

Kérnünk kell az Urat azért a kegyelemért, hogy higgyük: a leglehetetlenebb ember életében is nagy változások lehetnek a kegyelem által. Hasznos itt zárójelben megemlíteni valamit. Nem szolgálatról, megbízatásról vagy felelős munkáról, s ehhez hasonlókról van szó. Ha valakit szolgálati felelősséggel kell felruháznunk, bölcsességre van szükségünk, hogy felmérjük, mennyire bízhatunk meg benne. De most nem erről van szó. Most a hétköznapi kapcsolatokról beszélünk, a családi közösségről, és arról, ahogy Krisztus növekedik és látszódik egyre inkább mindannyiunkban kölcsönös kapcsolatok által. Mert a krisztusi élet növekedésének ezekben a kapcsolatokban kell megvalósulnia. A szellemi élet fejlődésére a közösség vonalán vannak olyan lehetőségek, amelyek nem léteznek az elszigeteltségben. Az elszigetelt tagok létezése a fejlődés legnagyobb akadálya. A kapcsolatokat és a közösséget választotta Isten a növekedés útjának. Nem szabad hát figyelmen kívül hagynunk azt a törvényt, ami alapján ez a növekedés megvalósul, és az egyik ez: legyen hitünk egymás felől, még akkor is, ha nincs bizalmunk a másikban.

Ez egy nagyon fontos dolog. Talán soha sem fogjuk megtudni, hogy milyen sokat köszönhetnek a tanítványok az Úr Jézus felőlük való hitének. Egyszer majd az örökkévalóságban azt mondják az Úr Jézusnak (s mi is velük együtt): „Itt vagyok, úgy ahogy vagyok, és ha valaha is szolgálatára lehettem az Úrnak, az Ő dicsőségére és tetszésére, az egyedül azért van, mert Te nem az alapján bántál velem, hogy mennyit érek önmagamban.” Sokkal tartozunk az Úrnak, hogy ilyen hite van felőlünk, és hogy nem hagy fel velünk. Ugyanennek a szellemnek kellene jelen lennie egymással való kapcsolatainkban is.

Ha ezen a vonalon haladunk tovább, láthatjuk, hogy az Úr mennyire odaadó volt, mennyire szívén hordozta a tanítványokat. Van egy páratlan kijelentés, ami összefoglalja ezt az odaadást: „…szerette az övéit e világon, mindvégig szerette õket” (Jn 13,1). Nekik adta Magát, rájuk költötte Önmagát. Nem tartott vissza semmit: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az õ barátaiért” (Jn 15,13). Ez egy családi örökség, az Elsőszülött ezt teszi a család többi tagjáért, és ami igaz az Elsőszülöttre, annak ki kell fejlődnie a családban.

Ez lefed egy elég nagy területet, amivel most nem foglalkozunk részletesen. Egyszerűen csak sok mindent magába foglaló, összegző módon kijelentjük, és ezekkel az egyszerű szavakkal illusztráljuk, hogy: ami igaz az Elsőszülöttre, az az Atya terve és vágya, hogy a család minden tagjában megvalósuljon. A családnak az Elsőszülött jellemét kell magára öltenie, és átformálódnia az Ő képére.

Ha ezt felismertük, van néhány dolog, ami alapvető fontosságú ehhez, melyek nélkül mindez lehetetlen, de általuk megvalósulhat.

Az első és legfontosabb, hogy Szellem szerint ismerjük egymást. „Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket, Úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy a kik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, a ki érettök meghalt és feltámasztatott. Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sõt ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük” (2Kor 5,14-16). Ez azt jelenti, hogy nem azt vesszük kapcsolataink, elvárásaink, ítéleteink, elismerésünk és megbecsülésünk alapjául, hogy mik vagyunk természet szerint. Ez nem jelenti azt, hogy elfeledkezünk egymás emberi természetéről, vagy soha sem ütközünk bele abba, hogy testben vagyunk, vagy hogy teljesen érzéketlenek lennénk egymás természeti hibáival szemben. Nem! Mindig is érzékenyek leszünk erre. Valószínűleg igaz, hogy minél szellemibbek vagyunk, annál érzékenyebbekké válunk arra, hogy mi milyenek vagyunk és mások is milyenek természet szerint. Talán annál jobban szenvedünk is egymás természetének hibái, tökéletlenségei, gyengeségei és erősségei miatt.

A világi emberek csak egy nagyon-nagyon kis mértékben ismerik azt a nehézséget, amit a keresztyének tapasztalnak, hogy mennyire nehezen jönnek ki egymással. Úgy tűnik, képesek semmibe venni és átgázolni mások érzékeny pontjain, majd kibékülnek. Olyan, mintha a keresztyének sokkal érzékenyebbek lennének erre, mint mások, sokkal élesebben érinti ez őket. Ezt kétféleképpen magyarázhatjuk. Ha szellemileg érzékenyekké válunk, a testet is sokkal hamarabb érzékeljük; ami nem szellemi, jelzi létezését a szellemi érzékenységnél. De ott van az a tény is, hogy van egy ellenségünk, akivel számolnunk kell, mert mindig arra törekszik, hogy a tökéletlenségeket felnagyítsa, elénk hozza, és hozzánk vágja. Ebben a dologban is munkálkodik, hogy felfordítsa az Úr gyermekeinek kapcsolatait; soha nem fárad bele. Az, hogy nem test szerint ismerjük egymást, nem jelenti azt, hogy ez a terület számunkra megszűnik létezni. De azt igen, hogy túl kell látnunk ezen, és kitartóan kell a kegyelemhez és a Szent Szellem segítségéhez folyamodnunk, hogy megerősödjünk abban az elhatározásban, hogy tekintetünket átemeljük mindarról, amik természetünk szerint vagyunk arra, hogy mi van ott az Úr Jézusból és a Szent Szellemből egymás életében, és arra figyeljünk.

Az Úr felelősséget terhel ránk ez iránt. Tudjuk, hogy ha elkezdünk beszélni az Úr gyermekeinek tökéletlenségeiről, és elidőzünk ezeknél, kritizáljuk őket, az Úr szava belénk hasít: „Ő az én gyermekem.” Ő nem azt mondja, hogy az természetét nézve nem igaz rá, hanem azt mondja: „Van ott más, ami számomra nagyon drága; vigyázz, nehogy kárt okozz benne!” Ezt jelenti Szellem szerint ismerni egymást.

Nem fogjuk meglátni, hogyan lehet hitünk egymás felől, és hogyan lehetünk igazán odaadóak egymás iránt (olyan értelemben, ahogy az Úr Jézus odaszánta életét a tanítványoknak), míg el nem fordítjuk tekintetünket attól, ami emberi arra, ami az Úrtól való. Ehhez fűzzük reménységünket és várakozásunkat, és ez a pont az, ahol meg kell találnunk a közösséget. Kapcsolatunk így már nem testben van, hanem Szellemben, és állandóan törekednünk kell arra, hogy harcoljunk az olyan kapcsolatok ellen, amik pusztán emberiek, és igyekezzünk a fenntartani a szellemi, belső közösséget. Ez alapvetően fontos.

Szeretet, hosszútűrés, türelem… mindezek megkívánják, hogy legyen valami olyan terület, olyan pont, ami több a természetinél. Minden hosszútűrés ellenére, amit gyakorolunk, és minden szeretet ellenére, amit csak kifejezhetünk, senki felől nincs remény, ha nincs ennél valami több. És a mi szemünket erre a „valami többre” kell emelnünk, ennek kell a legnagyobb jelentőséget tulajdonítanunk. „A te anyád és atyádfiai künn állnak, téged akarván látni. Az én anyám és az én atyámfiai ezek, a kik az Isten beszédét hallgatják, és megcselekszik azt” (Lk 8,21-22). Van a természetes emberi kapcsolatokon kívül egy másik fajta kapcsolat. Egy igazi közösség azokkal, akik az Úrral akarnak járni. És ez a mi egyetlen reménységünk.

Ott van, természetesen, a másik oldal is, amiről szintén nem szabad megfeledkeznünk. Felelősségünk, hogy szellemben járjunk. Az rendjén van, hogy mindig valami különlegeset, valami mást kell keresnünk egymásban. De ne követeljünk túl sokat sem másoktól, amikor ezt tesszük! Nem szabad ezt a megközelítést túlbecsülnünk sem úgy, hogy: „Na jó, akkor szellem szerint ismerjenek engem, és ne test szerint.” Ezzel egy nagy terhet teszek másokra, hogy így kell velem szemben eljárniuk. Így inkább csak félvállról vennénk tökéletlenségeinket, azt képviselve, hogy: „Ó, hát én így lettem teremtve, és így kell engem elfogadni. Tudjátok, hogy természetemből fakadóan olyan vagyok, mint Péter, hirtelen, lobbanékony, de az Úr szerette ezt a lobbanékony Pétert. Nektek is szeretnetek kell engem, annak ellenére, hogy ilyen vagyok.” Igen, de Péter megváltozott, amikor a Szent Szellem megragadta, és ha emberi gyengeségeinket és természetünk tökéletlenségeit könnyedén vesszük, akkor inkább arról teszünk bizonyságot, hogy nem sokat ismerünk a Szent Szellem uralmából az életünkben.

Talán hirtelen természetűek vagyunk. És valóban, sokan voltak hirtelen természetűek, és az Úr szerette őket, az Ő gyermekei voltak. De ne legyen ez kifogás, hiszen a kegyelem csak jelent valamit, a Szent Szellem csak képvisel valamit? Nem kívánhatunk túl sokat sem egymástól. Felelősségünk, hogy Szellem szerint járjunk, és ahogy Szellemben járunk, a közösség sokkal inkább megvalósulhat, és sokkal áldásosabb lehet. Ha te Szellemben jársz, én pedig nem, vagy hozzád képest még jobbára test szerint járok, akkor nagy mértékben gyakorolhatod ezt a szellemi jellemet azzal, hogy kitartasz mellettem és hosszútűrő vagy. De a közösségünk nem lesz olyan áldásos, mint amilyen lehetne, és a mi Urunk közös magasztalása sem lesz olyan dicsőséges, mint amilyen akkor lenne, ha én is úgy járnék Szellem szerint, ahogy te. Sok múlik azon, hogy Szellemben járunk-e, és így Szellem szerint ismerjük-e egymást. Ó, bárcsak adhatnánk egymásnak abból a megtapasztalásból, hogy mi a Szent Szellem, hogy így tudhatnánk, mi van hasznunkra. Egyrészről tehát, elnézőnek lenni egymással, más részről pedig keresni azt, hogy segítsünk egymásnak saját tökéletlenségeinkkel szemben.

Ez a családi élet. Egy igazi családban minden tag ismeri egymást, és ilyen a hozzáállásuk: „Igen, ő ilyen és ilyen, ismerjük őt, ezért elengedjük neki, hiszen ismerjük.” De megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy segítsük őt másnak lenni, mint ami? Így azonban ott a veszélye, hogy emberi síkra helyezzük a kérdést. Ha felemeljük a szellemiekhez, akkor ezt a párhuzamot találjuk: ismernünk kell egymást, és el kell engednünk dolgokat egymásnak, mert tudjuk, hogy az a másik ilyen vagy amolyan, és akkor – nem úgy, hogy ismerjük milyen, és ráhagyjuk -, szeretetből keresnünk kell, hogy segíthessünk. Ennek kölcsönösnek kell lennie: segítsük egymást, hogy egyre inkább növekedjen bennünk az Úr Jézus kegyelme. Végül is van egy olyan dolog, hogy imádkozni egymásért, nem igaz? És sokat jelent, ha egymásért imádkozunk, még akkor is, ha nem közvetlenül együtt imádkozunk.

Nemesi származásunk van, királyi család vagyunk. E család minden tagjának, Isten minden gyermekének, mindenkinek, aki olyan Fejedelemmel van kapcsolatban, mint amilyen az Úr Jézus, törekednie kell arra, hogy bemutathassa azt a szellemi méltóságot, ami fenntartja a család becsületét, és hogy soha se hagyja, hogy bárkinek oka legyen azt mondani vagy gondolni, hogy keresztyénnek egy kicsivel is kevesebb, mint ami a legjobb, legnemesebb és legszebb. A világnak gyakran volt oka könnyedén venni, vagy nem sokra becsülni a keresztyéneket, hogy távol állnak attól, ami „a legjobb”. Neked és nekem, királyi rangunkat szem előtt tartva törekednünk kell fenntartani annak a Névnek a tisztességét, melyet hordozunk, hogy Krisztus neve mások előtt nagy és dicsőséges legyen, amennyire ez rajtunk áll.

Ez természetesen, sokat kíván, és mindig arra kell indítson, hogy szorgalmasan és őszintén keressük az Urat, hogy az emberek előtt hatalom jellemezzen minket (szent, mennyei hatalom), és minden más olyan tulajdonság is, melyek egy olyan Valakiről beszélnek, mint az Úr Jézus. Az Úr tesz bennünket méltóvá, hogy hordozhassuk az Ő nevét a családban.

forrás: http://www.austin-sparks.net/english/books/002866.html

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s