Egymás terhét hordozzátok

Matt Weaver

Az asztal, amiben részesülünk, annak az egységnek a megünneplése, amit Jézus a saját vére és teste által vett meg a számunkra. És ez az egység nagyon drága az Ő számára. És emiatt állandóan nagy támadás alatt van – az ellenség nagyon gyűlöli. És ez a dolog, hogy szeressük egymást, annyira fontos mindenben, amire el vagyunk hívva. Fel fogom olvasni az egyik Igeszakaszt, amit az Úr adott nekünk tegnap reggel: János 13:34-35.

 „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.”

Ha a tanítványok megtapasztalták volna, vagy megértették volna azt, amit most mi, akkor lehet, hogy elszellemiesítették volna azokat a szavakat. „Szeressétek egymást (tegyétek le az életeteket egymásért) ugyanúgy, ahogyan én szerettelek titeket.” Egyikőjük lehet, hogy azt gondolta, „Az Úr Jézus mellett akartam ülni, de János megelőzött. Ezért megengedtem neki, hogy övé legyen az a hely, én pedig egy alacsonyabb helyet foglaltam el. Letettem érte az életemet.” De kevesebb, mint 24 órával később, Jézus emberi teste utolsót lehelt azon a vér- áztatta kereszten, és ezeknek a szavaknak más értelmet kellett nyerniük:  „Ahogyan én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.”

Ez volt a keresztre feszítés előtti utolsó éjszaka. Néhány perccel később (a 15. fejezet, 12-14. verseiben) Jézus újra ezt mondta, és nyomatékkal mondta. „Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek.”

„Amit én parancsolok néktek az, hogy tegyétek le az életeteket – szeressétek egymást – ahogyan én szerettelek titeket.” János az, aki ezeket lejegyezte az evangéliumában, és ő igazán megértette, amit Jézus mondott. Hadd olvassak nektek az 1Jánosból, a 3. fejezet vége: „Ez pedig az Ő parancsolata, hogy higgyünk az Ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint megparancsolta nékünk.” A 4. fejezet vége: „Az a parancsolatunk is van ő tőle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” 2János  5. vers: „És most kérlek téged, Asszonyom, nem mintha új parancsolatot írnék néked, hanem amelyet kezdettől fogva vettünk, hogy szeressük egymást!”

Sohasem voltam olyan helyen, ahol a szentek, ilyen valóságosan letették a saját életüket egymásért, sírva a sírókkal és nevetve a nevetőkkel. De én arra vagyok hajlamos, hogy magamat saját magamhoz vagy a körülöttem lévőkhöz viszonyítsam. Arra vagyok hajlamos, hogy körbenézzek az amerikai keresztyénségen, és azt mondjam, „Ők csak 10%-ot adnak magukból. Én 20%-ot adok. Akkor azt hiszem, én rendben vagyok.” Vagy „azt hiszem, én 50%-ot adok. Az ügy lezárva. Vége az elemzésnek. Nincs szükség további vizsgálatra. Én rendben vagyok. Mi rendben vagyunk.”

Aztán a fülembe cseng a hang, „Ahogyan én szerettelek titeket.” Nem 10%, vagy 50% vagy 90%-ról beszélünk. Arról van szó, hogy szeressük egymást, és tegyük le az életünket egymásért, ahogyan Ő szeretett minket. Ez mindent jelent. Mindent magamból, állandóan. És ez azt mondatja velem, „Ezek a dolgok lehetetlenek. Uram, én nem tudom ezt tenni.” És Ő azt mondja nekem, „Természetesen, igazad van. „Embereknél lehetetlen, de lehetséges az Istennél, mert Istennél minden lehetséges. Természetesen, nem tudsz rajtam kívül cselekedni semmit. De te nem vagy rajtam kívül.”

Tegnap arra a versre gondoltam, a Jeremiás 12:5-ben, amely azt mondja, „Hogyha gyalogokkal futsz, és elfárasztanak téged: mi módon versenyezhetnél a lovakkal?”

Ma még mindig a könnyű nap ideje van. Ez még mindig a békesség ideje. És mégis, teljes mértékben meghaladja képességünket, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket. Mit fogunk tenni a gonosz napon? Mit fogunk tenni, amikor lovakkal kell versenyezni? Remélhetőleg, ez elvezet minket a kereszt lábához, az Úr Jézus lábaihoz, és így kiáltunk, „Uram, Neked növekedned kell; nekem pedig kisebbé lennem. Uram, nem lehetek én, aki élek. Neked kell élned rajtam keresztül, ha el akarod érni, amire vágysz bennem és bennünk.”

El kell jutnunk arra a helyre, és akkor elmondhatjuk Dáviddal, „Istenünk által bátor tetteket viszünk véghez. Ő az, aki eltapodja ellenségeinket. Isten által táboron is átfutok, és az én Istenem által kőfalon is átugrom.” Dávid mondja azt a Zsolt. 119: 32-ben, „A Te parancsolataidnak útján járok, mert Te kitágítod a szívemet” (angolból). Mi az Ő parancsolata? Hogy szeressük egymást, ahogyan Ő szeretett minket. Ebben én még járni sem tudok.  Dávid mégis azt mondja, „Futni fogok a Te parancsolataidnak útján, mert Te megnagyobbítod a szívemet.” Nekem nincs meg az erő, és bennem nincs kitartás, hogy így járjak. Az Úr mégis arra hívott minket, hogy így fussunk Ővele és egymással. És ez csak az által a folyamat által lehetséges, hogy Ő megnöveli a szívünket.

A megerősített szív nem kényelmes életből származik. A futó nem úgy erősíti a szívét és jut el nagyobb gyorsasági kapacitásra vagy kitartásra, hogy azt a távot futja, vagy kevesebbet, amit kényelmesen meg tud futni. Sőt, a futó állandóan azon a folyamaton megy keresztül, hogy folyamatosan törekszik, törtet, nyomul – tovább, többet, keményebben – mindig addig a pontig, amíg ki nem merül, és akkor a kapacitása növekszik. Az Úr meg akarja növelni a szívünket. Nem akar ott hagyni, ahol vagyunk. Nem akarja, hogy önelégedettek maradjunk, de nem is akar elcsüggeszteni sem. Ő folyamatosan addig a pontig akar minket szorítani, ahol összetörünk – addig a pontig, ahol azt mondjuk, „Uram, nem tudom tovább csinálni – nem tudom ezt tenni!” Akkor Ő azt mondja, „Rendben van. Támaszkodj rám még jobban. Vedd az Én életemet a tiedként még jobban. Hadd erősödjön a szíved; hadd növekedjen a kapacitásod.”

Most, hogy az a kérdés foglalkoztatott minket, hogy egymást szeressük, és tegyük le az életünket egymásért, „az érem másik oldalára” is gondoltam. A Galata 6-ból jutott eszembe egy igeszakasz, ahol két vers érdekesen van egymás mellé helyezve. Galata 6:2 „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” Ismét itt van Krisztus törvénye, Krisztus parancsolata. Hogyan töltjük be az Ő parancsolatát? Úgy, hogy egymás terhét hordozzuk. Három verssel később ezt mondja az Ige: Galata 6:5. „Mert mindenki a maga terhét hordozza.” 

Ez két eltérő szó a görögben. Az első szó: „teher”. „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” Ez egy nehéz teher, egy aránytalanul nehéz teher – valami, amit nem egyetlen embernek kell vinni. „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét”; így töltsük be az Ő parancsolatát. A második szó: „teher, rakomány.” „Mert mindenki a maga terhét hordozza” és ez egy másik szó a görögben. Ez egy olyan szó, amit legjobban úgy tudnék jellemezni, mint az angolban az „adag”. Egy egyetlen embernek kiszabott teher. Az, amit egy ember tud vinni. Az, amit én kaptam, hogy hordozzam. Ez az én porcióm, kiszabott adagom az Úrtól, amit én kaptam Tőle.

Az emberi természet olyan, hogy gyakran ránézek a terhemre és azt gondolom, hogy „Uram, ez túl sok a számomra. Ez túl nehéz.” Körbenézek, és azt mondom, „Miért nem segítenek nekem a testvérek ebben a terhemben?” Tehát számomra az, hogy egymás terhét hordozzuk és a saját terhünket vigyük, ugyanannak az éremnek a két oldala. Tudjuk, hogy arra lettünk elhívva, hogy szeressük egymást, hogy úgy szeressük egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket – önfeláldozóan, halálig, letesszük az életünket egymásért, semmit sem tartunk vissza. És így egyrészt nagyon elcsüggedhetünk. Megnézzük a saját szívünket és életünket, vagy ránézünk egymásra és ezt mondjuk, „Még nem tartunk ott. Én még nem tartok ott.” Másrészről viszont, amikor el vagyok fáradva a saját terhem alatt, körbenézhetek és azt kérdezhetem, „Miért nem segítesz nekem vinni a terhemet?” Mert én mindig azt gondolom, az én terhem túl sok a számomra. Nem bánnám, ha valaki segítene nekem benne. Én mindig inkább 100%-nál kevesebbet teljesítek, mint amennyit teljesítenem kell. Jobban szeretem a könnyebbséget, kényelmet, nyugalmat és az alsó határt.

Visszatérve a kapacitás kérdéséhez, az Úr az, Aki kiválasztja számodra a te terhedet, és számomra az enyémet. És ha azt gondolom, hogy az én terhem több, mint a tied, nem kell elcsüggednem emiatt. Azt kell mondanom, „Uram, köszönöm neked. Növeled a kapacitásomat. Uram, adj nekem kegyelmet, hogy ezt a terhet a Te erőd által hordozzam, ne pedig ostobán megpróbáljam a saját magaméból tenni. Uram, növeld továbbra is a kapacitásomat. Őrizz meg attól, hogy siránkozzak vagy panaszkodjak a teher miatt, amit Te adtál nekem, hogy hordozzam. És őrizz meg Uram az ítélkező, neheztelő szívtől a testvéreim iránt, attól, hogy azt gondoljam, hogy nem jönnek a segítségemre, hogy vigyék a terhet helyettem.” Az Úr dönti el, hogy egyénre szabott terhet vagy több emberre szabott terhet vigyek – vagyis, hogy most éppen szükségem van-e a segítségetekre vagy nem.

Ez az igeszakasz jutott eszembe, az 1Krónikákból. Bizonyos vagyok, hogy legtöbben ismeritek ezt a történetet. Az 1Krónikák 19-ben van, Dávid királysága idejéből. A 10. verstől olvasom: „Látván pedig Joáb, hogy mind elől, mind hátul ellenség állana, kiválaszta az egész Izrael harcosai közül egynéhányat, és a Siriabeliek ellen rendelé.”

Ez nem egy normális csata volt. Nemcsak az előttük lévő ellenséggel kellett harcolniuk. Ez élet-halál harc volt. „Körül vagyunk véve. Vagy győztesen jövünk ki belőle, vagy a nap végére meghalunk.” Nem volt más választási lehetőség.  Az ellenség körülvette őket, felálltak ellenük elől és hátul. Ezért kiválasztott az egész Izrael harcosai közül, és felálltak a Siriabeliek ellen. „A nép többi részét pedig testvérére, Abisaira bízá, és ezek az Ammon fiaival állának szembe. És monda: Ha a Siriabeliek rajtam erőt vennének, légy segítségemre; ha pedig az Ammon fiai rajtad vennének erőt, én is megsegéllek. Légy erős, sőt legyünk bátrak mindnyájan a mi népünkért és a mi Istenünk városaiért; az Úr pedig cselekedje azt, ami néki tetszik.” (1Krónikák 19: 10-13)

Tehát beosztották magukat az ellenséggel szemben. Mindegyiknek megvolt a maga harca. Előre megegyeztek: ha az én ellenségem számomra túl erős, te gyere és segíts nekem, és fordítva. De harcban álltak – mindegyikőjüknek megvolt a harca – és mindegyik számára az volt a felhívás, hogy legyen erős és bátor, és harcoljon – városaikért és Istenük nevéért. Nem volt idejük arra, hogy vizsgálgassák, „Hé, neki könnyebb, mint nekem? Jön már segíteni?” Mindegyikőjük előtt ott állt ez az élet-halál harc, és bátran kellett harcolnia azt a csatát, ami előtte volt. De nézzük csak, ahogyan  Joáb segített testvérének.

1Krónikák 19: 14-15. „Harcra indula azért Joáb és az ő hada a Siriabeliek ellen, akik ő előtte megfutamodának. Az Ammon fiai pedig mikor látták, hogy megfutamodának a Siriabeliek: ők is megfutamodának Abisai elől az ő testvére elől, és a városba menekülének; Joáb pedig visszatért Jeruzsálembe.”

Olyan sokféleképpen keresi az ellenség, hogy egységünket megtörje; arra törekszik, hogy megosszon minket; azt akarja, hogy ne értsünk egyet egymással. És ennek egyik módja az, hogy amikor én vagyok csatában, nézem, hogy ki jön a segítségemre. Aggódok, hogy vajon elég gyorsan, vagy kellőképpen jössz-e a segítségemre, amikor nekem bátran küzdenem kellene az előttem álló csatát, és arra kellene koncentrálnom, hogy engedjem az Urat, hogy megnyerje a csatát általam az én harcomban.

Itt van ez a szellemi valóság – gyakran beszélünk róla. Amikor jól haladunk, akkor Krisztus teste épül. Amikor levered az ellenséget, aki te előtted áll, az én ellenségem valahogyan megfutamodik előlem.  Nem értem ezeket a dolgokat, de ez Krisztus testének a valósága. Egymásért vagyunk. És igenis egymás segítségére jövünk. És igenis egymás mellett harcolunk. De nem mindig az én szemem, értelmem és megértésem megelégítésére van ez. De ezt nem az én dolgom eldönteni. Nem az én dolgom ítélkezni fölötted, mert azt gondolom, te nem harcolsz kellőképpen mellettem.

Közöttünk egy testvér nem régen azt mondta, „Benne vagyunk a harcban. Mindannyian szellemi harcban vagyunk, de nem mindannyian tudjuk ezt.” Az a kép jött elém gyerekkoromból, amikor egy ostoba kis játékot játszottunk. Álltatok már meg valakinek a jobb oldala mellett, és mögéjük nyúltatok, hogy a bal vállát megbökjétek; és amikor a másik ösztönösen balra nézett, ti nevettetek rajta? Attól tartok, a Sátán is gyakran hasonlóképpen nevetség tárgyává tesz engem.

Harcban állunk, és egymás mellett harcolunk. Tudjuk teológiailag, hogy a mi harcunk nem test és vér ellen folyik. De néha a természeti szemeimmel nézek, és azt kezdem gondolni, és úgy kezdek cselekedni, mintha a harcom test és vér ellen folyna – mintha a testvérem lenne az ellenségem. Ha folytatom a képet: megütnek a bal oldalamon, és azt mondom, „Ááááá!” És balra nézek. És ahelyett hogy a láthatatlan ellenséget látnám, aki engem megsebesített, a saját testvéremet látom. És azt kérdezem, „Miért tetted ezt? Ez fájt. Mit képzeltél? Megbocsátok neked, de tisztes távol maradok tőled.” Aztán folytatom a csatát, és egy kis idő múlva egy nyílvessző az ingemet a falhoz szúrja, és közben súrolja a vállamat. Amikor abba az irányba nézek, amerről a nyílvessző jött, természetesen, ugyanazt a testvért látom. Azt mondom, „Megint megsebesítettél! Nem tudom magam elég távol tartani tőled, testvér. Még mindig a testvérem vagy, de pajzsot kell, hogy felállítsak közted és köztem.”

Az ellenség pedig nevet, mert falat állítottam fel a testvérem és én közöttem, és az a drága egység, amiért Krisztus meghalt, meg lett bontva.  Az örökkévaló, mennyei valóságban nem szakadt meg; áldott legyen az Úr! Viszont ebben a tér- időhöz kötött földi megtapasztalásban megbomlott. És Isten életének jó illatú bizonysága népe között megsérült, meggyengült, vagy teljesen el lett veszítve.

Nem szabad elfelejtenem, hogy a harcom nem test és vér ellen folyik, és a testvérem nem az ellenségem. Ha azok a csapások, amik látszólag a testvérem kezéből jönnek, ha olyan mélyen meg is sebeznek, akkor se tegyék őt az ellenségemmé. Akkor, amikor fáj, át kellene ölelnem a testvéremet, és ezt mondani, „Testvér, van egy ellenségünk! Együtt kell harcolnunk ez ellen a gonosz, ravasz ellenség ellen, aki meg akar minket osztani, és távol akar egymástól tartani, aki Krisztus vérét, amely ilyen áron megvette az egységünket, látszólag erőtlenné akarja tenni.” Igazán minden gondolatot foglyul kell ejtenünk. Ellent kell állnunk hiábavaló gondolatoknak, elképzeléseknek, spekulációknak. Ezeket a dolgokat Jézus Krisztus valósága alá kell rendelnünk – annak, aki Ő, és amit Ő megcselekedett. Kiontotta vérét, megtörték a testét, azért, hogy mi egyek legyünk Őbenne szellemi valóságban és itt, a földön való megtapasztalásban.

Tehát, ahogy megtörjük a kenyeret, és tovább adjuk a poharat, azt gondolom, két dolog felől az Úr előtt lehetünk.

– Az első, „Uram, itt van az életem. Uram, nem akarok 10%-ot adni. Nem akarok 50%-ot adni. Uram, élj bennem és rajtam keresztül. Növekedj bennem.  Akarom, hogy a Te életed, a Te önfeláldozó szereteted rajtam keresztül kifejeződhessen. Uram, többet és többet akarok megismerni abból, mit jelent szeretni a testvéreimet – a Te népedet, a Te gyermekeidet – 100%-osan.”

– A második, „Uram, vizsgáld meg a szívemet. Keserű vagyok? Neheztelés van bennem? Van-e a szívemben valami, amiért nem tudok megbocsátani a Te néped iránt? Olyan mértékhez mérem őket, amihez nem az én dolgom mérni őket? Azt vizsgálom, vajon szeretetben járnak irántam vagy nem? Uram, bocsáss meg nekem; moss meg; tisztíts meg. Uram, taníts engem.”

Itt van ez a csodálatos kettős mérték. Mindannyian utáljuk a kettős mértéket, mert általában azt tapasztaljuk, hogy a rossz irányban alkalmazzák. Tujátok, mire gondolok – magamat alacsonyabb mértékhez szabom, mint benneteket.  John Saunders mondta, „Mi mindannyian az Úr szolgái vagyunk, mindannyian a Király gyermekei vagyunk. De magamra úgy akarok gondolni, mint a Király háztartásában egy szolga, és mindegyikőtökre úgy, mint az Ő fiai és lányai. Ez azt jelenti, hogy én a ti szolgátok is vagyok. Te nagyobb vagy nálam, és az én dolgom az, hogy szolgáljalak téged” – azaz egymást különbnek tartván magunknál. Ez az a csodálatos kettős mérték, amikor magunkat magasabb mértékhez igazítjuk, mint egymást. Nem azt mondjuk, „Uram, miért nem hordják az én terhemet?” Hanem inkább, „Uram, köszönöm, hogy kegyelmet adsz a rám kiszabott teherhez. És ki az, aki botladozik a terhe alatt? Kihez jöhetek oda, hogy bátorítsam és segítsek neki?”

Urunk, köszönjük Neked a Te irántunk való nagy szeretetedet. Köszönjük, hogy Te nem vártál arra, hogy méltóvá váljunk, már előtte letetted az életedet értünk. Nem vártál arra, hogy csak azok számára tedd meg, akik valamilyen mértékben értékelnék is azt. Urunk, Te meghaltál értünk, míg a Te ellenségeid voltunk. És még azok is, akik a barátaid voltak, elárultak téged, megtagadtak Téged, és elfutottak, hogy saját életüket mentsék. Urunk, köszönjük azt a szeretetet, amely nem ismer korlátokat és nem szab feltételeket. Köszönjük, hogy ez a szeretet töltetett ki a szívünkbe a Szent Szellem által, Aki adatott nekünk.  Urunk, nem elégszünk meg azzal, amit ismerünk és megtapasztaltunk eddig ebből a szeretetből, ami bennünk és rajtunk keresztül munkálkodik. Többet akarunk. Nagyobb befogadóképességre vágyunk ez iránt a szeretet iránt. Többet akarunk a Te életedből és kevesebbet a mienkből. Köszönjünk Urunk, hogy Te vagy az, Aki kifizetted az árat azért, hogy ez a mi megtapasztalásunkká lehessen. Köszönjük, hogy véreztél és meghaltál. Köszönjük, hogy megengedted, hogy a testedet gonosz emberek kezei megtörjék, azért, hogy mi egyek lehessünk. Szeretünk Téged, Úr Jézus. 

Elhangzott: Memphis, TN, US, 2010.

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s