Az igaz imádatról

John Saunders

Ma este az imádatról szeretnék szólni.

A Szentírás két dologról beszél, amit Isten keres: a Lukács 19-ben: „Az embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.” Az Úr az elmúlt kétezer évben emberek sokaságát kereste és mentette meg.

A másik dologról, amit Isten keres, a János 4-ben olvashatunk, amikor Jézus egy asszonnyal beszélget a kútnál. „Asszony, mondom neked, eljön az óra, és az most van, amikor az igaz imádók szellemben és igazságban imádják Istent. Mert ilyeneket keres az Atya az Ő imádóiul.” Isten, az Atya olyan imádókat keres, akik szellemben és igazságban imádják Őt.

Néha azt gondolom, hogy az imádatra sokszor úgy gondolunk, mint ami nagyon különleges a keresztyén életben. Nem kellene, hogy az imádat a hívő életnek csak egy része legyen. A hívő élet maga az imádat, istentisztelet. Vagy legalább is annak kellene lennie.

Tudjuk, mit mondott Jézus az ő népéről az első században? Izraelhez küldetett és mondott róluk valamit. „Ez a nép szájával tisztel engem”. Más szóval, kifejeztek valamilyen istentiszteletet, lehet, hogy nagyon gyönyörű volt, már kétezer éve az ő népe voltak, valószínűleg megtanultak szép énekeket.  Megtanulták azokat szép harmóniában énekelni, megtanultak szép részeket a Szentírásból. „Ez a nép csak a szájával tisztel engem, de a szívük távol van tőlem. Ezért hiába imádnak, tisztelnek engem”

Amikor ezt olvasom, félek magamtól. „Uram, lehet, hogy én is egy vagyok azok közül, akik a szájukkal tisztelnek téged? Kívülről minden csodálatosnak látszik, de a szívem távol van tőled, tehát hiába imádlak téged?”

Az imádat egy letett élet. Az imádat egy letett élet.

Lapozzunk a Róma 12. részéhez. 1. vers: „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket (imádatotokat).”

Pál itt nem arra biztat, hogy testi buzgóságból tegyük ezt. Az Isten irgalmasságában kérlel téged és engem, hogy Isten irgalmában tegyünk meg valamit. Isten irgalma által. Hogy a testünket élő és szent áldozatként mutassuk be. A tested itt az egész lényed, teljes magad, egy áldozat, felajánlás, ajándék Istennek. Ezt fogadja el Isten, ez jó és kedves Isten előtt. Emlékezzünk csak: Ő igaz imádókat keres. És azt is mondja: ez a ti imádatotok szellemi szolgálata (angolból). Más szóval: az imádat életed lehelyezése és odaadása Istennek.

Olvassuk el a Zsidók 10:5-7 verseket: „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem, égő és bűnért való áldozatot nem kedveltél. Akkor mondám: Imé, itt vagyok, a könyv fejezetében írva vagyon rólam, hogy cselekedjem  Ó Isten a Te akaratodat.”

Nem érdekes, hogy több évszázadon keresztül Izrael ajándékokat és égő áldozatokat mutatott be? És ezt a törvény alapján tették, amit Isten adott nekik Mózesen keresztül. És azt gondolták, hogy az égő áldozat vagy állat füstjének szaga Istennek tetsző áldozat volt. De itt azt olvashatjuk, hogy Isten nem kívánta ezeket az áldozatokat és ajándékokat. És nem találta kedvét a teljesen égő és bűnért való áldozatokban. „Akkor ezt mondtam: Ime, itt vagyok, hogy cselekedjem a Te akaratodat.” Más szóval, azok az áldozatok és ajándékok az Úr Jézus Krisztusról beszéltek, amikor majd egy nap el fog jönni. Tehát az, aminek az előképei voltak, kedves volt Isten előtt.

Ami azonban igazán tetszett Istennek, az volt, amikor Fia megüresítette magát és ember lett. És amikor ember formájában volt, rabszolgai formát vett fel. A rabszolga olyan valaki, aki odaajándékozta magát valaki másnak. Tudjátok, azok, akik a Bibliát írták, pl. Pál, úgy beszélnek magukról, mint rabszolgákról. És úgy lettek rabszolgák, hogy odaajándékozták magukat Istennek, élő áldozatként. És amikor odaadtad magad, akkor többé nincs döntési jogod saját magad fölött. Most már az Uradé vagy, aki azt mondja: „menj ide” „menj oda” „tedd ezt”. És ez világosan látható, hogy az Úr Jézus az életét élő áldozatként élte. 33 évig ezt mondta: „Azért jöttem, hogy a Te akaratodat tegyem, Istenem.”

Azt mondta, hogy „a szavak, amelyeket én beszélek, nem az én szavaim. Azt mondom, amit az Atyától hallok, és az én cselekedeteim nem az enyémek, hanem amiket az Atyától látok, azt cselekszem.”

Emlékeztek az Úr imájára a kertben? „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tied!” Odaajándékozta magát. Valaki másé volt. Nem önmagát akarta kifejezni, hanem az Atyát. Nem tudom, hogy gondoltatok-e már erre, de amikor az Újszövetségben látjuk az Úr Jézust az evangéliumokban, akit valójában látunk, az az Atya. Mert az Úr Jézus csak az Atya szavait szólta, a tanítványok azt kérdezték tőle a János 16-ban: „Mutasd meg nekünk az Atyát és elég nekünk.” Erre ő azt mondta: „Hogyan kérhetitek, hogy mutasd meg nekünk az Atyát? Olyan régóta veletek vagyok, és mégsem ismertetek meg engem?”

Végig az evangéliumokban, akit látunk, az Atya. Nagyon sokan azt gondolják, hogy „az Atya egy nagyon szigorú, sokat követelő Isten. Szerencsénk van, hogy ott van az Úr Jézus, aki nagyon szelíd és megbocsátó.” De Akit az evangéliumokban szelídnek és megbocsátónak látunk, az Atya az.

Valójában nem is sokat látunk a Fiúból az evangéliumokban. Amikor a Biblia végére érünk, és látjuk a Fiút, úgy látjuk őt, mint akinek az arca olyan, mint a nap teljes erejében, lábai, mint izzófényű érc, szemei, mint a tűzláng, a szájából kétélű éles kard jön ki, amivel megsemmisíti ellenségeit. És még János is, aki olyan jól ismerte az Urat, a lábaihoz esett, mint egy halott. Nem igazán ilyennek látjuk Őt az evangéliumokban.

Milyen félelemmel dicső a Fiú Isten! De amikor eljött betölteni szolgálatát, úgy jött, mint rabszolga. Ő a tökéletes ember, ha valaha valaki tudott volna magától valami jót, igazat tenni, Jézus lett volna az az ember. De ő nem tett magától semmit, és nekünk is ezt tanítja, hogy is van? „Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod mint a mennyben, úgy a földön is”.

Gondoljátok, hogy az angyalok tesznek olyasmit, ami nem az Atya akarata? Mindegyik  fürkészően arra van ráhangolva, hogy azt tegye, amit az Úr kíván. És ez az imádság azt mondja, hogy mi is ugyanezt kell kérjük az Úr királysága számára itt a földön. Mi az Ő királyságának polgárai vagyunk itt a földön. Az Úr Jézus azt mondja: „Maradjatok énbennem. Nem teremhettek gyümölcsöt, csak ha énbennem maradtok.” Ha Őbenne maradunk, akkor az Ő élete átárad rajtunk keresztül. És képesek vagyunk mindazt a munkát végezni, amire Szelleme vezet kegyelméből.

Tehát az imádat egy átadott élet. És Pál azt mondja, hogy ez az imádat szellemi szolgálata, hogy leteszitek az életeteket, hogy élő áldozatok legyetek. Ez a fajta imádat nagyon fontos, különösen most ebben a korban, amelyben élünk. Mert ezek az utolsó napok. És a mi ellenségünk minden eszközzel azon van, hogy őt imádják. Az egész világmindenség imádata után sóvárog. A korok háborújának kimenetele ezekben a végső időkben dől el. És a kérdés az, hogy KIT FOGNAK IMÁDNI? Az Uraknak Urát és a Királyoknak Királyát? A mi Urunkat, Megváltónkat és Királyunkat? Vagy pedig azt, aki elfoglalta és bitorolja ennek a földnek a királyságát?

Hadd mondjak el valamit arról, hogy a Sátán hogyan lett Sátán. Olvassuk el Ézsaiás 14,12. versétől: „Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia?! Levágattál a földre, aki népeken tapostál! Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. Föléjük hágok a magas felhőknek és hasonló leszek a Magasságoshoz.” Ez a Sátán természete. Először is mindig az én-nel kezdi (angol bibliában), tele van saját magával és azt keresi, hogy magát felmagasztalja. Telve van gőggel, fel akar emelkedni.

A mi Urunk Jézus eljött a földre és lejött, a Filippi levélben azt olvassuk, hogy az Istennel való egyenlőséget nem tekintette zsákmánynak, hanem megüresítette magát, és emberi formát vett fel. És mintha ez még nem lenne elég, mint ember, megalázta magát és rabszolgai formát vett fel. Nemcsak az Atyát szolgálta, hanem mindenkit, akivel érintkezett. Azt mondta magáról: „Az embernek Fia olyan közöttetek, mint aki szolgál.” Amikor megmosta a tanítványok és Péter lábát azon az éjjelen, az nem egy szokatlan dolog volt, hanem tökéletesen illett karakteréhez. Ime, Isten Fia. Azt mondja magáról: Szelíd és alázatos szívű vagyok, és megalázza magát és lehajol.

Nézzük meg a Sátánt, ezt a bukott lényt. Felemelkedett, és tele van büszkeséggel. Fel akarja magát magasztalni és fel akar emelkedni. Még ma is, a Fiú Isten nem magasztalja fel magát. Az Atya magasztalta fel Őt. Ő nem koronázta meg magát dicsőséggel és tisztességgel, az Atya koronázta  meg Őt dicsőséggel és tisztességgel. De a Sátán azt mondja: „Hasonló leszek a Magasságoshoz”.

Lapozzunk az Ezékiel 28. részéhez. A 12. vers közepétől kezdjük olvasni: „Így szól az Úr Isten: Te voltál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben. Édenben, Isten kertjében voltál, rakva voltál mindenféle drágakövekkel. 14. vers: Valál felkent oltalmazó Kérub, és állattalak téged, hogy Isten szent hegyén valál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen valál útaidban, attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned. 17. vers: Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcsességedet fényességedben.”

Tehát a Sátán felkent, oltalmazó Kérub volt. Talán ő volt Isten trónjának az őrzője. És valószínűleg ő volt a lehető leggyönyörűbb teremtett lény. Nem kellett azzá válnia, mert annak teremtetett. Nem kellett bölcsé válnia, mert bölcsességgel telve teremtetett. Valahogyan ez a szépség és bölcsesség megragadta a saját tekintetét. Ha Isten jelenlétében élsz, akkor csak egy dolog lehet az, amire a figyelmed irányulhat. Mert nem számít mennyire dicsőségesnek teremtetett a Sátán, Istenhez még csak nem is volt hasonlítható. Mintha egy gyertyát hasonlítanánk a Naphoz. De valahogyan tudatára ébredt önmagának, és megrontotta szépségét és bölcsességét. Elkezdett arra vágyakozni, hogy felemelkedjen. Ézsaiás azt mondja: „Hasonló leszek a Magasságoshoz.”

Van valami, amit tudnunk kell magunkról. Ha részt akarunk venni abban a harcban, ami éppen most dúl ebben a világban, akkor tudnunk kell valamit a saját gyengeségeinkről. Amikor Ádám elbukott, ugyanaz a büszkeség ejtette rabul, ami a sátánban volt. Amikor a kígyó odajött Évához, tudjuk mit mondott neki. Lényegében azt mondta: „Isten hazug”. Éva azt válaszolta neki, hogyha „eszünk a jó és rossz tudás fájának a gyümölcséből, bizonnyal meghalunk”. És a sátán azt válaszolta: „Bizonnyal nem haltok meg, mert Isten tudja, hogy azon a napon, amikor esztek arról a fáról, olyanok lesztek, mint Isten.”

„Hasonló leszek a Magasságoshoz.” Milyen jobb kísértéssel lehetett volna megkísérteni az embert, mint azzal, aminek ő maga is megadta magát? Tehát evett Éva és a férje is. És a bűnnek ez az alaptörvénye beköltözött a testükbe, mi pedig örököltük azt. És van bennünk valami, ami azt akarja, hogy imádják. Ha elmennénk egy rock-koncertre (bár nem tanácsolom), akkor azt látnánk, hogy ott imádat folyik. Nagyon sok üzleti vállalkozásba vagy munkahelyre, ha elmegyünk, ott látjuk a főnököt, aki szinte imádatot követel a beosztottaitól. Ez van bennünk.

Ezekben a mostani időkben, ha valamit a hústestedből cselekszel, akkor bizonyos értelemben a sátán nyer abból imádatot. Mert ő az uralkodója e világ királyságának. Amikor valamit a hústestből teszünk, a sátán az, aki tiszteletet kap. És emlékezzünk csak, ez a harc, amiben vagyunk, azért folyik, hogy KIT FOGNAK IMÁDNI.

Amikor hívőkké leszünk, és továbbra is a természet szerinti hajlamainkat követjük, akkor nem leszünk élő áldozattá. Nem leszel az Úr szolgája szeretetből. Mert csak a saját életedet akarod élni, és a magad ura akarsz maradni.

A Sátán megtéveszti az egész világot, ezt olvashatjuk a Jelenések 12. részében. És az 1János 5:19-ben ez áll: „Az egész világ gonoszságban vesztegel” és az ember hústestében benne van ez az állapot: kívánsággal van tele, és azt akarjuk, hogy bennünket imádjanak. És a lelkünkben nem akarunk szolgákká lenni. De itt szellemi istentiszteletről, imádatról van szó.

Egy nap, ami már nem is olyan soká lesz, egy antikrisztus fog Isten templomába besétálni. Elfoglalja trónját és istenként fogja magát mutogatni. Ez lesz az a kiteljesedés, amit a Sátán akart. „Felemelem trónomat, és a Magasságoshoz leszek hasonló”

Mi azonban egy másik királyságba születtünk bele. És ez a királyság a mi Istenünké és az Ő Fiáé. És az Úr meg fog rázni mindent, ami megrendíthető. A Biblia azt mondja, hogy Isten királysága rendíthetetlen. Nem örülünk hát annak, hogy egy olyan királyságnak lehetünk a polgárai, ami rendíthetetlen, mozdíthatatlan? Csak egyetlen probléma van. Ahhoz, hogy te is rendíthetetlen legyél, abban a királyságban kell élned, ahol az állampolgárságod van.

Ha az Úr királyságának a polgárai vagyunk, – és ezt az állampolgárságot akkor kapjuk meg, amikor újonnan születünk, és az egész világegyetemben az egyetlen rendíthetetlen hely az a királyság – akkor éljünk is abban a királyságban, jöjjünk a király uralma alá. Abban a királyságban mindenki szolga. És tudjátok mi fog történni velük, miután megtanultak szolgákká lenni, miután az Úr elvégezte ezt a csodálatos munkát a lelkükben? Az Úr a trónra fogja őket ültetni Önmagával együtt. Nem ők fogják magukat felmagasztalni, hanem az Úr fogja őket felemelni, hogy vele együtt uralkodjanak. Ők nem is mernék magukat a trónra felmagasztalni. Az ő természetük nem ilyen.

Amikor ajándékként odaadod magad az Úrnak és a szolgájává leszel, akkor Ő elkezd téged megváltoztatni, átformálja azt a lelket. Egy olyan valakiből, aki meg akarja ragadni a vezetést, mint Ádám tette, egy olyan valakit formál, aki abban találja örömét, hogy Jézus lábaihoz jöjjön. És amikor Jézus lábaihoz jössz és így szólítod Őt: „Uram, Uram”, akkor Ő azt mondja majd neked: „Gyere és ülj ide velem az én trónomra, Barátom, Barátom”.

„Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsoltam néktek”, más szóval, ha az ő rabszolgájává leszel, – és ez az igazi imádat, mert az Atya igaz imádókat keres, – akkor Vele együtt fog téged a trónra ültetni, hogy uralkodj Vele örökké. Ha mi azonban itt saját útjainkhoz ragaszkodunk, és engedjük, hogy a mi lelkünk irányítson minket ahova csak menni akar, akkor nem fogunk felnőni.

Néha én a keresztyénséget a tíz lepráshoz hasonlítom a Lukács 17-ben. Tíz leprás kiáltott az Úr Jézus segítségéért. Távolról kiáltottak oda neki, mivel tisztátalanok voltak: „Könyörülj rajtunk!” Végül az Úr azt mondta nekik: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak bizonyságul”, és útközben megtisztultak.

Nem tudom, mennyit tudtok a lepráról. Ez egy halálra ítélt állapot volt. Nem gyors, hanem lassú halál, centiméterenként. Minden végtag elkezd rohadni. Egy szörnyű halálnem. De így élni is szörnyű. És el tudom képzelni azt a tíz leprást, amint mennek és közben észreveszik, hogy megtisztultak. És elképzelem az elsőt, hogy mit gondolhatott: „Ó, a családom, a gyerekeim és a feleségem, nem láttam őket már három éve, el kellett hagynom őket, mert leprás,  tisztátalan lettem, és most újra átölelhetem a gyerekeimet és a feleségemet”, és örvendezve elfut a falujába. Milyen szép dolog!

A második ezt gondolhatta: „Lévita vagyok, egész életemben Isten népét akartam szolgálni a templomban, de leprás lettem és alkalmatlanná váltam erre a feladatra, de most végre visszamehetek és betölthetem szolgálatomat Isten papjai között.” És elrohan oda, ahol a Lévitákat tanítják.

Talán a harmadik azt mondta: „Mindig is orvos szerettem volna lenni, hogy segítsek enyhíteni azon a sok szenvedésen, ami a világon van, de éppen akkor, amikor befejeztem orvosi tanulmányaimat, leprás lettem, de most tiszta vagyok, visszamehetek és jót tehetek az emberekkel és enyhíthetem a szenvedést.”

Egyetlen ember, a tízből egy, aki samaritánus volt, amikor látta, hogy megtisztult, megfordult és visszarohant oda, ahol Jézus volt. Leborult a lábaihoz, átkarolta a lábait és imádta Őt. Az Úr pedig ezt kérdezte: „Nem tízen voltatok? Nem tízen tisztultak meg? Hol van a többi kilenc?”

Ilyen Krisztus Teste is. Sokan újjászületnek. Halálbüntetést érdemeltünk, boldogtalan élet állt előttünk, és aztán a pokol örökkévalósága. De Isten megkönyörült rajtunk és megmentett minket. Oly sokan nyernek üdvösséget és így szólnak: „Ezentúl a lehető legjobb ember leszek”, de amit az Úr igazán akar tőled az nem az, hogy a lehető legjobb ember legyél, hanem azt akarja, hogy a lábaihoz jöjj, mint élő áldozat, hogy így szólítsd Őt: Uram.

Uram, elrontottam az életemet, mert a saját életemet akartam élni, Uram, Te nekem adtad a Te Szent Szellemedet. Uram, ettől a pillanattól fogva neked ajándékozom magam, Uram, itt és most átadom neked az én lelkem életét, Uram, alárendelem neked az én lelkem életét kizárólagosan, Uram, taníts engem meghallani a hangodat, taníts engem, hogy felismerjem azt, amit Te teszel”.

Amikor az Úr rabszolgája lettél, nem kezdheted ott, ahol Jézus 30-32 éves korában volt. Ott kell kezdened, ahol Jézus hat hónapos vagy egy éves korában volt. Meg kell tanulnunk, hogyan hallhatjuk meg a hangját, olyan sok mindent el akar végezni bennünk. Nem varázsol át minket egy szempillantás alatt, de Ő hűséges és elvégzi azt, amit elkezdett attól a pillanattól kezdve, amikor átadod magad neki, mint élő áldozat, és folytatja azt a munkát. „Aki elkezdette bennetek a jót, hűséges és el is végzi.” A probléma gyakran az, hogy mi tönkretesszük minden éjjel azt, amit ő már elvégzett nappal. Ő folyamatosan próbálja elvégezni a munkáját, én pedig folyamatosan tönkreteszem azt, amit Ő tesz.

Élő áldozat – ez az igazi imádat. Ezt kell tenned, hogy igazi imádó legyél. Máskülönben az imádatnak minden olyan kifejezése, azok a gyönyörű énekek, – néha én félek énekelni azokat az énekeket, amiket mi szoktunk énekelni, mert olyan gyönyörűek pl. „Uram, teljes szívemből szeretlek” „minden, ami vagyok és amim van a Tied” „Uram, te vagy az életem, és rajtad kívül nincs semmi más”, és azt gondolom, ha én ilyesmit éneklek, hazudok, mert vannak dolgok az életemben, én még mindig formálódás alatt vagyok, az Úr még nem végzett velem. És azt mondom, ha ezeket éneklem, akkor hadd énekeljem hitből, hogy Te elvégzed a munkádat. Mert nem akarok komolytalan, felszínes lenni, és csak azért énekelni, mert mindenki más azt teszi.

Hadd említsek meg két csodálatos okot, amiért meg kell tenned ezt a megegyezést az Úrral.

Jelenések 4,8-11. „És a négy lelkes állat, amelyek közül mindegyiknek hat-hat szárnya volt, köröskörül és belül teljes szemekkel, és nem szűnik meg nappal és éjjel ezt mondani: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, aki van és aki eljövendő. És amikor a lelkes állatok dicsőséget, tisztességet és hálát adnak annak, aki a királyiszékben ül, annak, aki örökkön-örökké él, leesik a huszonnégy Vén az előtt, aki a királyiszékben ül, és imádja azt, aki örökkön-örökké él, és az ő koronáit a királyiszék elé teszik, mondván: Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget, és tisztességet, és erőt, mert te teremtettél mindent és a te akaratodért vannak és teremtettek.”

A huszonnégy Vén koronát viselt, a korona hatalmat jelképez, de mindegyik leveszi a koronáját és odateszi a trón elé. És mit mondanak? „Mert Te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremtettek.”

Azért az egyszerű okért, mert Isten teremtett téged, Neki kell adnod magad élő áldozatként.

Az Ő jótetszéséből teremtett, azért létezel, mert Ő így akarta. A tüdőd megtelik levegővel, a szemed lát, a füled hall, mert Ő teremtett téged. Hát nem örülsz, hogy létezel? Hát nincs joga Annak, aki mindent teremtett, hogy mindaz az Övé is legyen? Miféle teremtmény az, amelyik így szól: „Köszönöm, most pedig akkor élem a magam életét” Tehát azért kell az Úrnak adni magunkat, mert Ő teremtett minket.

Van egy jobb oka is: Jel.5,9-10. „És éneklének új éneket, mondván: Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit, mert megölettél és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból, és nyelvből és népből és nemzetből, és tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká, és uralkodunk a földön”

Nemcsak megteremtett téged, hanem meg is vásárolt az Ő drága vérén. Meghalt helyetted, érted adta az életét. Tehát mint Teremtőnek már joga van bírni téged, és mint Megváltó, a létező legmagasabb árat fizette érted. Az életed rövid idejére nem fog arra erőltetni, hogy rabszolgája legyél. De hamar eljön az a nap, amikor minden Úrnak vallja majd Jézust. És addig arra kér, ha akarsz, gyere és legyél a rabszolgája. „És tette őket királyokká és papokká a mi Istenünknek, hogy uralkodjanak a földön” Ez az út a trónra. Élő áldozatnak lenni az Úr számára, ez a trónra jutáshoz vezető út. Ez nem az örök szenvedésre vezető út. Hanem az örök dicsőségben való részesedés az Úr Jézus Krisztussal.

A Bibliában az égő áldozat első két előfordulását hadd mondjam el nektek. Az első az 1Móz.18,1-2-ben található. „Megjelenék pedig Őnéki az Úr a Mamré tölgyesében, és Ő ül vala a sátor ajtajában, a hő napon. És felemelé az ő szemeit és látá, hogy íme három férfiú áll őelőtte. És látván, eléjök siete a sátor ajtajából, és földig meghajtá magát”

Ábrahám meghajtotta magát a földig. És a héber szó „meghajtani magát” legtöbbször úgy van fordítva az Ószövetségben, hogy „imádni”. Itt van Ábrahám, egy nagy fejedelem, egyszer 380 férfit vezetett háborúba, akik a házánál születtek. Biztos vagyok benne, hogy ő volt akkor a leggazdagabb ember a világon, az akkori kicsi világban. Egy hatalmas fejedelem volt, kb. 1000-nél is több szolgával, megszámlálhatatlanul sok állattal. És amikor felnézett és látta ezt a három férfiút, akkor ez a hatalmas ember önszántából meghajtotta magát lábaik előtt: egy olyan cselekedet, ami az imádat kifejezése volt. Tehát az első hely a Bibliában, ahol imádatról van szó, az Ábrahám, Isten lábánál.

Ez az imádat kifejezése. De tudjátok, az igazi imádat az, amikor a szív állapota megegyezik az imádat külső kifejezésével. Nem úgy mint Anániás és Szafira. Az igazi imádók szellemben és igazságban imádják az Atyát. Azaz szívük valósága illeszkedik a szellemi imádathoz, amit kifejeznek.

Másodszor az imádat az 1Móz.22-ben fordul elő. „Ezek után az Isten próbára tette Ábrahámot, és monda neki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat, a te egyetlen egyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondok neked.”

Azt gondolom, Ábrahám legalább annyira nem akarta ezt megtenni, mint amennyire mi nem akarunk élő áldozatok lenni. Izsák valószínű már serdülő korú volt ekkorra, elég nagy volt már ahhoz, hogy ő vigye a fát, és azt mondja: „Atyám, itt van a tűz és a fa, de hol van az áldozat?” Ábrahám szerette ezt a fiút, és Isten azt kérte tőle, ami a legdrágább dolog volt, amit valaha is birtokolt.

Tehát Ábrahám kora reggel felkelt. Az a reggeli felkelés az imádat egy cselekedete volt. Megnyergelte a szamarát – az imádat egy cselekedete volt. Felvágta a fát az égő áldozathoz. El tudjátok képzelni, milyen lehetett minden egyes fahasábot feldarabolni, tudva, hogy azok az ő fiának a testét fogják égetni? Elindult és elment arra a helyre, amit Isten mondott neki. Annak az útnak minden lépése az imádat egy cselekedete volt. „Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te”.

A harmadik napon Ábrahám felemelte a szemeit és látta a helyet messziről. A harmadik nap a feltámadás napja. Mi már tudjuk ezt, de Ábrahám nem tudhatta. Ábrahám azt mondta a szolgáinak, „Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, imádjuk Istent, és visszatérünk hozzátok. „Imádjuk Istent.” „Letesszük azt, ami számunkra a legdrágább.” „Az élő Isten rabszolgája leszek.” „Élő áldozat leszek az élő Isten számára.” „És a fiamat az élő Istennek áldozom.” Ez által a bizonyságtétel által kapta Ábrahám azt a címet, hogy „Isten barátja”.

Emlékeztek, mit mondtam korábban? Amikor odajöttök az Úr lábához és ezt mondjátok: „Uram, Uram”, Ő azt mondja majd: „Gyere fel ide a trónomra, barátom”.  A Biblia azt mondja, hogy Isten úgy beszélt Mózessel, mint ember beszél a barátjával: szemtől szemben, de Ábrahám az egyetlen, aki ezt a nevet kapta: „Isten barátja”. De a barátok közösségében van elég hely számodra és számomra is. Jézus azt mondta: „Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én mondok néktek.” „Ti az én barátaim vagytok, ha azt mondjátok: Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” „Ti az én barátaim vagytok, ha nekem  adjátok magatokat, mint élő áldozatok, és az én rabszolgáim lesztek”.

Tudjátok, én nagyon sokat tanultam az imádatról a bethániai Máriától. Háromszor találkozunk vele a Bibliában. Csak háromszor. De minden alkalommal ott látjuk Őt Jézus lábainál. Először az Úr Jézus az ő házánál ebédelt, és a testvére, Márta szolgált fel. A Szentírás azt mondja, hogy Márta figyelmét a szolgálata kötötte le. Milyen drága dolog, ha valaki az Úr házában szolgál, de nem a saját szolgálata köti le a figyelmét! Végül odajött az Úr Jézushoz Márta és azt kérte tőle, „Mond meg a testvéremnek, hogy segítsen nekem, mert olyan sok a tennivalóm!” Az Úr azt válaszolta neki: „Márta, Márta, te olyan sok mindenért aggódsz”, és Mária a lábainál ült, tekintete az Úrra szegeződött, és hallgatta a tanítását, hallgatta, amit mondott. És az Úr így folytatta: „Nagyon kevés a szükséges dolog, igazán csak egy a szükséges, és Mária a jó részt választotta” – azt a részt, ami az Úr lábához viszi őt, azt a részt, ami a szemét az Úrra irányítja, és az Úr azt mondta: „Ezt nem fogják elvenni tőle.”

A következő alkalommal, amikor Máriával találkozunk, az élete össze van törve: szeretett testvére, Lázár meghalt. És a legmegrázóbb a dologban az volt, hogy ők közeli barátai voltak a Messiásnak, aki könnyen meg tudta volna gyógyítani a testvérüket. Annyira szomorúak voltak. Nem tudták, hogy az Úr szándékosan késleltette a jövetelét. Ahogy az Úr közeledett ahhoz a helyhez, amikor meghallották, hogy Jézus már nagyon közel van, Márta felugrott és odarohant, amerről Jézus jött. Mária otthon maradt. És én ezt gondoltam Máriáról: „Mi baj van vele? Hát nem hallotta, hogy jön a Messiás? Hát nem látta, hogy a buzgó testvére, Márta felugrik, hogy odafusson találkozni a Messiással? Ő pedig csak otthon ül.” Márta, amikor megtalálta az Urat, azt mondta neki: „Ó Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” És ekkor az Úr egy teológiai társalgást folytatott vele, és én örülök, hogy ez a beszélgetés megtörtént, mert sokat tanultam abból, amit az Úr mondott neki.

Ezt követően Márta visszament Máriához és azt mondta neki: „A Mester hív téged”, és ekkor felugrott Mária és rohant afelé a hely felé, ahol Jézus volt. Ő az Úr parancsára várt. Az Úrnak ajándékozta magát, és amikor az Úr azt mondta: „gyere”, akkor szinte, mint az őrült, rohant oda Hozzá. És amikor odaért Hozzá, a lábaihoz esett. Ugyanazt mondta, amit Márta: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” És Máriával, aki az Úr lábaihoz jött, és imádta az Urat az életével az Úr lábainál, az Úr együtt sírt. Márta az Úrral szemtől szemben állva egy teológiai beszélgetés részese lett. Mária viszont az Úr lábainál egy olyan érintést kapott az Úrtól, amiért bármelyikünk bármit odaadna, hogy azt megkaphassa.

Utoljára Máriát néhány nappal a keresztrefeszítés előtt látjuk. Jézus újra Bethániában van a házuknál. Mária előveszi a birtokában lévő legértékesebb dolgot. Ez egy gyönyörű alabástrom szelence. De bármennyire is szép a dobozocska, az igazi érték belül van. Kb. fél kiló tiszta nárdusból készült drága illatszer. Valaki heti hat napi munkával egy év alatti keresetéből tudná ezt megvenni. És ez a szelence Máriát jelképezi. És ez téged is jelképez. Kívülről nagyon gyönyörű, de csak akkor juthatsz hozzá a benne lévő értékhez, ha a külseje összetörik. Ha nem jövünk az Úrhoz és nem esünk a lábaihoz, akkor az a felbecsülhetetlen érték, ami a szellemünkben lakozik, sohasem fog kiáradni. Mária összetörte az alabástrom szelencét, a tartalmát ráöntötte az Úr fejére, aztán a lábait is megkente és megtörölte a hajával. És tudjátok mit mondtak a többiek? Ugyanazt mondták, amit rád is mondani fognak, ha ezen az úton fogsz járni: „Mire való ez a tékozlás?”

Ha az Úr rabszolgája leszel, élő áldozat, többé már nem te ülsz életed kormányánál, és megtanulod meghallani a hangját, felismerni azt, amit Ő tesz, engeded magad oda vezetni, ahova csak visz, mert ez áll a Róma 8-ban: „Akiket Isten Szelleme vezérel, azok Istennek fiai”, nem pedig a te lelked vezet téged, hanem az Ő Szent Szelleme – akkor az emberek azt fogják mondani: „Minek ez a tékozlás? Túlzásba viszed ezt a keresztyénséget, lehetsz keresztyén, de emellett megtarthatod a saját életedet is.” De azon a napon, amikor az Úr mindeneket megítél, rá fogunk jönni, hogy mi volt az igazi tékozlás. Az igazi tékozlás az, amikor egy keresztyén az életének, sorsának a maga ura marad. Az igazi tékozlás az, amikor valakit megvettek a Bárány drága vérén, de nem tér vissza az Úrhoz, hogy azt mondja: „Uram, neked adom az egész életemet, mint élő áldozat”.

Végül olvassuk még el a Zsidók 12,28-at. „Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel. Mert a mi Istenünk megemésztő tűz.”

Legyünk háládatosak, ragadjuk meg a kegyelmet. Hogyan tehetjük meg ezt a felajánlást? Kegyelemből. A Róma 12-ben: Isten irgalma által. Nem teheted meg ezt az átadást a hústestből. Ez Isten kegyelme és irgalma által lehetséges. Hogy Istennek tetsző szolgálatot ajánljunk fel. A Róma 12 szerint ez a mi imádatunk szellemi szolgálata (angolból). Ez az egyetlen biztonságos hely az egész univerzumban: Jézus lábainál élni, mint számára való élő áldozat, a rabszolgájának lenni iránta való szeretetből. Tegyük ezt irgalom és kegyelem által.

2Krónika 16,9-ben Isten arról beszél, amit Ő keres. Azzal kezdtem, hogy Ő azért jött, hogy megkeresse az elveszettet. Aztán mindenek fölött az igaz imádókat keresi. És a 2Krón.16-ban ezt mondja:

„Az Úr szemei forognak az egész földön” Hol? Az egész földön, és azt gondolom, az „itt” is benne van az „egész földben”. És az a terület is része az egész földnek, ahonnan én származom. Az Úr szemei olyanok, mint a tűzláng.

„Az Úr szemei forognak az egész földön, hogy hatalmát megmutassa azoknak, akik Őhozzá teljes szívvel ragaszkodnak”.

Nem a keresztyéneknek, nem minden újjászületett hívőnek, nem mindenkinek, akit megmosott a vér, hanem azoknak, akik Őhozzá teljes szívvel ragaszkodnak, akiknek szívük teljesen az Úré. És kegyelemből és irgalom által Neki adhatod a szívedet. És ha ezt teszed, Ő jól fogja majd annak gondját viselni. Olyan szívvé fogja tenni, ami Őt első szeretettel szereti. És meg fogod tanulni meghallani a hangját, meglátni, amit Ő tesz, és akkor egy napon ezt mondja majd neked: „Jól van, barátom, jó és hű szolgám.” Ez az, amire az Úr vágyik. Kívánom, hogy mindannyian jöjjünk az igaz imádat valóságába. Ámen.

Elhangzott: 2005. Nagyvárad