G. H. Lang

Részletek G.H. Lang An Ordered Life (Egy elrendelt élet) c. önéletrajzi írásából:

Családom származását illetően az egyetlen hiteles információm az, hogy az eredeti családfő egy igen kies földterület bérlője volt, egy nagy és szépen rendben tartott földbirtokon, amelyet a nemes gazda kifejezetten kedvelt. De miután kiderült róla, hogy összeszövetkezett urának kibékíthetetlen ellenségével, és mivel éppen tetten érték – ahogy az ügyvédek mondanák, in flagrante delicto -, ezért  rövid úton eltávolították, feleségével együtt, aki tulajdonképp  belevitte egy ilyen esztelen hibába. Így jutott egy sorba a közönséges földművelőkkel. Hálátlanságának és helytelen magatartásának káros következményei végig nyomon követték minden egyes leszármazottjának az életét mind e mai napig. Természetesen, úgy hívták őket, Ádám és Éva. (G.H.Lang, 11. old)

 

A sátánnak korlátozott a hatalma abban, hogy előre megmondja, mi lesz a jövőben. Ha, például, azzal lett megbízva, hogy egy bizonyos ítéletet végrehajtson, akkor azt előre be tudja jelenteni. De általánosságban véve, szolgáinak jóslatai megbízhatatlanok, és veszélybe csalnak. (12.old.)

 

Másrészt, anyai nagyapámtól a köszvényt örököltem, ami egy állandó megmentő az erő szellemi veszélyéből. Ez a testi nyomorúság általánosságban véve úgy összegezhető, hogy fiatal férfikorban bosszantó, középkorban figyelemelterelő, idős korban megnyomorító. Sok különböző formát ölt, és a szenvedő alany hálás lehet, ha a nyavalya nem marad meg egy helyen vagy testrészen, hogy azt véglegesen tönkre tegye. Isten enyhítő irgalmából, gyógyhatású készítmények segítségével csökkenteni tudtam az intenzitását, és mozgatni tudtam az egész testemben, megakadályozva így a rettegett fixálást egy adott helyen. De kétlem, hogy az öröklött és régóta meglévő köszvény gyógyítható lenne, a szó legteljesebb értelmében, kivéve Isten közvetlen hatalma által. Tapasztalatból ismerem ezt a hatalmat gyengeségben és betegségben, és többször fordultam Őhozzá ezzel az alkati bajjal kapcsolatban, de nem kaptam Tőle bizonyosságot afelől, hogy jónak gondolná megkönnyíteni a hajómat ettől a nehezéktől. Az Ő szeretete és akarata tökéletes, semmivel sem kevesebb, mint tökéletes. Boldog az, aki őszintén így tud énekelni: „Annak a gyengeségnek örülök, mely engem a szívedre von;  a küzdelmektől, miket erőd használ, leszek igazán áldottá.”  (19-20.old.)

 

A távoli múlt homályából egy halvány kép tűnik ki. A legkorábbi emlékem az, amikor a nővérem és én, mindketten nagyon kicsik lehettünk, egy kis háznak a kis kertjében gyönyörködtünk, és sarkantyúvirág magot szedegettünk „kapribogyó” mártáshoz főtt birkahúshoz. Ami nem is olyan jelentéktelen emlék egy emberi élet kezdetéről, mint ahogy azt egy felületes szemlélő gondolná. Egy kert élvezete és hasznossága, mi ez, ha nem egy elhalványult, mégis világos visszatükröződése az emberi történelem arany kezdetének, amikor „ültetett az Úr Isten egy kertet, és abba helyezteté az embert, akit formált. És nevelt az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót” (1Móz. 2: 8-9)? „Abba” helyezte az embert, nem egy kopár sivatagba, nem egy viskóba a szegénynegyedben, nem egy bérlakás barátságtalan bezártságába, hanem egy kertbe. És az isteni sorrend nagyon jelentőségteljes; először szépség, azután hasznosság; először „tekintetre kedves” fák, aztán azok, amelyek „eledelre jók”. A hatalmas szolga, aki ezt az elbeszélést írta, megragadta ezt az igazságot, Mózesnek, Isten emberének az imádságában, ebben a könyörgésben: „Legyen az Úrnak, a mi Istenünknek szépsége (angolból) mirajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk” (Zsolt. 90: 17). Először jellem, aztán szolgálat; először Istenhez való hasonlóság, aztán olyan munka, amelyet Isten megáldhat. Először bukás a büszke önerőlködésben, aztán negyven évnyi visszavonulás a sivatagban, hogy a szelídség szépsége kimunkálódjon; aztán erő, tevékenység, hatalom, tekintély, egy olyan életmű, mely örökre megmarad. (24. old.)

 

Talán nem volt meglepő, bár nem lehet rá mentséget találni, hogy egy vasárnap délután egy másik fiú és én ellógtunk a vasárnapi iskolából. Egyik bűn szüli a másikat. Egy vörösbegy kedvesen énekelt a sövényen; fogtam egy követ, megfordultam és elhajítottam, és a szegény kis teremtmény összezúzva holtan esett le. Indokolatlan, gonosz cselekedet volt, amit mind a mai napig sajnálok. Bár hittem Krisztusban mint Megváltómban, a Szent Szellem még nem vett lakozást bennem. Ez ad magyarázatot arra, hogy sok hívő miért tesz sok olyan dolgot, ami nem méltó az Ő nevéhez, ami viszont olyan tény, mely nem bizonyítja, hogy nem hisznek igazán Krisztusban. Mint már említettem, a megváltásról és bűnbocsánatról jó tanítást kaptam, és elfogadtam Krisztust mint személyes Megváltómat, de a Szent Szellemről, aki megszentel és bennünk lakozik, nem ért el a szívembe semmilyen tanítás (még ha tanították is fülem hallatára), és nem fogadtam be Őt hit által. Vegyék ezt a hívő szülők és tanítók a szívükre, és tanítsák meg a gyerekeknek az utóbbi témát ugyanúgy, mint az elsőt. Mert az Istennel való közösség ugyanannyira függ a víztől a medencében, mint a vértől az oltáron; a szentség megköveteli Krisztus Szellemét ugyanúgy mint Krisztust; a szolgálatban való erőhöz a Golgota utáni Pünkösdre van szükség. És a hitet mindegyik által kell gyakorolni haszonra, ami megköveteli, hogy mindkettőről kapjunk tanítást, látva azt, hogy a hit hallásból van, és valaki nem tud hinni valamit, ha előbb nem hallotta; mégpedig úgy nem hallotta, hogy megértette, és személyesen alkalmazta is azt. (31-32. old.)

 

A pontosság erénye úgy alakult ki bennünk, gyerekekben, hogy reggel 6:30-kor asztalhoz kellett ülnünk reggelizni, legyen az télen vagy nyáron, és ebben drága édesapánk adott nekünk példát, aki 7:10-kor elindult otthonról, hogy elérje a 7:20-as vonatot Londonba, (és ezt sohasem anélkül tette, hogy ne olvasott volna nekünk az Igéből,  és ne imádkozott volna velünk), hogy 8:30-ra beérjen az irodájába … Túlságosan sok fiatalnak ma az életvitele nagyon helytelen. Iskolában, egyetemen, munkahelyen muszáj nekik pontosnak lenniük; de amint elkezdődik a vakáció vagy a szabadság, egy olyan állapotba süllyednek, ahol az időt és a mások iránti előzékenységet teljesen figyelmen kívül hagyják, és órákat pazarolnak el reggel az ágyban. Ez az erkölcsi érzékük hiányát mutatja a bölcs és helyes dolgok cselekvése iránt; csak addig pontosak, amíg annak kell lenniük, és egyáltalán nem azért, mert ez így helyes és jó. Mégis, azok közül a dolgok közül, amelyeket használunk, az idő a legértékesebb, mert egy részét minden más cselekedetre kell fordítani. Gladstone-nak a St. Andrews Egyetem diákjaihoz intézett szavai maradandó benyomást tettek rám. Emlékezetből tudom idézni őket: „Uraim, hadd ajánljam önöknek az idővel való takarékosságot. Legnagyobb várakozásukon felüli kamattal fog önöknek visszafizetni.” (G.H.Lang, 33. old)

 

Az ókori időkben egy körülbelül tizenöt éves gyermek szomjúságtól haldoklott Palesztinától délre a sivatagban, egy bokor tövében. Azt olvassuk, hogy „Isten meghallotta a gyermeknek szavát, ott ahol van” (1Móz. 21: 17), és vezetést és szabadítást küldött. Eltelik háromezer hétszáz év, de mi ez az Örökkévaló számára? Ő újra letekintett egy gyermekre, aki bajban volt, és vezetést és szabadítást adott. Nem tudom, hogy ez vajon az Ő saját jó Szelleme volt-e, aki azokat a szavakat az elmémbe súgta, vagy pedig angyal által szólt, mint Hágárnak Ismaelről azon a napon, ott a sivatagban; de azt tudom, hogy az a megtapasztalás döntő tényezővé vált az elkövetkező hatvan évben. Mint szüntelen várakozás kísért végig, mint valami, amit egyszerűen és erőlködés nélkül magától értetődőnek vettem, hogy Ábrahám Istene munkálkodni fog, szólni fog, vezetni fog, segíteni fog, és hogy a Biblia az a közvetítő eszköz, amelyet Ő üzenetei számára használni akar…  Sok őszinte és nem őszinte kétkedővel találkoztam már, és sok istentagadó irodalmat olvastam olyanoktól, akik a hit ellenségeinek vallották magukat, vagy kevésbé őszinte modernistáktól, akik keresztyénnek tüntették fel magukat; de éleselméjűségük és álokoskodásuk sohasem tévesztették meg, vagy nyugtalanították a lelkemet. Ismerem azt az Istent, akiről azt mondják, hogy nem létezik; hallottam a hangját abban a könyvben, amelyet becsmérelnek, nem is csak egyszer hallottam, hanem sok-sok alkalommal.  (34. old.)

 

Az egészséges és boldog élet legfőbb titka az, hogy „meglenni nélküle”. Wesley szavai mélységesen igazak és gyakorlatiasak: „Folyamatosan azon kellene fáradoznunk, hogy megszabaduljunk azoktól a hasztalan dolgoktól, amelyek körül vesznek minket; Istenünk általában hasonló módon rövidíti meg lelkünket a fölösleges dolgoktól, ahogyan mi a mi testünket.”  Az ilyen állapotok, mint a féltékenység, keserűség, kapzsiság, ingerlékenység, lehangoltság a léleknek a fölösleges dolgai, olyan állapotok, amelyek egyszerűen fölöslegesek az igazi jólétünkhöz, sőt, annak tönkretevői. A test önző kényeztetése táplálja ezeket, és fel kell hagyni velük, mielőtt le lehet őket metszeni. (G.H.Lang, 35. old)