Én elég vagyok

Radu Gavrilut

Filippi 1:12-30.

Krisztus ismerete nem elméleti ismeret. Nem ahhoz hasonló, mint amikor ismerek valakit, tudom miféle ember, hanem egy tapasztalatból fakadó megismerés. Az Apcsel. 28-ban le van írva, hogy Pál apostol hogyan töltötte börtönidejének első két évét. Egy házba volt bezárva, amit nem hagyhatott el. Mindig őr vigyázott rá. Gondolom, hogy az őrző személyzet közül többen hitre jutottak azáltal, hogy fültanúi voltak a beszélgetéseknek, amik Pál és látogatói között zajlottak. Éjjel-nappal oda volt kötözve egy őrhöz, és örömöt talált ezekben a körülményekben. Mert Krisztus megismerése nem elméleti, hanem egy gyakorlati, tapasztalati dolog. Amikor kezdetben Krisztushoz jövünk, üdvösségre jutunk, megtisztulást nyerünk a bűneinkből, de egy idő után azt tapasztaljuk, hogy a hitélet egy nehéz, nyomasztó dolog, nem találunk örömet a körülményeinkben. Egy idő után a dolgok addig fejlődnek, hogy a körülmények nyomását már nem bírod. Lehet, hogy ki is robbansz. Ilyenkor szokták azt mondani a testvérek, hogy az eszemmel tudom, megértem a dolgokat, de nem tudom megélni a gyakorlatban.

Nagyon kevés hívő tapasztalja meg azt, amiről ír itt Pál. A Fil. 4:10-13. versekben, „Igen örültem az Úrban, hogy immár valahára megújultatok az én felőlem való gondviselésetekben… mert én megtanultam,hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek.”  Nem gondolom, hogy helyes lenne ez a fordítás, hogy „immár valahára”. Úgy gondolom, Pál máshogy mondhatta. Mert ez egy eléggé vádló kifejezés lenne, hogy „na, végre valahára”. Nem vizsgáltam meg az eredetiben, de így gondolom. „Mert én megtanultam” azaz beavatást nyertem. Ez egy nagyon nagy dolog, mert mindennek van egy eleje, egy kezdete, mert nem lehet egyből haladó lenni, valahol el kell kezdeni a dogokat. Mondok egy példát erre.

Első évben, amikor hívő lettem, egy bizonyos helyzetben szükségem volt, hogy megtudjam, mi az Úr akarata. Nem kerestem ezt a helyzetet, egyszerűen belekerültem. Isten akarta, hogy megtanuljak valamit. Elkezdtem imádkozni, minden reggel imádkoztam, hogy tudjam, mi az Isten akarata, hogy tudjam azt cselekedni. Szilárdan eldőlt bennem, hogy azt fogom tenni, amit az Úr megmutat. Több hónapon át imádkoztam, és egy nap egyszerűen csak tudtam, hogy mi az Úr akarata. Nem olvastam egy adott igeverset, hogy menj ide vagy menj oda, hanem egyszerűen tudtam, mi az Úr akarata. Ez néhány hónap után történt. Akkor nyertem beavatást abba, hogy megismerjem az Úr akaratát. Utána már nem volt olyan nehéz imádkozni azért, hogy megismerjem az Úr akaratát, mert ez a kezdeti beavatás már megtörtént.

Már sokszor elmondtam azt a történetet egy testvérnőről, akinek egy fiú megkérte a kezét, de ő csípőből elutasította. Utána beszélgetett velem és én azt mondtam neki, hogy elhamarkodta ezt, imádkozzon azért, hogy mi az Úr akarata. Imádkoztunk vele minden héten és már eltelt sok idő és már kezdett ijedezni, hogy az Úr már nem fog neki válaszolni. Hat hónap állt a rendelkezésünkre, hogy imádkozzunk ezért, és már csak egy hét volt hátra és még mindig nem tudtuk, hogy mi az Úr akarata. És én mondtam a testvérnőnek, hogy ezen a héten fog történni valami. Három nappal a határidő letelte előtt az Úr megmutatta neki, mondhatnám úgy, az Úr meglátogatta őt. Az Úr feltett neki kérdéseket, nem tudom, ez hogyan zajlott le, de megismerte az Úr akaratát és összeházasodtak. Tudjátok, hogy mit mondott nekem egy nap? „Tudod, hogy sohasem veszekedtem a férjemmel?” Több mint húsz éve házasok.

Volt, hogy megkérdezték tőlem testvérek, hogy hogyan lehet megismerni az Úr akaratát. Mondtam, hogy kérdezzétek meg ezt a testvérnőt, ő már beavatást nyert ebbe. Látom azt, hogy sok esetben ez nem egyszerű. Mert amikor megismerted az Úr akaratát, kell kérni, hogy az Úr adjon erőt, hogy elfogadd azt. Mert ha nem vagy felkészülve, hogy elfogadd az Úr akaratát, én azt hiszem, akkor az Úr meg se mutatja.

Ez egy nagy dolog, ez a kezdeti beavatás az Úr akarata megismerésébe. Mert az Úr rendezi a körülményeket az életünkben, nem mi keressük magunknak, és ezek olyan élethelyzetek, amikből nem tudunk kijönni anélkül, hogy az Urat tapasztalati módon meg ne ismernénk. Az Úr itt élte az életét a földön, nehéz körülmények között. Soha nem engedett a körülmények nyomásának, soha nem adta fel azt a futást, és az élet, amit Ő élt, az az élet van bennünk. Hogyha mi panaszkodunk a körülményeink miatt, azért van, mert nem tapasztaljuk meg az Ő életét. Az Ő élete elégséges bármilyen körülményre és a körülmények között, amelyekben élünk, meg kell tapasztalnunk az Ő életét. Pál azt mondja itt, Filippi 1:21. „Számomra élni Krisztus és meghalni nyereség.” Ezért használhatja ő ezt a kifejezést ebben a levélben, hogy „Örüljetek” „Örüljetek az Úrban” „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek” Fil. 4:6-7.

Nem kell arra törekednünk, hogy megszabaduljunk a körülményektől, hanem arra, hogy a körülményekben, amelyekben élünk, amiken átmegyünk, megtapasztaljuk az Urat. Az Úr rendezi el a körülményeinket, minden körülményt. A nehéz körülményekben az kellene legyen a legfőbb elfoglaltságunk, hogy hogyan tapasztalhatom meg az Úr életét, hogy ne én legyek, hanem Krisztus.

Kaptam valakitől egy sms-t, de nem tetszett, amit írt. És azt válaszoltam, hogy „Nem tudok megharagudni rád ezért az sms-ért, mert tudom, hogy ez nem az Úr, hanem te vagy, de amikor látni fogsz, a dolgok egyenesbe jönnek.” Mert ha ezekben a körülményekben az Úrra tekintünk, akkor egy győzedelmes életet élhetünk, ha pedig nem Őrá tekintünk, akkor le vagyunk győzve.

Gondoljatok pl. arra, hogy Ábrahám és Lót ugyanazokban a körülményekben éltek, és együtt jártak. De Lót azt választotta, ami kellemesebb, könnyebb, és mikor ezt látjuk, azt gondolhatnánk, hogy ez a választása biztosan boldoggá fogja tenni. A gazdag, bőséget árasztó mezőt választotta. Volt minden, amit szem, száj kívánt. Ábrahámnak pedig a hegyek maradtak. Mit várhatsz a hegyektől? Csak nyáron kellemes a hegyekben lenni. De a Bibliát olvasva láthatjuk, mit tapasztalt meg Lót és hogyan jelent meg az Úr Ábrahámnak, rögtön azután, hogy elvált Lóttól. Az Úr egyszerűen megszólította, szólt Ábrahámhoz, mert Ábrahám az Úrral járt. Az Úr megjelent neki és olyan szavakat mondott neki, amelyek nagyon megerősítették. Gondoljátok meg, mire lett képessé Ábrahám? El tudott menni és megharcolni öt királlyal. Mikor a háborúból győztesen visszatért, és amikor elgondolkodott, hogy mi is történt, megijedt. Ahhoz hasonlóan, amikor Jákob megijedt és félt, miután a fiai lemészárolták a sikembelieket. Az Úr megint szólt Ábrahámnak és azt mondta: „Én vagyok a te pajzsod” 1Móz. 15:1. És tudjuk, hogy ez elég volt Ábrahámnak ahhoz, hogy ne féljen tovább. Miután elutasította Szodoma gazdagságát, esetleg azt gondolta, vajon mindenről lemondjak, amit Szodoma királya felajánlott? De meghallotta az Úr szavát, ami azt mondta: „Én vagyok a te nagy jutalmad.” Az Úr úgy munkálkodik, hogy Ő megjelenik. Nem ismerhetjük meg Őt, csakis akkor, amikor Ő kijelenti magát.

János 6. része a kenyerek megszaporításával kezdődik. Nagyon nagy sokaság gyűlt össze, mivel közeledett a húsvét ünnepe, és az Úr megelégíti kenyérrel ezt a sokaságot. 15. vers, „Jézus azért, amint észrevette, hogy jönni akarnak és őt elragadni, hogy királlyá tegyék, ismét elvonult egymaga egy hegyre.” Az Úr nemcsak annyit akart, hogy megelégítse kenyérrel és hallal a sokaságot, habár ezzel is foglalkozott. A 16. verstől a 21. versig azzal a történettel folytatódik, amikor az Úr Jézus a tengeren járt. Amikor az Úr Jézus elvonult tőlük egyedül egy hegyre, azért ment oda, hogy imádkozzon. Neki terve volt minden történéssel, ami be fog következni. Az Úr váltotta ki a vihart a tengeren, és a tanítványok nagyon megijedtek, de az Ő célja ezzel az egésszel az volt, hogy megjelenhessen nekik. Az Úr nemcsak azért támasztja a vihart, hogy mi Hozzá kiáltsunk és Ő megszabadítson, hanem alkalmat támaszt arra, hogy megjelentse Magát. Én úgy hiszem, hogy a tanítványoknak megmaradt a szívében az, amit az Úr mondott, „Én vagyok.” Ha ezeket a szavakat halljuk, akkor ez megerősít az Úrban bennünket, „Én vagyok.” A sokaság kereste az Urat, megtalálták, beszélgettek vele, ez le van írva a 6:22-től 35-ig. „Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret… Én vagyok az életnek kenyere.”

Tudjátok, mi történt ezekkel a Júdabeli zsidókkal, akik kétségbeesetten keresték az Urat? A 41-42. versben ezt mondják: „Nem ez-é Jézus, a József fia? Mimódon mondja hát ez, a mennyből szállottam alá?” és a 48-51. versek. Így van pontosan velünk is. Amikor az Úrhoz térünk, megértjük a megváltás munkáját, akkor úgy gondolkodunk, hogy énértem halt meg, és mivel énértem halt meg, akkor mi tovább is használhatjuk Őt a magunk céljaira. De az Urat az foglalkoztatja, hogy alkalma legyen kijelenteni magát nekünk, hogy megismerhessük Őt. Ha tovább olvassuk a 6. részt, azt láthatjuk, hogy nemcsak azok mentek el, akik nem bírták tovább hallgatni az Úr szavait, 66. vers: „Ettől fogva sokan visszavonultak az ő tanítványai közül.” Mikor az Úr elkezdte kijelenteni Önmagát nekik, nem bírták elviselni, pedig azelőtt örültek, amikor jól laktak a kenyérrel. A körülmények, amiket átélünk, az Úrtól vannak elrendelve, hogy megismerhessük Őt. A körülményeink nem azt a célt szolgálják, hogy általuk az Úr leterítsen bennünket, hogy elvesszünk. Mi sokszor imádkozunk, hogy változtasd meg a körülményeimet, hogy nekem jól menjen a sorom.

Sokat olvastam Mózes életéről az utóbbi időben. Amikor az erejének, önmagának a végére ért Mózes, mikor semmi reménye nem volt, látott egy égő csipkebokrot, és az nem hamvadt el. Visszafordult, hogy megnézze, és onnan az égő csipkebokorból hallott egy hangot: Mózes, Mózes! Mózes megértette ezt a látomást, megértette, hogy ez a világ egy nagy sivatag, egy pusztaság, ő pedig olyan, mint egy tövisbokor, egy haszontalan valami. Én azt gondolom, az valójában nem is egy csipkebokor volt, mert a csipkebokron legalább csipkebogyó terem. Ez egyszerűen egy tüskebokor volt, egy gyümölcstelen valami. De milyen bátorságot, biztonságot adott Mózesnek az a tudat, hogy a csipkebokorban ott van Valaki! És az Úr elkezdett szólni hozzá: Mózes, láttad az én népemet? Addig Mózes valószínűleg önmagával volt elfoglalva. 40 év probléma. 40 évig élt úgy, mintha Isten elfeledkezett volna róla. Hogy néznénk mi ki 40 ilyen év után? Biztosan teljesen elbátortalanodnánk. Akkor hallotta meg az Úr hangját. Az Úr nem mondott semmit Mózesnek az ő saját helyzetéről, nem pátyolgatta egy kicsit sem Mózes sebeit, nem mosta ki a birkaszagú ruháit, hanem Isten a saját problémáiról beszélt neki. Egy lényeges változás történik az életünkben, amikor nem önmagunkkal foglalkozunk tovább, hanem az Úr népével. És először jelent meg Mózesnek úgy, mint „Én vagyok Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istene.” 2Móz. 3:15. És azt kérdezte Mózes, mit mondjak a népnek, ki küldött engem? „Én vagyok.” Az Úr elégséges minden helyzetre. Ő azt akarja, hogy megismerjük Őt. A körülmények által, amiket átélünk, kérjük Őt, nyissa meg a szemünket és lássuk meg, mit munkál Ő. Hogy ne foglalkozzunk annyit a körülményekkel, hanem azzal: Uram, mit akarsz te? „Aki dicsekszik, azzal dicsekedjen, hogy ismer engemet.” Jer. 9:24; 1Kor. 1:31.

Amikor a testvérek alkalmat adnak, hogy mondjunk valamit magunkról, nincs mit mondjunk. Miért? Mert a körülményekben nem tanultuk meg az Urat felismerni. Ha önmagunkból élünk, és így próbálunk meg a felszínen maradni, tudjátok, mit figyeltem meg? Nagyon sok testvér felszínen tud maradni azáltal, hogy önmagából él. De eljön az idő, amikor nem megy tovább. Van egy testvér nálunk, aki olyasmiket tett, amiket nem kellett volna. Próbáltatok már egy élő halat kézzel megfogni? Nem lehetett megfogni, mindig kisiklott, kicsúszott a kezeid közül. Sokáig színészkedett, de egyszer aztán nagyon melléfogott valamiben és nyilvánvalóvá vált, kicsoda ő. És azt mondtam neki, örülök ennek, mert régóta várok arra, hogy elcsípjelek valamiben. Nem könnyű. Amikor nem világosak, nem átlátszóak a dolgok, nehéz, de amikor az Úr elkezd munkálkodni, minden világos lesz.

Ezért mondta Pál, „hogy megismerjem Őt” és ezt akkor mondta, amikor börtönben volt. Megismerjem őt a körülmények ellenére. Ne vegyem könnyen a dolgokat, hogy úgy imádkozzam, hogy az Úr tartson meg a felszínen, hanem az a fontos, hogy az adott körülmények közt tapasztalatilag megismerjem Őt. Pál szavaival fejezem be, amikor az a tövis volt a testében, ami nagyon sok fájdalmat okozott neki, nagyon kényelmetlen volt. Pál ezt kérte: Uram, vedd el ezt a tövist. Az Úr ezt válaszolta: Én elég vagyok neked. Maradj a tövissel, az a tövis segíteni fog neked, hogy nehogy felfuvalkodj. Akkor Pál azt mondta: Azért gyönyörködöm a szorongattatásban, a gyengeségben, a problémák között, mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős. Amikor az Úr kijelenti magát neked, akkor megváltozik a helyzet. Az Úr ezt akarja bennünk munkálni. Kérjük tőle, hogy úgy imádkozhassunk, mint Pál: Hogy megismerjelek téged. Az Ő kegyelme elég.

Kérdés: Mikor kezdted ezt megérteni, hogy ne siessünk valakiért úgy imádkozni, hogy az Úr a körülményeket változtassa meg, ne siessünk a szabadulásért imádkozni valakiért, mert lehet, az Úr épp a körülmények által akar valamit elvégezni benne?

Válasz: Az Úr úgy irányítja az életünket, éppen olyan körülmények felé, amin keresztül akar tanítani minket valamire. Ha valaki azt mondja, hogy ismeri az Urat, nem mondhatja ezt, amíg nem ment át bizonyos körülményeken. Az Urat nem ismerheted meg úgy, hogy az Igét tanulmányozod és prédikációkat készítesz az Igéből. T. Austin-Sparks Krisztus iskolájában c. könyvében van egy fejezet, és ott arról beszél, hogy Krisztust csak a konkrét helyzetekben lehet megismerni.  És Ő visz bele ilyen helyzetekbe, ahol úgy sarokba szorít, olyan nehéz körülményekbe visz, amiből nem tudsz kijönni anélkül, hogy az Urat még jobban meg nem ismerted. Hogyan mondhatta azt Pál, hogy „Örüljetek, ismét mondom, örüljetek” miközben ő a tömlöcben volt, és várta azt, hogy Néró császár elé hívják, hogy bizonyságot tegyen a hitéről? Türelmetlennek kellett volna lennie, hogy mikor szabadulhat már ki. De nem így volt. Hanem csendben várt az Úrra, hogy az Úr tegyen úgy, ahogyan Ő jónak látja. Mintha nem is ott lett volna.
És megtanultam dolgokat, azokon keresztül, amiken az Úr átvitt. És vannak dolgok, amik még most sincsenek a helyükön, és ezeken keresztül az Úr még el akar végezni valamit bennem. Az Úr azt mondta a papoknak és a Lévitáknak, „Nektek nem lesz örökségetek Izraelben, Én vagyok a ti örökségetek.” Ha valaki nem Lévita volt Izraelben, hanem akármelyik más törzsből való, és mondjuk egy vezető lett a hadseregben, akkor egy komoly örökség lett a része. Örülhettek az örökségnek. De egy Lévita semmit nem kapott. „Én vagyok a ti örökségetek.” Ha az Úr nem jön hozzánk személyesen az Ő szavával, és nem mondja azt, hogy Énrám van neked szükséged, nem más egyébre, és ha így tapasztalod meg Őt, akkor én örülök ennek. Nem elégedetlenkedek amiatt, hogy mások boldogtalanná tesznek engem, mert én boldog vagyok.

Mi történne, ha az Úr elvenné a testvéri közösséget, elvenné a testvéreket, a gyülekezeti alkalmakat, és egyedül maradnál? Az Úr azt mondaná: Én vagyok a te örökséged. Néha a testvérek azt mondják, „Miért ilyen X meg Y testvér?” „Azért, mert nincsen közössége, nincsen gyülekezetben!” Nem hiszem, hogy így van. Azért olyan az a testvér, mert nem tapasztalta meg az Urat. A testvéri közösség nagyon fontos arra, hogy megtanuljunk szolgálni az Úrnak. Felüdülhetünk a testvéreken keresztül, és az Úr adja ezt a felüdülést, de ha ismerjük az Urat, akkor nem fogunk panaszkodni a körülmények miatt. Lehetnek a körülmények nehezek, sőt, nagyon nehezek, de az Úr az, aki szólni akar nekünk és elmondani, hogy Én elég vagyok neked. Testvérek, én biztos vagyok abban, hogy amíg csak a földön élünk, mindig fogunk valamire várni, mindig az Úrtól fogunk függeni. Ezt arra mondom, hogy ne számítsunk arra, hogy egyszer majd nem lesznek problémáink, végül minden megoldódik, minden sínen van, boldog vagyok. Nem. Hanem az a legfontosabb, hogy megtanuljuk megismerni az Urat. Ha vihar tör ki az életünkben, problémák jelentkeznek, probléma a testvérekkel, az Úr azt akarja, hogy megismerjük Őt. Semmi más nem lesz elégséges.

Elhangzott: Margitta, 2017. szeptember