Az első feltámadás

D.M. Panton

Az Első Feltámadás

A Szentírás – mely ugyanolyan következetesen hívja a koronához a hívőt, mint ahogyan a kereszthez a hitetlent – ragyogó világossággal mutatja be újra a kettős igazságot. Pál a kijelentés egyik mesterművét (Fil 3:4-15) mélységes reménytelenséggel nyitja meg. Az az ember, aki saját maga révén a legközelebb jutott Istenhez, lett az első a bűnösök között. Nézzük meg, melyek voltak Pál páratlan erősségei: egyetlen lélek, sem előtte, sem azóta, nem tartott Isten elé ilyen kiváló gyöngyökkel teli kezet. Körülmetélték – Isten tulajdonának bélyegét hordta magán csecsemőkora óta; Izrael nemzetségéből származott – vér szerinti joga volt az üdvösséghez; Benjámin törzséből való – egy olyan törzsből, amelyik soha nem vált szét; zsidókból való zsidó – teljes, vér szerinti zsidó a legrégebbi nemzedékekig visszamenőleg; farizeus – vallási meggyőződésében rendkívül igazhitű; az egyházat üldöző – telve volt tűzzel Isten törvényéért; törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen – a törvényt a legapróbb részletekig megtartotta. Egyetlen ember sem közelítette meg annyira az élet megnyerését azáltal, ami volt, és amit tett. „Ha bárki más – bármilyen korú, nemzetiségű vagy származású ember – mer testben bizakodni, én sokkal inkább.” Pál mindörökké kimagaslik az összes, törvény szerint igaz ember közül. Azonban egy hirtelen és rettenetes felismerés minden reményét romba dönti: „Én pedig éltem (a saját szememben) régen a törvény nélkül: de ama parancsolatnak („ne kívánd”) eljövetelével (a lelkiismeretemben megértettem) felelevenedett a bűn (ismét életre kelt). Én pedig meghaltam (magamat halottnak láttam); és úgy találtaték, hogy az a parancsolat, mely (Isten terve szerint) életre való, nékem (valójában) halálomra van” (Róm 7:9,10). „Ha bárki más mer testben bizakodni, én sokkal inkább” – de mit mutatott meg Pálnak a belső megvilágosodás? Hogy Isten előtt csak egy halott. Kudarcával pedig az egész világ reménytelen csüggedésbe süllyed.

Ezt követően viszont teljes igazságosságot látunk megjelenni. Kiét? Nem Pálét, mert ő Ézsaiással együtt felismerte, hogy „mi mindnyájan olyanok voltunk, mint a tisztátalan, és mint megfertőztetett ruha minden mi igazságaink” (Ézs 64:6). Most ismeri föl, hogy amit ő nem tudott megtenni, Krisztus megtette; ami ő nem tudott lenni, Krisztus az volt; s azért tette mindezt, hogy átvegye az ő helyét (2Kor 5:21). Pál azonnal leveti saját igazságosságát és megragadja a Krisztusét. Felcseréli saját gyöngyeit egyetlen, felbecsülhetetlen értékű igazgyöngyre. „Mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. És találtassam Őbenne, mint akinek nincsen saját igazságom, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által” (Fil 3:8,9). Ezek után soha nem kételkedik üdvössége felől (Róm 8:38): mert Krisztus megtartotta a törvényt, nemcsak fejjel, kézzel és lábbal (gondolkodással, tettekkel és járással), hanem a szívével is (Zsolt 40:9). Az Ő igazságossága most már Pálé is (Róm 5:19). A teljes reménytelenséget felváltja a teljes üdvösség.

Mégis marad azonban valami mélységes bizonytalanság. Meglepő szavak ezek: „Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: de egyet cselekszem.” Mit nem ért el? „Ha valami módon eljuthatnék a halottak [közül való], [kiválogatott] feltámadására.” „Egyértelmű, hogy itt Pál valamilyen különleges feltámadásra gondol: az Első Feltámadásra; és az abban való részesülésért megfeszíti minden idegszálát” (J. MacNeil). Minek dől neki? „Célegyenest igyekszem felülről való elhívása jutalmára.” „Ha” – feltételhez kötött – „valami módon” – nehéz – „eljuthatnék” – feltételezett – „a halottak” – kizárólagos – „feltámadására” – kiválogatott. Nehéz lenne egy mondatban ennél több bizonytalanságot egyszerre kifejezni. Ellicott püspök szavaival, „ahogyan a kontextus utal rá, ez az Első Feltámadás. Pusztán erkölcsi feltámadásra való bármilyen utalás még csak szóba sem jöhet.” Az, hogy Pál a test feltámadásáról beszél, a fejezet utolsó verséből világosan kitűnik: „a megtartó Úr Jézus Krisztust várjuk, aki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez.” Minden igevers, amely a halottak közül való feltámadásról beszél (Mk 9:10, Lk 20:35, Róm 1:4, Jel 20:4), fizikai feltámadásra utal. „Pál is tudta, hogy a világ végén, kivétel nélkül, bizonyosan mindenki fel fog támadni, ezen feltámadása felől tehát neki sem lehettek kétségei. Mi az értelme akkor ennek az igeversnek, amely úgy ábrázolja őt, mint aki fáradozik és szenved egyszerűen azért, hogy elérjen egy bizonyos feltámadást, és ezt úgy tartja szem előtt, mint elérhetetlent – hacsak nem jut el a keresztyén tökéletesség (bevégzettség) magas fokára? Másrészt, ha feltesszük, hogy az Első Feltámadást Isten különleges jutalomnak szánta a keresztyén erény[1] magas fokára való eljutásért, akkor máris minden leegyszerűsödik. A feltámadásról átvitt értelemben, mint pl. újjászületésről, Pál biztos, hogy nem beszél; mert ő már azt elérte a Damaszkuszi úton” (Moses Stuart). Az üdvösség felől sohasem lehetünk bizonytalanok, a jutalom felől viszont sohasem lehetünk bizonyosak addig, amíg el nem nyertük azt. Miért?

  1. Mert ez versenydíj, jutalom. Ha a győzelemért járó jutalmat hit alapján, cselekedetek nélkül adnák, akkor az többé nem lenne jutalom. „Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek” (1Kor 9:24).
  2. Egyetlen múltbeli szolgálat dicsősége sem adhat védelmet a visszaesés ellen. Senki sem mondott le mindenről, valamint szenvedett és szolgált annyit, mint Pál; ő mégsem biztos a jutalom felől.
  3. A hamis tanok, melyek megfosztják Istent az Ő dicsőségétől, minket is megfosztanak a mienktől: tehát „senki tőletek a pálmát [a jutalmat] el ne vegye” (Kol 2:18).
  4. A hústesti bűnök szintén alkalmatlanná tesznek. Ezért „megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek [a koronára]” (1Kor 9:24-27). A legnagyobb apostol jutalom felőli bizonytalansága Isten gyülekezetét is állandó bizonytalanságra kötelezi a jutalmat illetően. „Nem mondom, hogy már elértem, vagy, hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem”[2]. A jutalom megszerzése elválaszthatatlanul összekapcsolódik a tökéletességgel[3].

Az erőfeszítés pedig egyetlen, nagy törekvésben csúcsosodik ki: „De egyet cselekszem.” Vajon csak Pálnak szól ez? „Akik tehát tökéletesek vagyunk – mert ő a mi ihletett példaképünk –, így gondolkozzunk (Fil 3:15, ÚF).” „Keressétek először Istennek országát” (Mt 6:33) – Urunk szavai azokhoz a tanítványokhoz szólnak, akik már a láthatatlan királyságban vannak. Hogyan?

  1. „Amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén.” A jutalom felbecsülhetetlen értékét az elnyeréséhez szükséges áldozathozatal nagyságán lehet lemérni. „A mennyek királyságának nincsen belépődíja, de az önkéntes hozzájárulás mindenünket magában foglalja, amink csak van.” A megfeszített világ az ára. „Boldog ember az, akinek a világ, annak dicsősége minden szennyével együtt megfeszíttetett, és nem ér többet számára egy akasztott tolvajnál.” Semmi sem teszi a másik világot valóságosabbá vagy boldogabbá, mint ennek a jelenleginek a megtagadása.
  2. „Amelyek előttem vannak, nékik dőlvén.” Egy olyan atléta képét látjuk, mondja Eadie professzor, aki küzdelmének és reménységének tetőfokán áll. Minden izma megfeszül, erei megduzzadnak, mellkasa megemelkedik, és nagy izzadságcseppek gyűlnek a homlokára; teste előredől, mintha a versenyfutó már majdnem a célba érne. „Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba, hogy valaki [egyetlen hívő sem] a hitetlenségnek ugyanazon példájába ne essék” (Zsid 4:11).
  3. „De egyet cselekszem.” Pál apostol minden buzgó misszionáriusi munkája, a lelkek megmentéséért égő minden vágya, a gyülekezetekért végzett minden fáradozása lelke leghőbb szenvedélye előtt hajlik meg. Mert Isten ezeknek a szent szolgálatoknak az eszközein keresztül jelölte ki a versenypályát a jutalomhoz. A ma fáradozásának mértékétől függ a holnap dicsősége. „Az Első Feltámadás az üdvösség elfogadása után tanúsított engedelmesség jutalma, és Pál nem tudta, mi az a mérték, amelyet Isten az Ő céljaira meghatározott” (G. H. Pember). „A mennyek királysága erőszakot szenved, és az erőszakos emberek foglalják el azt erőszakkal” (Mt 11:12, angolból).
  4. A hívás „felfelé” szól, tehát Isten az, aki hív. „Istenhez méltóan viseljétek magatokat, aki az Ő országába és dicsőségébe hív titeket” (1Tessz 2:12)[4]. Isten bennünket minden földi dicsőségtől a Trónhoz hív fel: „hogy méltóknak ítéltessetek az Isten országára, amelyért szenvedtek is” (2Tessz 1:5).

A kereszt örökre a mienk; a koronát akkor kapjuk meg, miután kiálltuk a próbát (Jak 1:12). Annak arányában adunk tiszteletet Istennek, amennyire törekszünk az Ő mérhetetlen jutalmaira. Az apostol nemcsak kárnak és szemétnek ítél, hanem el is felejt mindent; nemcsak halad előre, hanem fut; nemcsak előre néz, hanem megfeszíti magát; nemcsak cselekszik, hanem csak egyet cselekszik. „Akik tehát tökéletesek[5] vagyunk, így gondolkozzunk” „Ó, bárcsak az ezeréves áldás gondolata, reménysége tökéletes szentségre buzdítana fel engem Isten félelmében, hogy méltónak találtassak arra, hogy elkerüljem a rettenetes ítéletet, mely a dolgoknak ezt a boldog állapotát előzi meg, és hogy részesülhessek az Első Feltámadásban!” (John Fletcher). Mert „boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban: és uralkodnak Krisztussal ezer esztendeig” (Jel 20:6).

 

[1] Az Első Feltámadással kapcsolatban Henry Alford így ír: „Az apostolok közvetlen tanítványai, valamint még háromszáz éven keresztül a teljes Gyülekezet is, az »első feltámadást« szó szerint értették. Furcsa manapság olyan tanítókat látni, akik az elsők közt vannak az ókor iránti tiszteletben, de önelégülten félredobják a legmeggyőzőbb példát, amelyet a korai ókor bemutat.” Olyan esetekből, mint a Lázáré is, aki újra meghalt, bizonyos, hogy maga a feltámadás különbözik a feltámadott állapottól.  Urunk az Első Feltámadást az eljövendő korszakkal azonosítja: „De akik méltókká tétetnek, hogy ama világot elvegyék, és a halálból való feltámadást” (Lk 20:35). A Béma előtti megjelenésre való feltámadás különbözik tehát az Első Feltámadásban vagy az Ezeréves Korszakban való részvételtől. Az ókori mártírok olyan feltámadásban való részesedésért utasították el az életet, amely nem átmeneti, nem egy történés, hanem egy állapot. „Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat – átmeneti feltámadás – mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek” (Zsid 11:35, Mt 10:39). Itt nem arról van szó, hogy Pál saját halálát feltételezné, hiszen csak utolsó óráiban jelentette ki neki Isten mártírhalálát (2Tim 4:6). Az ő vágya az, hogy élve vagy halva, eljusson a feltámadottak állapotára abban a királyságban, amelybe csak romolhatatlanság által lehet belépni (1Kor 15:50). A királyságba való bemenetelért szükséges bemerítés (Jn 3:5) képletesen bemutatja azt a vetőágyat, amelyből Krisztus palántái kihajtanak (Róm 6:5) az Ő feltámadásában, az Elsőben. Senki, aki nem merítkezett be Mózesre (1Kor 10:1) nem mehetett be Kánaán földjére, bár sokan, akik bemerítkeztek, elestek, miután bemerítkeztek. Tertullianus (amint Dr. Seiss emlékeztet minket a The Last Times [Az utolsó idők] 242. oldalán) arról tesz bizonyságot, hogy az ő idejében, az apostolokat közvetlenül követő korszakban, a keresztyének szokása volt az Első Feltámadásban való részesülés kiváltságáért imádkozni. – (szerző megj.)

[2] Kitartó engedelmesség, és Istennel való szoros járás azonban a „reménység bizonyosságát” adhatja, ahogyan Pál utolsó óráiban kijelentés által tudhatta meg, hogy elnyerte a jutalmat (2Tim 4:8). „Mivelhogy azért atyámfiai, bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által, járuljunk hozzá hitnek teljességével” (Zsid 10:22). Örök életünk, mely az engesztelő áldozat befedező vérén alapszik, olyan bizonyos, mint Isten maga. Óriási távlat nyílik meg azonban ezután. „Kívánjuk pedig, hogy közületek ki-ki ugyanazon buzgóságot tanúsítsa a reménységnek bizonyossága iránt mindvégiglen, hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket” (Zsid 6:11). Azt, hogy meg vagyok mentve, nem remélnem kell, hanem hinnem; azt viszont, hogy elnyerem a jutalmat, nem hinnem kell, hanem remélnem. Mert csak a „végén” derül ki, hogy hogyan futottam. De minél több csatát megnyertünk, és minél több mérföldet megtettünk, annál inkább megérlelődik bennünk a reménység teljes bizonyossága.  „Kétség nélkül megbírunk azzal ” (4Móz 13:31). – (szerző megj.)

[3] tökéletesség: τέλειος (teleiosz), jelentése: 1) teljes, tökéletes, beteljesült 2) felnőtt, érett korú. Csia bevégzettnek fordítja. – (lekt. megj.)

[4] Pál megkülönbözteti egymástól a végrendeletet és a pótvégrendeletet (a végrendelet kiegészítő záradékát), alátámasztva ezzel az ajándék és a jutalom közötti különbséget. „Örökösei Istennek (μέν) – nincs feltétel, csak az újjászületés – örököstársai pedig (δέ) Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, – abban az esetben, ha szenvedünk, mint ahogyan Ő szenvedett” (Olshausen); „feltéve, hogy” szenvedünk (Alford) – „hogy vele együtt is dicsőüljünk meg” (Róma 8:17). Mindkét örökség magában foglalja az örök életet, de a pótvégrendelet, amely a Messiással való közös örökséget hagyja örökül az Ő ezeréves uralkodásában, és ugyanolyan feltétel alapján hagyja örökül, mint amely alapján Urunk kapja azt (Fil 2:9, Zsid 1:9, Ézs 53:12), a végrendeletet ezer évvel korábbra keltezi. Az „örökség jutalma” (Kol 3:24) olyan hagyaték, amely „gazdag bemenetelre” (2Pt 1:11) jogosít fel az örökkévaló királyságba. Mindkét örökség benne van a végrendeletben; mindkét örökség mindenkinek fel van kínálva; és mind a végrendelet, mind a pótvégrendelet az Örökhagyó halálakor lép hatályba. A pótvégrendelet viszont a feltételek teljesítése nélkül hatálytalan. „A Vele együtt való szenvedés bizonyára a Vele való egységünkből fakadó fájdalmat jelenti” (Moule). „Ha tűrünk [szenvedünk], vele együtt fogunk uralkodni is” (2Tim 2:12). A végrendelet az ingyen kegyelmet feltétel nélkül hagyja örökül; a pótvégrendelet olyan dicsőség, amelynek feltétele a Krisztuséval azonos megtapasztalás. – (szerző megj.)

[5] tökéletesek, bevégzettek: lásd a 3. lábjegyzetet – (lekt. megj.)

Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s